Sztálin generalisszimusz a földre hull

Posted by

Részlet Frank Iván készülő, Szembesülés című regényéből

>Alig több mint két hét választotta el Rajkék újratemetését október 23-tól. Érdekes módon ebből a rövid időszakból alig emlékszem konkrét történésekre. Csak, mivel naponta olvastam az újságokat, azt mindenképpen éreztem, hogy valami van a levegőben, de visszagondolva, nem voltam teljesen tisztában ennek a jelentőségével. Mit szépítgessem, éltem a korombeliek életét, foci, egyre élénkebben érdeklődtem a lányok iránt…

Arról is olvastam, hogy az egyetemisták valami felvonulásra készülnek, vagy tüntetésre, ez, mondjuk, felkeltette az érdeklődésem, de azért 23-án inkább a Tóth féle tánciskolába mentem, ahová néhányad magammal azért is iratkoztunk be, mert így keddenként, késő délután, este elmehettünk a kollégiumból.

Hatan-heten lehettünk, akik táncórákra jártunk. A nevek nem érdekesek, a többség az osztályunkból került ki, persze, Szeva is a társasághoz tartozott, és még egy srácra emlékszem, szép neve volt, az, hogy Szép. Hogy a nevet megjegyeztem, annak persze oka volt.

A tánciskola. Az öltözék: lányoknak fehér blúz, sötét, lehetőleg rakott szoknya, a fiúknak sötét öltöny, fehér ing, nyakkendő. Úgy éreztem magam ebben a hacukában, mint egy középkori harcos teljes páncélzatban. Persze, a ruházatnak megfelelően kellett viselkedni is. Mert az oktatók nem csak táncot tanítottak. Tánc és illemtanár volt névkártyájukra írva, merthogy az is volt nekik.

Nekünk, kollégistáknak különösen nehézkes volt ez az öltözködés. Az egyetlen öltönyünk, amit előtte csak az évnyitóra vettünk fel, egy szűk szekrényben gyűrődött, a fehér ingünk gallérjának belseje, hát, hogy is mondjam, kicsit szürkés színben pompázott, és egy vékony csík bizony még kívülről is látszott. Szóval nem egészen úgy néztünk ki, mintha skatulyából húztak volna elő bennünket.

Én magam hatalmas önbizalommal léptem be a terembe, ahol az oktatás zajlott. Hiszen jelentős táncmúltam volt, a kisvárosi úttörőház ötórai teáin valóságos parkett ördögének képzeltem magam. Szerintem tudtam tangózni, keringőzni, sőt, már a rock and roll kidobós figuráival is próbálkoztam. Aztán, persze kiderült, hogy mindaz, amit nagy hévvel előadtam korábban, semmit sem ért. Merthogy amit én tangónak gondoltam, az leginkább a swing és a foxtrott nagyon távoli és éppen csak hogy hasonlító rokona lehetett, az angol keringő és a keringő egy kétnapos kiskacsa bukdácsolását idézte leginkább, a kidobálós rock and roll meg olyan lépésvariációkat varázsolt elő belőlem, ami mindig egyszeri és megismételhetetlen volt.

A terem, ahol a táncoktatás volt, egy minden bútorától megfosztott hodály volt, egy kisebb emelvénnyel az egyik végében, amin egy zongorát püfölt egy jobb kort megélt néni. Ez a zene volt a talpalávaló, ami mindig vezényszóra indult, miután a Tóth házaspár bemutatta az éppen esedékes tánc alaplépéseit. Külön sorban a falnál a fiúk, külön a lányok. Miután eleget gyakoroltuk az alaplépéseket, a két sort egymással szembeállították, és zenére együtt kellett lépegetnünk azzal a partnerünkkel, akit a véletlen éppen szembesodort velünk. Ja, persze illemtudóan a fiúknak táncra kellett kérni a lányokat, mindenféle meghajlásokkal fűszerezve az akciót, és miután ez megtörtént, fel kellett a pároknak állni a tánchoz. Fiúk jobb keze a lányok derekán, nem ám lejjebb vagy feljebb, bal kezükkel megfogták a partnerük jobb kezét, akinek a bal keze a fiú vállán pihent. A két test egymástól kellő távolságra. És akkor megszólalt a zene. A párok, ki-ki a maga képessége szerint, megpróbálták a zene ütemére elvégezni a betanult lépéseket. A tánctanárok közben le-fel száguldoztak, és tapsolva segítették érzékelni a ritmust. A látvány szörnyű lehetett, volt, aki bukdácsolt, egymást lábát taposták a párok… A lányok hónalján a blúzok hamarosan nedvesek lettek, a fiú homloka gyöngyözött, időnként összekoccant a fejük, az orruk. Persze, voltak, akik könnyedén megbirkóztak a feladattal, ők aztán az oktatás végén az össztánc hősei is lettek.

Azon az október 23-i estén éppen vége lett az oktatásnak, és felkészültünk az össztáncra, ami azt is jelentette, hogy szellőztettünk, kinyitottuk a Nagykörútra néző ablakokat. Mindig zajos lett hirtelen a világ, a forgalmas út jellegzetes hangjai elárasztották a második emeleti nagytermet, most viszont valami egészen mást hallottunk lentről. Ember hangok, furcsa morajlás, kiabálás ütötte meg fülünket. Rohantunk az ablakhoz, és kinézve azt láttuk, hogy az úttesten, mint például május elsején, hosszú sorokban emberek vonultak. Néhányuk kezében nemzetiszínű zászló. Előbb azt hallottuk: „Aki magyar, velünk tart!”, aztán, amikor velünk majdnem szemközti Vörös Csillag mozi elé értek, „Le a vörös csillaggal!” ami akkor ott elég ijesztőnek tűnt. Érdekes módon egyetlen pillanatig sem tétováztunk, otthagyva csapot-papot rohantunk le az utcára.

