Heller Ágnes: ’56

Posted by
Bicikliző majom (részlet)
„Gyertek el feltétlen” – kötötte a lelkünkre Molnár Edit, a bölcsészkar DISZ-felelőse október 22-én, miután lelkesen beszámolt, hogy tárgyalásban állnak a Közgazdasági és Jogi Egyetemmel egy másnapra tervezett tüntetésről. A lengyel eseményekkel rokonszenvező felvonulás gyülekezője a Petőfi-szobor előtt lesz. 22-én este Zsuzsa lányom, mint ez történelmi események idején szokása volt, belázasodott. Már előző nap bágyadtnak látszott. Pistával abban állapodtunk meg, hogy elmegyünk a tüntetésre, és utána hazasietünk Zsuzsához. Időben érkeztünk a Petőfi-szoborhoz, csatlakoztunk a tüntetéshez, hömpölyögtünk a Bem tér felé. Egy csapásra megéreztem: forradalom van. Olyan esemény, amiről addig csak könyvekben olvastunk. Új és új jelszavakat dobtunk be a tömegbe, és kipróbáltuk, hogyan fogadják. Mintha egy almát dobnának be valahova: elkapják vagy visszadobják? „Nagy Imrét a kormányba, Nagy Imrét a kormányba!” Valaki megszólalt: „Nagy Imrét a kormányra!” És akkor: „Nagy Imrét a kormányra!” Óriási ugrás. Kipróbáltuk, meddig mehetünk el. „Független Magyarországot!” És egyre tovább nyomultunk. „Szabad választásokat!” Nem lehetett tudni, ki vetette be az egyre mámorítóbb követeléseket. Kit érdekelt: a tömeg átvette, hirtelen átviharzott rajta. Az új jelszó keltette mámor addig tartott, amíg egy újabb jelszó nem érkezett, s akkor az tört tovább, egyre feljebb. Fantasztikus volt ezen a hőfokon megfigyelni, hogy az egyik jelszóból hogyan hullámoztunk át a másikba. A Bem térről hazamentünk. Zsuzsa belázasodott. Most már nem hagytuk ennyiben: el kell vinni a Hold utcai rendelőbe. Megröntgenezték, kiderült, hogy vírusos tüdőgyulladás, kórházba kell szállítani. Rohanunk taxiért. Október 23-a délután van, nincs taxi. Mentőkocsit rendeltünk, alig tudtunk araszolni a torlódó, zajló tömegben. A Róbert Károly kórházban megnyugtattak: a gyerek nincs életveszélyben, de kórházi felügyeletre szorul, ami eltarthat néhány hétig is. A tömegközlekedés leállt az egész városban. Gyalog indultunk el. Hova menjünk? A Parlament elé. Ott gyűlt, hömpölygött a tömeg. Nagy Imrét akarta hallani.
Egész Budapest kavargott, áramlott. Mentünk visszafelé: itt is tömeg, ott is összesűrűsödtek az emberek. A Parlament előtt: mint a tenger. Mészáros Pistával találkoztunk, aki elújságolta, hogy a Petőfi-körben tervezett előadását a jövő hétre halasztották az események miatt, de akkor okvetlenül legyünk jelen. Újabb csoport érkezett rohanva, és lihegve mesélték, hogy lőnek a Rádiónál. Nem lőhetnek! Hol lőnek? Nagy Imre beszéde kiábrándító volt. Ha egy tömeg lesi a szavát, ne mondja azt, hogy majd megbeszéljük a dolgokat, meg „én nem vagyok miniszterelnök…” Tessék a tömeghez beszélni! Vagy ne jöjjön ki. Elfogott a düh, mert úgy éreztem, nincs a helyzet magaslatán, úgy viselkedik, mint egy funkcionárius. „Lőnek a Rádiónál!” „Menjünk oda!” Megindultunk, de mire odaértünk, már nem lőttek. Éjszaka volt, mászkáltunk a városban, nem lehetett tudni, mi történik, minden mozgott, jöttek a hírek, hogy kinyitották a kaszárnyákat, lehet fegyvert kapni. Kódorogtunk ide-oda, Zsuzsa a kórházban küzd a tüdőgyulladással, kicsit aludni kellene. Éjjel háromkor hazamentünk, valamicskét aludtunk, hajnalban kiszaladtunk Zsuzsához. A kórházban hangosan bömbölt a rádió, Gerő Ernő szólított föl a fegyver letételére, amnesztiát ígért.
Lehet, hogy egy kép erről: gyermek és állás
Zsuzsa

Az egyetemre siettünk, ahol azzal fogadtak, hogy meg kell alakítani az Értelmiségi Forradalmi Bizottságot, és nemsokára kijön hozzánk Losonczy Géza és Ádám György, hogy beszédet tartsanak. Miközben rájuk vártunk, egy kisebb szobában Litván Gyurival „megalapítottam” az MSZMP-t. Nem akartam többet hallani a Magyar Dolgozók Pártjáról. Másik szocialista pártot kell alakítani: egész mást. Amelyik újonnan kezd. A semmiből. Szűz, nem tapad hozzá az előző évtized bűne. Litván Gyurival ketten – lehet, hogy hárman voltunk: Gyuri is csak arra emlékszik, hogy én ott voltam, én meg arra, hogy ő – „megalapítottuk” az MSZMP-t. Litván Gyuri később megtalálta az ülés jegyzőkönyvét, amely ama másik MSZMP megalakulását rögzítette, s hogy ott valaki fölszólalt, hogy nem hívhatják így magukat, mert az ellenforradalmárok már egyszer MSZMP-nek nevezték magukat. Kádár János – az előbányászott jegyzőkönyv szerint – letorkolta: „Ugyan, ki emlékszik arra a néhány értelmiségire.” És lesöpörte az asztalról. Litván kuncogott: „Bekerültünk a történelembe.” Vártuk Ádámot és Losonczyt. Akkor találkoztam – hosszú ideig utoljára – Balassa György nevű unokaöcsémmel, akit hosszú évek után mint George Bal rendezőt láttam viszont. Egyetemi hallgatóként ő is ott ült az Értelmiségi Forradalmi Bizottságban. Mulatságos jelenetek zajlottak: Litván Gyuri nem tudott fegyvert szerezni magának, nem talált egy vacak pisztolyt sem, noha mindenütt szanaszét hevertek. Józsa Péter és a felesége, Pór Judit kokárdákat varrt. Pór Judit minden mozdulatnál, mint egy automata, megszólalt: „Ruszkik haza!”, „Holnap sztrájk!”, „Ruszkik haza!”, „Holnap sztrájk!”

