A jótékonyság dícsérete

Posted by

Fábián András
>Olvasom a hírt: „Végre elismerték a befektetett munkát és a cég hitelességét: hangsúlyozottan független, külső szakmai elismerés érte a Mészáros Csoportot. A CSR Hungary által kiosztott Magyar Üzleti Felelősség Díját szerdán adták át a budapesti Marriott Hotelben.”

A díjra vitathatatlanul méltóvá vált, jótékonykodó üzletember, Mészáros Lőrinc, a szivárványos oklevelet az alábbi szavak kíséretében vette: „Elsősorban dolgozni kell mindig, folyamatosan. Munka, munka, munka. Valaki egyáltalán a bátortalansága miatt nem tud az életbe sikert elérni. Úgyhogy ne legyetek bátortalanok, bátorak legyetek!” (SIC!) Azért, tegyük hozzá, a sikerhez Orbán Viktor barátsága sem nélkülözhető e páratlan sikerhez, aki pár éve nyilván fogadalmat tett arra nézvést, hogy ebből a rendkívül dolgos és tehetséges gázszerelőből megteremti az ország leggazdagabb emberét. Teszi, mert teheti.

Most szinte hallom is, a tamáskodó hangokat: miért kell akkor is bírálni, amikor jótékonykodik és láthatóan segít a rászorulókon. Nekem meg eszembe jut egy kedves-bölcs történet arról, hogy miképpen válhatunk méltóvá embertársaink megbecsülésére. Úgy adom tovább, ahogyan én tudom, s nem úgy, ahogyan esetleg más. Biztos vagyok benne, hogy a lényeg az én változatomban is benne van.

Van egy kis város valahol, és annak van egy réges-régi zsidó temetője. A temető egy távoli sarkában csupán egyetlen sír árválkodik, távol a többitől. Ha megkérded a gondnokot, ki nyugszik ott, szívesen mondja el a magányos sír történetét. Volt egyszer egy gazdag, nagyon gazdag ember a városban, sok, nagy háza, sok szolgája, pénze, kincse volt ennek az embernek. Dolgozott reggeltől késő estig, sokszor estétől reggelig. A hit előírásai szerint minden szombaton, ünnep előtt ott ült a zsinagóga első sorában és hallgatta a rabbit. Mondta az imákat, énekelt, amikor kellett, tört a kalácsból, ha annak jött el az ideje, s borral öblítette. Ezt a gazdag embert nyíltan rászegezve a tekintetét, vagy burkoltan példabeszédekbe ágyazottan, számtalan esetben feddte, ostorozta a rabbi: miért nem juttat a rászorulóknak az ő kincseiből, hisz maradna neki úgyis éppen elég. A gazdag ember nem szólt soha, nem válaszolt. Belehajtotta fejét a nagy szakállába, csavarintott egyet a pajeszán és csak mondta-mormolta a maga imáit, mint aki meg sem hallja a neki címzett korholást.

Telt múlt az idő és semmi sem változott. Aztán egy napon a gazdag ember nem jött az imára, megbetegedett, ágynak esett, hamarosan meg is halt. Alig maradt utána valami. Mindenét felélte addigra. A rabbi, aki már bizony nagyon megelégelte, hogy mit sem érnek a szavai, mikor hívták, hogy eltemesse, letagadtatta magát, s így másik városból kellett rabbit hozatni.

A temetés után kis idő múlva a város szegényei azt tapasztalták, hogy elmaradnak a korábban rendszeresen érkező pénzecskék, nem jutott kalács és új gyertya is alig a szombati asztalra. Ahogy közeledett a tél, gyorsan fogyott a fa a fészerben, és nem jött a korábban rendszeresen érkező tüzelő-adomány az udvarokhoz. Aztán már sokszor nem is volt mivel fűteni. Fáztak a szegény emberek és éheztek, s nem volt, aki segítsen. A zsinagóga sem kapott már támogatást titokzatos jótevőjétől, aki soha nem fedte fel magát az évek, évtizedek hosszú során át. Elapadt a gondoskodás, amelyet oly sokáig élvezhetett a közösség, s amelynek oly sokan sokat köszönhettek.

Aztán suttogni kezdték, hogy biztosan a gazdag ember lehetett az adakozó. A hír a rabbi füléhez is eljutott, és ő annak igazában nem kételkedett egy másodpercig sem. Mélyen elszégyellte magát, hogy nem vette észre: az az ember, aki örökös céltáblája volt a korholásának, egész életét a jótékonyságnak szentelte, mindenét a rászorulóknak adta, olyannyira, hogy végül szegénységben halt meg. S ettől az embertől önhittségében és vakságában ő megtagadta a végső tisztességet.

Mielőtt eltávozott volna az élők sorából a rabbi a temető egy távoli sarkában kijelölt egy sírhelyet, s arra kérte a híveket, hogy oda temessék. Nem érezte ő méltónak magát ahhoz, hogy a hajdani gazdag ember sírja közelében nyugodjék, és várja vele együtt a feltámadást. Ezért áll a temető távoli szegletében az a sír, a rabbi sírja. A jótékonyság soha nem a segítőről kell, hogy szóljon, hanem a segítségről. Az igaz ember a rászorulókon nem azért segít, hogy kitehesse a kirakatba azt az ő nagy jóságát és frissen vásárolt, szép asszonyát, hogy szivárványos oklevelet kapjon érte és pezsgővel koccintva, aszpikos lazacot vacsorázva ünnepeltesse magát: akárki meglássa, hogy ő nem csak gazdag és dolgos, de végtelenül jó és kegyes is. Kiáltsuk tehát mind, együtt vele: Munka, munka, munka és legyetek bátorak. A hangsúlyozottan független, külső szakmai elismerés pedig nem késik. Gondolom minden független szakértő azóta már ugyancsak elnyerte méltó jutalmát.