A járdán álltunk meg, egy ideig néztük az úttesten vonulókat. Többségük fiatal, úgy húsz év körüli fiú, lány volt, de ahogy elhaladtak előttünk, egyre több idősebb ember tűnt fel a sorokban. Szeva rám nézett, és én rögtön tudtam, mit akar. Persze, menjünk – mondtam – és leléptem a járdáról. A többiek is, és elindultunk a tömeggel.

Ma sem tudom pontosan visszaadni, amit akkor éreztem. Az biztos, hogy tobzódott bennem az endorfin, a boldogság hormon, valami hihetetlen szabadságérzet hatalmasodott el rajtam, felszabadultnak, határtalanul boldognak éreztem magam. Hogy miért? Nem tudom a pontos választ. Csak azt, hogy ebbe a kicsit haragos, de inkább derűs, a jelszavakat is szinte vidáman kántáló tömegbe senki nem küldött, senki nem irányított, magam döntöttem el, hogy velük tartok, és velük együtt, ahogy a torkomon kifért, kiáltottam a jelszavakat. „Aki magyar velünk tart!” „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!”

Ez utóbbi jelszó akkor erősödött fel, amikor a nép a Sztálin útra fordult (lánykori és mai nevén Andrássy út, közbeeső nevei még: rövid ideig a Magyar Ifjúság útja, majd 1957-től Népköztársaság útja). A cél a Hősök tere, illetve a Felvonulás tér volt, ahol előbb Vlagyimir Iljics Uljanov Lenin nézett le a vonulókra, majd Joszif Visszarionovics Sztálin bronzba öntött hatalmas emlékműve állított volna örök emléket a valaha volt bölcs vezérnek, a népek tanítójának, ha még aznap este le nem döntik a mámoros tüntetők a talpazatáról.

Mert ledöntötték. De a generalisszimusz sokáig ragaszkodott a talpazatához, bár tucatnyi teherautó és traktor rugaszkodott neki erős acélsodronyok segítségével, hogy ledöntse, illetve lehúzza a monstrumot, de a sodronyok, éles hangot hallatva, sorra szakadtak el, Sztálin elvtárs meg fölényesen mosolyogva a helyén maradt. Egészen addig, míg valakik egy lángvágógépet kerítettek, és; ahol a bronz a legvékonyabbnak tűnt, a csizmaszár felett, elvágták az anyagot, és így a szobor nyakára erősített sodronyoknál fogva a teherautóknak már sikerült Joszif Visszarionovicsot a földre dönteni. Míg korábban, amikor az acélsodronyok sorra pattantak el, csalódott moraj hullámzott át a téren, most, a nagy robajjal földre zuhanás pillanatában az örömkiáltás remegtette meg a környéket.

Mi végig az esemény közvetlen közelében álltunk, és végigszurkoltuk előbb a próbálkozásokat, miközben a többiekkel együtt hangosan bíztattuk azokat, akik a műveletet végezték, és belőlünk is kitört az örömujjongás, amikor a szobor hatalmas csattanással a földre került.

A mellettünk, körülöttünk állók többsége hangosan éljenzett. Egy néni a könnyeit törölgette, és, amikor a Szeva megkérdezte, hogy miért sír, a néni azt válaszolta: „Az uramat még 45-ben elhurcolták málenkíj robotra, és soha nem tért vissza. Ez a gengszter tönkretette az életem. De jó, hogy megéltem ezt a mai napot”.

Hogy őszinte legyek, pontosan nem értettük, hogy miről beszél. Eddig nekünk senki nem mondta, hogy a felszabadítók mást is tettek, mint megszabadítottak minket a fasizmustól, erről, és még sok minden másról csak jóval később szereztünk tudomást. De néni szavai még nagyon sokáig visszhangzottak bennünk,

Közben a teherautók, amik korábban a szobor ledöntésével próbálkoztak, kezdtek megtelni emberekkel. A platókról kiabáltak az ott állókhoz: „Gyertek, a rádiónál áll a balhé! Menjünk a rádióhoz!”

Nekünk se kellett több, Szekivel már kezdtünk felkapaszkodni az egyik teherautó platójára, amikor a velünk levő, Szép nevet viselő eggyel felettünk járó iskolatársunk elkezdett visszarángatni bennünket. „Hülyék vagytok? Már régen a kollégiumban kellene lennünk. Így is hatalmas balhé lesz!”

Egy csapásra cserbenhagyott a boldogság hormon. A majd’ földöntúli öröm helyébe a belénk nevelt kötelességtudat és az ehhez kapcsolódó szorongás költözött, és visszatértünk a földre. Képletesen is; és a valóságban is. Elindultunk a kollégiumba.

Járt a villamos, Felszálltunk. Máig sem értem, hogy miért, szótlanul kapaszkodtunk a bőr kapaszkodókban, nem beszéltünk egymással. Valószínű azért voltunk ilyen csendesek, mert az elmúlt néhány óra élménye után ott, a villamoson visszacsöppentünk a kor jellemző valóságába. és ez megdöbbentett bennünket. Az utasok ugyanazzal a fáradt, reménytelen arckifejezéssel ültek és álltak körülöttünk, mintha semmi nem történne a városban, Akkor még nem tudhatták, mi történik majd az elkövetkező napokban.