A Forradalmi Bizottságból rendszerint Zsuzsához szaladtunk, majd tőle vissza a forradalom forgatagába. A kórházban nem volt orvos, mert közlekedés híján nem tudtak bejönni, s ők nem gyalogoltak, mint mi. Szegény Zsuzsa ott feküdt betegen, csak ápolónővérkék látták el. ’56 volt, senkinek nem lehetett borravalót adni. Ezekben a napokban senki nem lopott, a börtönből kikerült gyilkosok nem öltek, a rablók nem raboltak. Az egész nemzet az erkölcsi színvonal harmadik emeletén tartózkodott, mindenki önmaga fölött teljesített. Ennyiben ’56 nemcsak egy republikánus pillanat volt Magyarország életében, hanem egy kimerevített morális ünnep is.
Losonczy Géza, akitől Nagy Imre üzenetét vártuk, nem érkezett meg soha. Nagy Imre talán nem is üzent semmit nekünk. Végül Ádám Gyuri jött, és arról tájékoztatott, hogy egyelőre folynak a tárgyalások. Azonban másnap is hiába vártuk Nagy Imre megbízottait, az egész forradalom alatt nem találkoztunk velük, így soha nem tudtuk meg, mit üzent az egyetemi értelmiségnek. Egyik éjszaka, a bizottságból hazafelé, egy piros-fehér-zöld karszalagos, mellünknek revolvert szegezve, feltartóztatott. Elővettem az írószövetségi tagsági könyvemet. Szalutált. Az írószövetségi igazolvány – mint egy Jolly Joker adu – megszüntetett minden akadályt.
A Parlament előtti lövöldözés hírére fölszaladtunk Varga Iván lakására. Varga Iván később kanadai egyetemi tanár lett. Kollégám volt, a három csodagyerek egyike. Bródy Feri és Krassó Miklós mellett őt is érettségi nélkül vették fel az egyetemre. Iván tagja lett a bölcsészkari küldöttségnek, amely fel akarta venni a kapcsolatot Nagy Imrével. Hallottuk, hogy rájuk lőttek. Nem tudtunk róla semmit, csak annak a híre terjedt el, hogy Tóth dékán meghalt, és Hanák Péter megsebesült a Parlament körüli házak tetejéről lövöldöző ávósok golyóitól. Pistával rettenetesen megijedtünk: „Mi történt Ivánnal?” „Elmegyünk hozzá!” Elrohantunk a lakására, hál’ istennek épségben találtuk. Amikor a golyók röpködtek, fejére tette a karját, lefeküdt a földre, és megúszta. Rettenetes sokkban találtuk, más baja nem esett. Az ijedség után döbbentem rá: „Hiszen én átléptem.” „Hiszen ismét átléptem a Lipótváros határát.” „Egészséges vagyok!” Ekkor ért véget az agórafóbiám. A sokktól kapott neurózist a forradalom ellensokkja gyógyította meg.
Rohangáltunk egyik helyről a másikra, kerestük a barátokat: ki harcol? Hol harcol? Vagy ha nem harcol, mit csinál? Zavaros volt a helyzet. Az egyetemen a professzorok gyülekeztek. Bóka László fölírta az ajtajára: „Itt voltam egyetemi tanár.” Mindenki forradalmi beszédet komponált. Pais Dezső, a szelíd nyelvész teátrális mozdulatok kíséretében nemzeti szónoklatokat tartott. A tegnapi kommunisták két nap alatt kivétel nélkül antikommunistává vedlettek. Nemcsak a pártszervezet tagjai, hanem a mamelukok is, akik kitartó szigorral csaptak le azokra, akiket nem tartottak eléggé elkötelezetteknek. Többüket megkérdeztem: belépnének-e az MSZMP-be? Kikosaraztak, mert éppen felfedezték magukban az eredendő szociál- vagy kereszténydemokratát. „De gyorsan történt, hisz tegnap még le akartad vágni a nyakamat, annyira kommunista voltál.” De hál’ istennek két nap alatt mind fölfedezték, hogy öröktől fogva mindörökké szociáldemokraták, parasztpártiak vagy nacionalisták – így állt helyre a lelkiismeretük visszaható hatállyal. Ezen a jelenségen kicsit szórakoztam, nem voltam igazán felháborodva. Annyira örültem a forradalomnak, hogy az emberi komédián is inkább nevettem. Akkor háborodtam föl, amikor ugyanők rövidesen ismét fölfedezték, hogy mégis a kommunista azonosságuk az érvényes.
