Várakozás

Posted by

Fábián András
>Igazából nem csak az eredményeket várom. Persze érdekel, hogy Dobrev Klára győz-e, vagy Márki-Zay (MZP, új becenevén MZ/x), de ez momentán már csak technikai kérdés. Úgy értem, technikai abban az értelemben, hogy össze kell számolni a szavazatokat és nyilvánosságra kell hozni: „A miniszterelnök-jelöltek választási versenyét x vagy y nyerte.” Azt hihetnők, hogy a végeredmény lényegében mindegy, és ez így is lenne jó és helyes.

Függetlenül a preferenciáimtól ugyanis az eddigi szabályok és tapasztalatok arra mutatnak, hogy akárki is nyerje ezt a versenyt, lényegében és elvileg azonos célokkal, azonos programmal győz a győztes. Aki pedig másodikként győzött, az teszi, amit másodikként tennie kell. A választási versengést remélhetőleg felváltja a közös munka, a vállak egymásnak feszülése. Ahogyan azt minden „versenyző” és minden mögöttük álló párt és szervezet írásban is felvállalta.

Miért vannak kétségeim? Mert vannak, ez kétségtelen. Miért érzem úgy, hogy hamarosan elválik a májtól az, amire nincsen szükség az életben maradáshoz, ami a szervezetre káros? Mert az elmúlt napok és hetek szolgáltak némi tanulsággal. Nagyon elfajult a vita, ami már a végén veszekedésbe torkollt. Holott az ellenfél tiszteletben tartására is volt valamiféle megállapodás…

Az egyik tanulsága tehát ennek a megmérettetésnek, hogy míg az első forduló valóban az Orbán-rendszer lebontására irányuló egységet mutatta, addig a második már a durva (és teljességgel értelmetlen) hatalmi harc formáját öltötte egy abszolút hamis illúzió mentén. Hiszen valójában szó sem volt „miniszterelnök” választásról. A listavezetői helyért folyt a versengés. Ennyi. Nem kevesebb, de nem is több. Hogy ebből valami több legyen, ahhoz még jövőre választásoknak kell lennie (!) és azt az ellenzéknek meg is kel nyernie! Mert azért azt tudjuk, ugye, hogy még az sem biztos, hogy a hamis indokok alapján rendeleti úton kormányzó diktátor rábólint a választások megrendezésére? S ha meg is teszi, akkor sincs rá semmi garancia, hogy a csalás legváltozatosabb eszközeit ne alkalmazza az eredmények meghamisításához. Beleértve orosz és kínai barátai segítségét is.

A békétlenség ocsúját például már az elmúlt hetekben ravaszul, de jól láthatóan elhintette az ellenzék tiszta búzájában. Az egyéni jelöltek kiválasztása, kisebb zökkenőkkel ugyan, de lényegében zavartalanul megtörtént. Nincs azzal semmi baj, ha néhányan előbb, mások menet közben, megint mások utóbb hullanak ki a rostán. A nagy számok törvénye alapján nyilván ezek között is maradt még alkalmatlan, vagy ab ovo árulásra hajlamos illető. Ki fog derülni. A „miniszterelnök-jelöltesdi” ötlete nyilván annak belátásaként fogalmazódott meg, hogy az előválasztásban résztvevők nem tudtak békésen megállapodni a listavezető személyéről és a listás helyek számáról, a pártképviseltek súlyáról. Időt nyertek, s a kampányidőszak alatt lehetett (volna) alkalom és mód tisztázni ezeket a kérdéseket.

Ráadásul minden jelölt mellett/mögött felállhatott egy tanácsadó csapat is, amely kellő súlyt és támogatást biztosított az adott jelölt számára egy markáns ellenzéki politikai program megfogalmazásához. Ez is helyénvaló. Karácsony 99-e több szempontból is tetszett. Egyrészt utalt az első rendszerváltás évére, másrészt a mostani rendszerváltást óhajtók százalékarányosan is túlnyomó többségére. Olyan kiválóságok foglaltak benne helyet, akik sok éves tudományos, szakmai, emberi teljesítményükkel bizonyították a tudásukat, akiknek a tanácsaiban meg lehetett bízni. Dobrev Klára háttérembereinek köre nem nevesítette magát, viszont tudhattuk, hogy olyan szakemberek dolgoznak neki és mellette, akiknek komoly, több éves kormányzati tapasztalatai voltak, vannak. Neki magának is. Mindaz, amit a jelölt programjában megfogalmazott komoly elemzéseken alapult, a társadalmi igazságtalanságok felszámolására irányult. (Már szinte hallom a huhogást, de nem foglalkozom vele, legyintek csupán és haladok tovább).

