Posted by Dobozi István
Nagyon sok amerikai már régóta nem érzi jól magát a bőrében. Látják, hogy országuk a szemük előtt fordul rossz irányba. A Politico–Morning Consult friss felmérése azt mutatja, hogy tízből hat megkérdezett szerint Amerika „nagyon rossz úton halad”. A Gallup cég egy korábbi közvélemény-kutatása azt jelzi, különösen az utóbbi két évtizedben romlott sokat az amerikaiak országukról alkotott véleménye: az ezredforduló táján 70 százalékuk volt „elégedett” Amerikával, de 2020-ban – Donald Trump elnökségének utolsó évében – már csak 26 százalékuk. Az Egyesült Államok helyét a világban is megdöbbentően sok amerikai látja pesszimistán. A közvélemény egyre növekvő többsége gondolja, hogy a kiterjedt külföldi katonai jelenlét ellenére Amerika globális vezető szerepe hanyatlik, és az országnak nagyobb figyelmet kellene fordítania súlyos belső problémáinak megoldására. Az amerikaiak borúlátóak a jövővel kapcsolatban is: hatvan százalék gondolja úgy, hogy az USA fontossága tovább fog csökkenni a világban. A katasztrofális afganisztáni kivonulás csak tovább erősítette a pesszimizmust.
Az amerikai álmot sokan feladták az alsó és középosztályban, vagy csupán délibábként kergetik. Ahogy egy dél-karolinai lelkipásztor maró gúnnyal mondta: „A régi álom egy ház volt két kocsival. Az új álom egy állás.” Se szeri, se száma az álom elvesztésével foglalkozó elemzéseknek. Egy évtizede jelent meg Hedrick Smith Ki lopta el az amerikai álmot? című sikerkönyve, amelyet a téma máig legátfogóbb és legalaposabb feldolgozásának tartok, évtizedek óta Amerikából követve a témával kapcsolatos vitákat. Smith számos tényezővel magyarázza az álom eltűnését: a gazdasági és politikai hatalom egészségtelen koncentrációja, a jövedelemelosztás kirívó egyenlőtlenségei, a szakszervezetek elképesztő, zuhanásszerű leépülése, az „1 százalékos” szupergazdag osztály (hárommillió ember) jövedelmi lakmározása a középosztály – az amerikai álom „szíve és lelke” – kárára, a szűk körű plutokrácia által korrumpált politikai rendszer, amely eddig futószalagon szállította a szupergazdagok számára a kedvező jogi és adószabályozást.
Smith „hazai Marshall-tervet” sürgetett az amerikai álom visszahozása érdekében. Talán Joe Biden elnök mostani társadalomátalakító megaprogramjai állnak a Marshall-aspirációhoz a legközelebb, amelyeket egyesek – elhamarkodottan – már Franklin Roosevelt és Lyndon Johnson vizionárius szociális reformjaival rokonítanak. Papíron legalábbis, mert a nagyratörő bideni terveket aligha lehet elfogadtatni és végrehajtani a végletesen megosztott és diszfunkcionális washingtoni politikai rendszerben. Biden elnöknek nehezére esik még saját pártját is egységbe kovácsolnia az olyan, csak Amerikában radikálisnak, „szocialistának” számító reformok támogatására, mint például az ingyenes állami felsőfokú alapképzés, tizenkét hetes fizetett betegségi és szülési szabadság, ingyenes általános napközi ellátás és állami családi pótlék. A tőkejövedelmeknek (profit, részvényosztalék stb.) a munkából származó személyi jövedelmekkel legalább azonos megadóztatásáról nem is beszélve.
Az amerikai álom eltűnéséről szóló vitákba szinte cunamiként tört be ezen a nyáron Conor Friedersdorf ismert közíró, aki a tekintélyes The Atlantic politikai magazinban már a „kaliforniai álom” haldoklásáról értekezett. Ilyen messze rajta kívül senki sem merészkedett az álomirodalomban. Arról a legnépesebb, gazdaságilag és kulturálisan legbefolyásosabb államról van szó, amely nélkül egyszerűen nem lehet beszélni az amerikai álomról: aranyláz, Hollywood, Disneyland, Szilícium-völgy és mások. Az álmok netovábbja. De ahonnan az utóbbi években már megindult az elvándorlás, a lakosság két évszázados, szakadatlan növekedés után csökken.
A teljes írás elolvasható az ÉS-ben, egy hirdetés megtekintése után