Azokban a mámorító napokban, ha szabad ezt a frázist használni, az egész nép szíve együtt dobogott. Mindenki örült, hogy szabadon lélegzik. Az ember ott hagyhatott egy doboz cigarettát bárhol, másnap ugyanott megtalálta, mert senki sem vette el a másét. Ha valakinek nem volt pénze az üzletben, a sorban a másik kifizette helyette a kenyeret. A nagyon-nagyon pici, de annál mélyebb erkölcsi jelenségek megmutatták, hogy a közös ügy – egy időre legalábbis – felemel. Mindenki felfogta: nem velünk történik valami, mi csinálunk valamit. Ezek a napok a mi művünk: mi most a saját szabadságunkat gyakoroljuk. Létrejöttek a forradalmi bizottságok és a munkástanácsok – a kórházban is, ahol Zsuzsa feküdt. Mindennap megjelent egy-egy új munkástanács új kiáltványa: „Mit akarunk?” Ezt és azt akarjuk. Izgalommal olvastuk, mit találtak ki az emberek. „Szabad választást!” „Felelős magyar kormányt!” Ezt a szép – ’48-as – kifejezést használták. De azt a fogalmat is, hogy „önkormányzat” vagy: „munkástanácsok”. „Gyárat, földet vissza nem adunk!” Tehát sem a tőkésnek, sem az államnak nem adjuk vissza a termelési eszközöket: minden a miénk. Közösen gazdálkodunk, közösen rendelkezünk. Manapság azt mondják, hogy ’56 szocialista forradalom volt, a világtörténelem egyetlen szocialista forradalma, mert a jelszavak nagy része spontán módon szocialista eszméket tükrözött. Ez a meghatározás sok igazságot tartalmaz, mert a forradalmat számos szocialista elem jellemezte. Mégsem nevezném teljes egyértelműséggel szocialista forradalomnak, mert a lényege a szabadság legkülönbözőbb formáinak gyakorlása volt. Az emberek fantáziája működni kezdett, a képzelőerő minden percben egy új intézményt hozott létre. Ezt nevezem republikánus pillanatnak. Az emberek kezükbe vették a sorsukat, a hatalomért senki sem hajolt le. Kinek a kezében volt a hatalom? Senkiében. Anarchia volt? Nem. Sohasem voltak az emberek olyan rendszeresek, szervezettek, mint akkor. A villamosok nem mentek. Sztrájk volt. De sorba álltak az üzletek előtt, nem loptak, nem csaltak, holott a börtönök kiürültek. Szabadság volt szabadosság nélkül.
Úgy éreztem, hogy Magyarország most nyeri vissza a normalitását. Elvesztette 1919-ben a trianoni békeszerződés rettenetes sokkja után, a kommünnel, a fehérterrorral, a horthyzmussal, a nácizmussal, a kommunizmussal, a sztálinizmussal – csupa-csupa őrülettel. Először éreztem magam valahol otthon! ’56-ban éreztem először: itt a hazám. Ez nemcsak azt jelenti, hogy ezt a nyelvet beszélem, ezeket a verseket hallottam egész életemben, hanem azt is, hogy ebbe a történelembe építem be az életemet. Drukkolok Izraelért, hogy ott minden sikerüljön, ez számomra lényegbevágó. De Izrael nem a hazám. A vérem nincs beépítve a falaiba, én nem harcoltam ott, a gyerekeim sem. Szorítok értük, hogy minden sikerüljön nekik, de én ide, Magyarországra építettem be az életemet. Ezt ’56-ban éreztem először. Addig nem. A holokauszt idején elfojtottam a magyarságomat, s a holokauszt után magamba temettem zsidóságomat is. A kommunizmus nagy-nagy egyetemes illúziója mindent elfedett. Az univerzalizmus ábrándjából ’56-ban ébredtem fel: itt vagyok otthon. ’67-ben, a hatnapos háború izgalmaiban lettem újra zsidó. Akkor lettem az, aki ma is vagyok: magyar zsidó.
A tanári értekezletre, ahol Pais nacionalista lózungokat hangoztatott, ahol Bóka László gunyoroskodott és a hét eleji kommunistákról kiderült, hogy egész életükben szociáldemokraták, liberálisok vagy nacionalisták és még ellenőrizhetetlenül sokféle micsodisták voltak, néhányan azzal a hírrel estek be, hogy: „a Köztársaság téren ápolónőruhába öltözött ávósok meg akartak szökni, és ezeket megölték”. Egyesek azt mondták: „Ez nem igaz.” Van egy típus, amely mindig azzal utasít el reflexszerűen kényelmetlen vagy illúzióromboló jelenségeket, hogy „nem igaz”. Én már sohasem vagyok ennyire biztos. A holokausztban és a sztálinizmusban megtanultam: ha azt mondják, itt és ekkor embereket ölnek, azt visszakézből ne utasítsam el, ha nincs kedvem elhinni. A baráti körünkben mindenki úgy reagált: „Ez nem igaz, ezt csak a kommunisták találják ki.” „Gyerekek, annyiszor mondtam életemben valamire, hogy nem igaz, csak kitalálják, most már egy kicsit óvatos vagyok.” Elmentem a helyszínre, és megkérdeztem, mi történt. Azt felelték, egypár embert megöltek és fölakasztottak. Néhány barátommal besiettem a Szabad Nép-házba, ahol boldog-boldogtalan izgatottan lapot csinált. Az egyikben írtam egy cikket az önbíráskodás ellen, ez az egyeden irodalmi tevékenységem a forradalom alatt. Arról szólt, hogy ne lincseljünk, hanem állítsuk bíróság elé a bűnösöket. Pontosan ugyanazt mondtam és éreztem, amit a nyilasokkal kapcsolatban gondoltam ’45-ben, amikor bejöttek hozzánk, hogy menjünk megnézni, hogyan akasztják a nyilasokat az Oktogonon a lámpavasra. Megírtam a cikket lóhalálában, kézírással, odaadtam a nyomdába. Meg lehetne találni az egyik lapban, H. Á.-val írtam alá.