Akkor aztán megjelent MZP, aki a saját csapatát „Tiszták” néven azonosította, és ezzel lényegében kizárt mindenkit, aki nem az ő csapata. Hogy ne legyenek kétségeink, ezek a Tiszták mindenki, aki MZP-re szavaz, semmi köze a múlthoz (mondta az egykori Fideszes!) és – mint azt korábban meg is fogalmazta – hazaáruló, aki nem. Elszámoltatással fenyegette az elmúlt 30 év minden politikusát, ami lett volna nagy baj, ha aztán a kampány át nem csap hazaárulózásba, az Orbáni gyurcsányozás mélyen kitaposott útjára, a korábbi összes politikai szereplő elleni, nem egyszer alaptalan vádaskodásba. Újra előkerültek a nagyszülők, 2006 és az elvett 13. havi nyugdíj. Ebből nekem tüstént az jött le, hogy itt bizony valaki már belepiszkított a Tiszták lelkébe. Meghallgattam MZP néhány kortesbeszédét is, ami, miközben hemzsegett a demagóg közhelyektől, híján volt a konkrét tényeknek, viszont nem tartózkodott ellenfelei módszeres lejáratásától és rágalmazásától. Holott még a második tévé-vitán is azt ígérte, hogy ennek egyszer s mindenkorra vége. A kardcsörtetés csúcspontja az volt, amikor már az is megfogalmazódott, hogy „a dk-sok is Orbánt választják inkább, ha nem a kedvencük nyer! mert nekünk mindig Mohács kell?” Az idézet egy kommentből való, én viszont ezt már nem is kommentálnám.

Vagyis a hangulat túlságosan is felforrósodott, a leves már-már kifutott. Ráadásul, miképpen arra a bevezetőben utaltam, mindez lényegében abszolút tét nélkül. Illetve volt egy nagyon is fontos, talán a legfontosabb tétje az ellenzék eddig soha nem látott méretű egységes megmozdulásának. Megőrizni az egységet. Minden áron! Biztosítani annak továbbvitelét és fenntartását egészen a választások megnyeréséig és tovább. Biztosítani a hatpárti koalíció biztonságos működését. Ehhez képest mit számít egy listavezető személye?!

Azért csendben megjegyzem, hogy MZP még esetleges győzelme esetén sem lehet biztos az MSZP feltétlen támogatásában sem. Már a kezdetektől többen nem követték Karácsony felhívását, hogy MZP az ő emberük. Az MSZP hatalomtechnikai manipulációinak ismeretében pedig egyáltalán ne legyen nyugodt afelől, hogy a szocik végig segíteni fogják. Miért pont vele tennének kivételt, amikor az elmúlt húsz évben minden hajdani pártelnökük és miniszterelnökük mögül lazán kivonultak.

Nos, pillanatnyilag úgy néz ki, hogy ez az egység sokak elkötelezett jószándéka ellenére megbomlott. Aki veszi magának a fáradtságot, és végiggondolja az elmúlt néhány hét eseményeit, annak nem kétséges, hogy ki volt az, aki kiélezte az ellentéteket és ki volt az, aki ezeket tompítani igyekezett, csak a közös cél fontosságát tartotta szem előtt. Mindenáron ugyanis nem szabad győzni. Aki mindenáron győzni akar, és ne adj’ Isten győz is, az mindenáron győztes is akar maradni. Bármi áron. Ez pedig uralkodást jelent, nem vezetést. Uralkodónk pedig most is van.

Kíváncsian várjuk tehát az eredményt. Tanulságként viszont levonhatjuk, hogy nem volt jó ötlet a kétfordulós előválasztás. A második fordulónak érdemi tétje nem volt. Csupán lehetőséget adott arra, hogy mocskos kezű manipulátorok belepiszkítsanak az ellenzéki együttműködésbe és megkíséreljék szétbombázni a választásokon győzni képes egységet. Hogy sikerült -e ez nekik, azt az elkövetkező napok és hónapok, a szereplők alázata, tisztessége és becsülete fogja megmutatni.