A Rákosi-korszakban nem lehetett zsidózni. Ha most mindent lehet, akkor zsidózni is lehet. Személyesen nem találkoztam antiszemita megnyilvánulással, noha mondták, hogy zsidóznak. Erre azt válaszoltam: ha mindent szabadon ki lehet mondani: zsidózni is lehet. Az antiszemiták zsidóznak. A Falk Miksa utca 24.-ben Esztergályos bácsi, aki az ostrom alatt a házbizalmi volt és irányította az óvóhely életét, sokkal érzékenyebb volt a zsidózásra, mint én. November 2-án összehívta a házat, és azt mondta: „Emlékezik rá mindenki, ’44-ben ebben a házban nem volt se zsidó, se kommunista. Most sincs!” Nem hittem, hogy a zsidókat és a kommunistákat keresni fogják, de Esztergályos bácsi mint öreg szociáldemokrata felkészült erre az eshetőségre is. Az érzés is szubjektív valóság: különben Esztergályos bácsi miért foglalkozott volna vele?
Egyik helyről a másikra vándoroltunk a barátokkal, ültünk a rádiónál és lestük a híreket. Időnként elrendelték a kijárási tilalmat. Izgatottan tárgyaltuk az összegyűjtött információszilánkokat: ilyen beszéd, olyan beszéd, Kádár-beszéd, Mindszenty-beszéd. Beszéltünk, beszéltünk, nem csináltunk semmit, sikoltoztunk, amikor azt mondták, hazudik a rádió. „Nagy Imre azt mondta, sose fog hazudni, mégis hazudott, az oroszokat mégis ő hívta be.” „Nem hívta be!” „Ki hívta be az oroszokat?” Propagandát fejtettünk ki Nagy Imre és társai mellett: ők nem hazudnak, igazat mondanak. „Nagy Imre mögött az ávósok álltak, és ők kényszerítették arra a beszédre…” Ilyesfajta zavaros szövegekkel kábítottuk egymást. Ültünk az egyetemen és gittegyleteztünk: azaz állandóan lázasan megbeszéltünk dolgokat, és különböző kiáltványokat fogalmaztunk meg valamely újonnan érkezett hír fényében, amelyek egy óra múlva érvényüket vesztették. Mi történt ma? Mi a véleményed, mi lesz ennek és ennek a következménye? Ezt kéne, amazt kéne csinálni. De semmit se csináltunk, az égvilágon semmit. Csak élveztük, hogy forrong, hömpölyög körülöttünk a világ. Valószínűleg minden forradalom ilyen.
Gyuri bácsihoz naponta följártunk. Gyuri bácsi a kormány tagja volt, életében másodszor kultuszminiszter. Először népbiztosnak, most miniszternek hívták. Bejárt a minisztériumba, mint egy igazi hivatalnok. Egy ideig azonosan értékeltük az eseményeket, aztán felmerült egy probléma: ő is MSZMP-t alakított, csak egy másikat, mint mi. Hermann-nal szaladgáltunk Lukácshoz, jött Mészáros Pista, Fehér Feri, Eörsi Pista, Almási Miklós és Lukács gyerekei: Jánossy Ferkó, Jánossy Lajos és Anna, a lánya. Anna félt hazamenni Rákoskeresztúrra, mert mint kommunistát és Oroszországban felnőtt embert megfenyegették. Gyuri bácsi, a régi népbiztos azt vallotta: „Senki ne legyen gyáva, mindenki menjen haza nyugodtan.” Én mást gondoltam: „Anna, keresek neked valakit, fegyvert visel és karszalagot. Ha egy népfelkelő kísér haza, semmi bajod nem eshet.” Felhívtam a Forradalmi Bizottságot, ott találtam Krassó Györgyöt, Krassó Miklós öccsét, aki gyönyörű karszalagot viselt, és hatalmas puska imbolygott a vállán, hamisítatlan népfelkelő, valahol részt is vett a harcokban. „Gyuri, Anna fél hazamenni, kísérd haza, ne legyen semmi bántódása.” Krassó Gyuri vállalta. Később perbe fogták mint ellenforradalmárt, én voltam a mentő jellemtanú. A tárgyaláson elmondtam ezt a történetet: „Hogyan lehet ellenforradalmárként elítélni azt az embert, aki az ellenforradalmárokkal szemben egy kommunista védelmére vállalkozott?”
Lukácsnak kétfelé állt a szíve. A képzavar tökéletesen leírja a helyzetet. Két szíve nőtt neki, volt egy jobb- és baloldali szíve. Egyrészt lelkesedett, mert mindig ez a forradalmi mozgás lebegett a szeme előtt, így képzelte a forradalmat, így élte meg ’19-et is. Imádta a népet az utcán, mert imádta a harcot, a felkelést, ezt a szabad öntevékenységet. Ezek az emberek azonban mégiscsak az ő kommunizmusa ellen lázadtak: szabad választást akartak, többpártrendszert. Gyuri bácsi biztos volt abban, hogy csak az egypártrendszer a jó, mert sokkal fejlettebb, mint a többpártrendszer. A többpártrendszer történelmi visszaesés az egypártrendszerhez képest. Ebből a szempontból nem szerette azt, ami történt, de sohasem nevezte ellenforradalomnak. Sohasem volt hajlandó a szót kiejteni: ellenforradalom, mert az egyik szíve mégis a forradalom ritmusára dobogott. Ő olyan Magyarországon szeretett volna élni, ahol forradalomban hoznak létre egy olyan Szovjetuniót, ami egyáltalán nem hasonlít a Szovjetunióhoz. Egy olyan rendszert, amelyik abszolút kommunista és abszolút szabad. Tehát leginkább a fából vaskarikát.
A Köztársaság téren lezajlottak után tartani lehetett a kommunisták elleni atrocitásoktól. Jánossy Ferkó és Mária, a későbbi felesége, azt tanácsolta Lukácsnak, bújjon el, mert jöhetnek az ellenforradalmárok és kereshetik. Gyuri bácsi dührohamot kapott. „Hogy képzelik, hogy én elbújok, meg vannak őrülve?” A dühroham nem azt jelentette: biztos abban, hogy nem jönnek érte, hanem hogy elbújni csirkefogás és gyávaság. Mit tesz isten, november 4-én mégis elbújt. Ő is a jugoszláv követségen keresett menedéket. Később azt mesélte, azért ment oda, mert amikor Szántó Zoltán telefonált, hogy bejöttek az oroszok, és el kell tűnniük, olyan álmos volt, hogy nem tudott gondolkozni.
Lukácshoz állandóan föl lehetett szaladni, főleg amikor már nem volt miniszter. Az utolsó három napban ideiglenes kormányt alakítottak, s feloszlatták az előzőt, amiben még igen sok kommunista vett részt. Az ideiglenes kiskormány mondta ki a Varsói Szerződésből a kilépést. Ő Szántó Zoltánnal együtt tiltakozott ellene, és élesen kritizálta Nagy Imrét miatta. Két okból helytelenítette a kilépést, egyrészt, mert nem szakítottunk a Szovjetunióval, másrészt taktikailag ostobának tartotta, a szerződésszegés ugyanis felhatalmazza az oroszokat, hogy bejöjjenek. A dolgok mindig a fejük tetejére állnak: ugyanaz a Szántó Zoltán, aki ’49-ben döbbenten mondta: „Gyuri, maga megőrült, hogy elhiszi ezt a marhaságot a Rajk-perről?” most így beszélt: „Gyuri, nem szabad kilépni a Varsói Szerződésből, Nagy Imre áruló.”
Lukács dolgozószobájában időtlen nyugalom honolt a forradalom leglázasabb napjaiban is. Ült professzori székében, szivarozott, és izgalmunkat rezzenetlen érdeklődéssel szemlélte. Lihegtünk, a forradalomból jöttünk: számunkra rendkívüli dolgok történtek. Lukács flegmán hallgatott. Istenem, hát történnek dolgok. Lehet, hogy a korának volt köszönhető, bár én sose tudnék olyan öreg lenni, hogy ilyen flegma legyek. Hagyományos filozófus volt. Azt hitte, a világszellem úgyis az ő fejében honol, a világszellem másutt nem is koncentrálódhat, mint éppen Lukács György filozófiájában, a fontos események is puszta jelenségek csupán: a fejében sűrűsödött lényeg kifejeződései. Nem adatott meg számára az érzés, ami nekünk, hogy csinálunk valamit. Más kérdés, hogy nem csináltunk semmit, mégis úgy éreztük, mintha a világ(unk) sorsát a kezünkbe vettük volna.
Egy közeli családtag, Pista húga ment el először Angliába, majd onnan Amerikába. Szerelmét követte, aki az utazást előkészítette, s aki ’48 óta erre a pillanatra várt. Érzelmes búcsúzkodást tartottunk Hermannék lakásán. Pistával azt mondtuk: „Mi nem megyünk el, egyrészt, mert Gyuri bácsit nem lehet itt hagyni, másrészt, mert ez az ország végre tetszik nekünk, most menjünk el, amikor a dolgok kezdenek jóra fordulni? Eszünkben sincs! Ha végigcsináltuk a szörnyűséget, a jó dolgokból is kivesszük a részünket.” Bródy Feri felpakolta feleségét, két gyerekét, és elindultak a határra. Följöttek hozzánk, vacsorát csináltam, sírtunk, megcsókoltuk egymást, minden jót kívántunk. Két nap múlva csöngettek, ők álltak az ajtóban. Lefogták és visszaküldték őket a határról, kértek egy meleg teát. Vannak hülyék, akik akkor sem tudnak elmenni, amikor mindenki. Krassó Miklós már november 4-e után menekült el, biztos volt benne, hogy letartóztatják, mint az öccsét, aki itthon maradt. Mészáros Pista hivatalosan távozott, jóban volt Piros László belügyminiszterrel, s kapott egy rendes útlevelet a feleségével együtt.
November 3-án azt hittük, minden rendben lesz. Biztató csönd telepedett a városra, elült a fegyverzaj, fölmondták a Varsói Szerződést. November 4-én arra ébredtünk, hogy szólnak az ágyúk. Visszajöttek az oroszok. Előző este abban a tudatban feküdtünk le, hogy a dolog végül mégiscsak sikerült. Csak azok, akik kívülről nézték, nem belülről élték a forradalmat, csak azok tudtak objektívan gondolkozni, hogy de facto mi történik. Nem voltak utcai harcok, a munkások bejelentették, hogy hétfőn fölveszik a munkát. Hétfőn kezdődik a munka, a normális élet, a villamosok járni fognak. Föltételeztük, hogy a forradalomnak lehet esélye. S még mai fejjel is azt mondom: volt esélye. Hruscsov sem volt biztos abban, hogy be akar-e avatkozni Magyarországon. Legfeljebb előbb omlott volna szét a birodalom, mindenki jól járt volna, mi is, az oroszok is.
Nyugodtan feküdtem le, és fegyverropogásra ébredtem. Nagyon hangosan ugattak a fegyverek, mert a Honvédelmi Minisztérium szomszédságában laktunk. Vége. Leverik a forradalmat. Tudtuk, hogy különböző helyeken harcolnak, ellenállnak. Fikarcnyi kétségünk sem volt: az orosz tankok ellen nincs sanszunk.
Összesen kilenc napig tartott a forradalom. Nem volt hosszú, a napok egy részét a Róbert Károly kórházban töltöttük. Zsuzsát már november 4-e után vittük haza, betakart gyerekkocsiban, mert közben lőttek.
Csöppnyi reményünk maradt: esetleg az oroszoknak lesz némi kompromisszumkészségük. Kádár kiáltványa olvastán ez is szertefoszlott. A Nyugatban egy pillanatig sem bíztunk, bármit prédikált is a Szabad Európa. Amit magunknak nem harcolunk ki, az nincs. Nem sejtettük, hogy a Nyugat még csak nem is gyakorol nyomást a Szovjetunióra, hogy tegyen engedményt. Jalta jelentőségét ekkor fogtuk föl. Elvileg tudtuk, hogy volt ott valami tanácskozás. Most ébredtünk rá, az oroszoknak minket eladtak Jaltában, mégpedig örökre. Nem sok jót ígért a munkás-paraszt kormány. Kádárt mindenki gyűlölte, a pár kommunistát kivéve, aki csatlakozott hozzá. „Itt pisál a szabad város, le van szarva Kádárjános” – firkálták föl a vécékre, és ez nemzeti érzést fejezett ki.
Itt egy forradalmat vertek le: ez világos volt, de nem tudtuk, milyen mélységig sikerül leverni. Mi jön utána? Visszaáll-e a Rákosi-rendszer, vagy valami más születik? Végiggondoltuk az alternatívákat. Mit csináljunk, hogy viselkedjünk, mit mondjunk, milyen álláspontot képviseljünk, lépjünk-e be az MSZMP-be, vagy sem?
Az utóbbin sokat veszekedtünk. Hermann azzal érvelt, és lényegében igaza volt: ne lépjünk be a pártba, mert az csak bajt hoz ránk. Az ember vagy elhallgatja a véleményét, vagy elmondja. Ha elhallgatja, nem jó, ha elmondja, az sem. Nekem az volt az álláspontom, ha a véleményemet el akarom mondani, egyetlen fórum mutatkozik: a pártgyűlés. Úgy viselkedem, hogy kizárjanak – fél éven belül ez meg is történt. Ő akkor nem lépett be. Én igen, mert úgy éreztem: ki akarom fejteni a véleményemet. Amit titokban mondok a Margitszigeten, senkit sem érdekel, amit viszont nyilvános fórumon mondok el, az ki van mondva. Akkori választásom valóban több volt, mint bűn: hiba. Sokan nem értették. A pártba belépni azonosnak tűnt az opportunizmussal. Mivel azonban nem az volt, s miután 9 hónap alatt sikerült kizáratnom magam, sokkal rosszabb helyzetbe kerültem, mintha nem léptem volna be. Egy kizárt párttag veszélyesebbnek számított egy „normális” pártonkívülinél. ’57-ben Hermann-nak az az ötlete támadt, hogy vállaljunk diplomáciai megbízatást a hivatalos magyar kormánytól, és maradjunk kint. Ez a legjobb módja a disszidálásnak, az ember nem nyomorba megy ki. Számomra ez volt a legfelháborítóbb dolog, amit Pista életében mondott.
Lukács eltűnt, nem tudtuk, hol tartózkodik. Nincs a lakásán. Fölhívott a lánya, ő is tőlünk próbálta megtudakolni, hol lehet. „Hátha az írószövetségben többet tudnak.” A szövetségben tökéletes káosz honolt, mindenki összevissza beszélt, nem tudtunk meg semmit. Horváth Mártonnal találkoztam, akin furcsa változást vettem észre. Egyszer már akadt dolgom vele: amikor ’56 márciusában a berlini Szabadság-konferenciáról hazajöttem, és behívatott. Mit akarhat tőlem a Szabad Nép nagy hatalmú szerkesztője? Megkért, hogy számoljak be a tapasztalataimról. Egész idő alatt egy zsebkendőt rágcsált. Szemmel láthatóan nagyon ideges volt, és nem tetszettek neki a fejlemények. Szó nélkül bocsátott el. Amikor Gyuri bácsi ügyében bementem az írószövetségbe és az Irodalmi Újság szerkesztőségébe, együtt szállt föl velem a trolibuszra, ami már működött november 4-e után. Fogalma sem volt, hogy mennyibe kerül a trolijegy. „Mit csináljak, mennyibe kerül egy jegy? Van itt jegy? Mit csináljak vele?” Az utóbbi években nem járt tömegközlekedéssel, csak lefüggönyzött autóban. Illés Béla sem tudta. Együtt utaztam velük, egyikük sem tudta, hol található megálló az írószövetség környékén. Nem volt télikabátjuk sem, mert nem jártak az utcán télen, fűtött autóval közlekedtek.
Jánossy Lajcsó felesége adta a tippet, hogy keressük Lukácsot a román követségen. Becsöngettünk: „Hallottuk, hogy Lukács György és társai itt tartózkodnak. A menye a követ úrral akar beszélni.” A követ fogadott bennünket, és közölte: „Lukács György elvtárs és társai nincsenek a román követségen. Higgyék el nekem, bizony isten, nincsenek itt, semmit nem tudunk róluk, semmit sem mondhatunk.” Magyarul mondta. Az nem volt igaz, hogy nem tudtak róluk, mert már tárgyaltak Kádárakkal, hogy Snagovba szállíthassák őket. Hol az ördögben keressük? Hírek szállingóztak, hogy a jugoszláv követségen lehetnek, de már onnan is elszállították őket. Hová? Romániába. Ismét elmentem a román követségre. Megint becsöngettem, ugyanaz az ember fogadott. „Itt egy levél, amit Lukács elvtársnak írtam, tudom, hogy Romániában van, kérem, kézbesítsék neki.” Átvette a borítékot. „Kedves Lukács elvtárs, most az egyetemen új kurzusra készülök etikából, és tudom, hogy Ön is hasonló témán dolgozik. Szeretném, ha erről és erről kifejtené a vélményét” – írtam neki. Látni akartam a kézírását. Tudtam, hogy úgysem ír arról, hogy mit csinálnak vele, ebben nem is reménykedtem, csak tudni akartam, hogy ott van-e, él-e, és az írásából kikövetkeztetni, hogy egészségesen működik-e az agya, nem adnak-e neki kábítószert? Csodák csodájára három-négy hét múlva választ kaptam tőle. Etikáról írt: „Erre és erre a kérdésére majd visszatérek, azt hiszem, ebben igaza van, ebben azt hiszem, nincs igaza, én a maga helyében ezzel és ezzel foglalkoznék.”
Álmodozva sustorogni kezdtünk Hegedűs B. Andrással, Litván Gyurival és másokkal a társaságunkból. Hegedűs B. volt a központ, állandóan följártunk hozzá. Akkoriban született a gyerekük. Még májusban, júniusban a Pünkösdfürdőn együtt állítottuk össze a kormányt. Ki lesz az új Nagy Imre-kormány kultuszminisztere? Ember Máriával rettenetesen törtük a fejünket, hogyan osszuk el a tárcákat. Novemberben egymás után tartóztatták le a barátainkat. Eörsit keresték mindenütt, azt ajánlottuk: aludjon nálunk, mintha attól, hogy nálunk alszik, nem tartóztatnák le. Az elhurcolása előtti utolsó napot nálunk töltötte. Az összeesküvésekről szóló regényekből vettük a hülyeséget, hogy valakinek máshol kell aludnia, hogy ne tartóztassák le. Mindenkiről mindig tudják, hol található. Kemény Pistát, Hegedűs B.-t, Eörsi Pistát letartóztatták. Aztán Litván Gyurit – végigment a hullám az egész társaságon. Az Esztétika Tanszéken Almási Miklóssal maradtunk ketten. Egy nap Miklós közölte, hogy az ÁVO revolvert talált a könyvtárunkban. Miért találnak revolvert a könyvtárunkban? Mert ők tették oda. Azt mondtuk magunknak: „Most mi következünk.” Csak kettőnknek volt bejárásunk a könyvtárba. Az egyetemen szünetelt a tanítás, ezért decemberben Pistával elvonultunk Visegrádra, ahol azon tanakodtunk: mikor jönnek értünk? Sétálunk jobbra-balra, és közben vártuk az ÁVO-t. Nem csináltunk semmit, de mások sem, akiket addigra börtönbe zártak. Botcsinálta összeesküvők voltunk, amire jó példa Fehér Feri története. Amikor Déryt letartóztatták, Böbe, Déry felesége, megkérte Ferit, hogy egy bizonyos címre írjon táviratot, amiben rejtjelesen tudatja a letartóztatás tényét. A pontos szöveg, amit le kell adni mondjuk: a kutya pintyi fekete macskát szült reggel háromkor. Feri teljesítette a kérést, és feladta a táviratot: a kutya pintyi fekete macskát szült reggel háromkor. A táviratos felnézett: „Uram, feladó nélkül nem tudok táviratot elfogadni.” Feri zavarba jött. „Ugyan, írja már oda, hogy Kovács János.”
Én is kaptam megbízást. Menjek el Varsóba, és a Lengyel írószövetségen keresztül riadóztassam a világot a Déry-per és az Eörsi-ítélet ellen. Lukács bízott meg.
Áprilisban szólalt meg a telefon. „Lukács elvtárs honnan hív?” „Hazulról.” Másnap meg is jelent a kommüniké: Vas Zoltánt, Szántó Zoltánt és Lukács Györgyöt hazaengedték. Lukács érdekében a francia kommunista párt tiltakozott. Ezért jutott eszébe, hogy én menjek ki és mozgósítsam a francia kommunista pártot, mert tudta, hogy őt Aragon tiltakozása hozta ki Romániából. Esetleg az olaszok is hasznosak lehetnek, noha az olasz kommunista pártnak kisebb a befolyása, de azokra is lehet építeni, ha a Togliatti tiltakozik. Lukács azonnal meghívta a tanítványokat vacsorázni a lakására. Először kaptunk vacsorameghívást, később a születésnapján rendezett vacsorát április 13-án, és mialatt ott vacsorázunk, megszólalt a telefon. Csönd. És egyszer csak azt hallottuk, hogy Gyuri bácsi azt kiáltja a kagylóba: „Több cső nem lesz, több cső nem lesz.” Visszajött az asztalhoz, és elmesélte, hogy Révai József akarta rávenni: most azonnal lépjen be a pártba, és az igazi kommunizmus érdekében támogassa őt a revizionizmus ellen. Gyuri bácsi erre válaszolta, hogy több cső nem lesz, őt Révai többé nem húzza be a csőbe. Arról is beszámolt, hol volt, de nem részletezte, hogy milyen események zajlottak ott. Nem mondott semmit társaságban, ugyanis nem volt biztos benne, hogy a takarítónője nem az ÁVO besúgója-e. „Most jöttem rá, hogy Kafka realista író, mert ami velünk történt, őt igazolja” – mesélte. „Fölszállítottak egy repülőgépre, nem tudtuk, hova megyünk, leszálltunk egy helyen, azt sem tudtuk, milyen országba érkeztünk, autóval elvittek bennünket egy kastélyba… ez csak Kafkánál fordulhat elő.”
Engem nem kerestek meg abban az időben. Az ÁVO Almásit hívta be állandóan. „Minden héten behívnak az államvédelmisek és folyton rólad kérdeznek”, panaszkodott Miklós. „Ha az elvtársak annyira kíváncsiak Heller Ágnes véleményére, miért nem őt hívják be?” Azt válaszolta az ávós – ez volt a legnagyobb dicséret, amit életemben kaptam –, „mert túlságosan okos, és túljárna az eszünkön”. Az én ávós kalandjaim a hatvanas évektől kezdődtek. ’56 után nem zaklatták sem Hermannt, sem engem. Lehetséges, hogy arra gondoltak, hogy minket még meg lehet nyerni.
Leszek Kolakowski még ’56 októberében Magyarországra küldte egy barátját, Andrzej Woroszilskit, a Pro Prostu tudósítóját. Woroszilski Leszek barátja volt, ő ajánlotta neki, hogy keressen meg. Elmondtam a véleményem a forradalomról. Ők intézték el, hogy hívjanak meg engem két hétre Varsóba, hogy közvetlenül informáljam a lengyel értelmiségieket az elbukott forradalomról és a kilátásokról. Woroszilski kiadta az emlékiratait a magyar forradalomról, engem álnéven szerepeltetett benne, ’91-ben újra megjelentette, s ebben megírta, hogy az álnév engem fed. Litván ajándékozott meg a kötettel, az ’56-os Intézet lefordította és kiadta magyarul is.
Gyuri bácsi négyszemközt elmesélte, hogy a jugoszláv követségen eleinte Szántóval, Újhelyi Szilárddal volt jóban, Nagy Imrével feszült volt a viszonya, nem igazán érintkezett vele. Nagy Imre is elzárkózott tőle, aztán módjuk sem lett volna találkozni, mert miután kiszállították őket repülőgéppel, Nagy Imrét rövidesen elkülönítették. Szántó már a követségen, ahogy később Snagovban is presszionálta, hogy határolja el magát Nagy Imrétől. „Erre olyan méregbe jöttem – mesélte Gyuri bácsi –, hogy átültem egy másik asztalhoz, mert nem tudtam ezzel az emberrel egy asztalnál enni. Azt mondtam neki, amit később az ávó-soknak is: »Ha Nagy Imre mint szabad ember Budapest utcáin sétál, és szivarozik, és én találkozom vele, akkor elhatárolom magam Nagy Imrétől, de amíg Nagy Imre a rabtársam, addig egyeden kritikai szót róla sem magánemberként, sem nyilvánosan mondani nem fogok – legkevésbé maguknak.«„ Át is ült Táncos Gáborék mellé, és a fogvatartottak gyerekeivel foglalkozott. Szántót ezzel izolálta. Szántó gyalázatosan szerepelt később a Nagy Imre-perben, vallomást tett Nagy Imre ellen, Gyuri bácsi ezért szóba sem állt vele többé. Furcsa etikája volt: a pártot nem szabad elárulni, hűnek kell maradni hozzá, mert „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”, de a rabtársamat nem árulom el a kommunista államnak. Gyuri bácsiban a polgári tisztesség és a kommunista cinizmus olyan furcsán keveredett egymással, hogy időnként tökéletesen a polgári tisztesség abszolút álláspontjára helyezkedett, máskor pedig a kommunista cinizmuséra. Patrícius volt. Amikor meghívták Weimarba egy ünnepségre Thomas Mann-nal, ők külön asztalnál ettek, mert Walter Ulbricht Thomas Mannt vendégül látta, Gyuri bácsit azonban a kisebb szobába küldte a másodrangúakkal. Megkérdeztem, hogy beszélgettek-e Thomas Mann-nal? Ő ugyan nem kereste a társaságát, mert Mann Ulbrichttal együtt ebédelt. „Miért?” „Patrícius vagyok, mint ő. Ilyet csak plebejusok csinálnak.” Patrícius módjára viselkedett Nagy Imre dolgában is. „Akkor inkább akasszanak föl, de a rabtársammal szemben nem mondok semmit” – így beszéltek a magyar urak. Ezt egy régi kommunista nőtől tudom, aki együtt ült börtönben magyar arisztokratákkal, és amikor azokat levitték a légvédelmi óvóhelyre, a kommunista lányokat pedig nem, akkor egy Andrássy gróf azt mondta: „Amíg a kommunista kisasszonyok fönn maradnak, én is fönn maradok.” Gyuri bácsi is úriember volt. Romániai magyar smasszert küldtek a nyakára, hogy beszélje rá az elhatárolódásra. Próbálta a smasszert filozófiára oktatni, aki teljesen feleslegesen igyekezett őt meggyőzni. Később fölvitették Bukarestbe, hogy találkozzon a magyar küldöttséggel, Kállai Gyula vezette a delegációt: visszaengedik Magyarországra, ha engedményeket tesz, ha önkritikát gyakorol, és ha Nagy Imrét nyíltan megbírálja – ajánlották. Három napig győzködték.
„Nem, nem, nem, én visszamegyek a rabtársaimhoz, Snagovba, nem akarok itt maradni.” Egy hasznát vette a bukaresti intermezzónak: „Vásároltam magamnak egy nagyszerű űbercíhert, hideg volt, és egy kitűnő űbercíher kabátot vettem magamnak Bukarestben.” Még 1970-ben is igen elégedett volt vele, mert amikor Jánossy Mária el akarta cipelni télikabátot vásárolni, így ellenkezett: „Nem kell nekem télikabát, mert ’56-ban egy olyan nagyszerű űbercíhert vettem Bukarestben, az még ma is nagyon megfelel.” A makacssága kifizetődött. „Többé önkritikát nem gyakorlok! Elég volt! Tudja, Ági, ha a Rudas-ügyben tudtam volna, hogy nem végeznek ki, mint Rajkot, én akkor sem gyakorlok önkritikát. Nem tudtam, hogy a moszkovitákat nem börtönzik be, és nem végzik ki. Most már okosabb vagyok, több cső nem lesz.” Ezt a kifejezést megszerette.
Közzétette: Hermann Zsuzsa