Pokolbéli víg napjaink

Posted by
 Szele Tamás

Három napja nézem, kerülgetem ezt a témát, még a szabadságomból is elvett egy keveset – sokat nem, mert nem hagytam neki, volt fontosabb dolgom is, mint ezt a matériát elemezgetni. De most vége a pihenőnek, és nekiláthatok az analízisnek, mert ki tudom mutatni, sőt, meg is kell mondanom, miféle természetű ez a penetráns anyag, mellyel Faludy Györgyöt mocskolták be.

Hát, biza csak afféle, amilyenre gondolni tetszik, hasonlatos ahhoz, ami citromként kijön a paripa alfelén. Bár ez emberből jött, de attól még nem lesz illatos ámbra belőle. De lássuk, miről van szó.

Azt már megszokhattuk, hogy a Pesti Srácoknál ebből rakják a várat, másból tilos nekik, de nem is nyúlnának kőhöz, ezt szokták meg: amint azt is, miszerint a mögöttük-mellettük álló szellemi műhely raffaysta elképzelése az a magyar kultúrával kapcsolatban, hogy meg kell szüntetni, kiirtani még az emlékét is, aztán a helyén majd ők csinálnak valamit, bár ahogy elnézem, egy rozoga fabódét sem volnának képesek felhúzni, mármint kulturális értelemben véve. Ezer szerencse, hogy Arany János és Madách Imre még időben elhunytak, mert őket is bemocskolták volna már, ha lehet – sebaj, a későbbieknek bőven jut kitüntető figyelmükből. Képesek egész kalandregényeket összeírni olyan emberekről, eseményekről, akiket magam is ismertem, amelyeknél jelen voltam, és hát ezeknek a rémmeséknek még az ellenkezője sem igaz. Sőt: voltaképpen nem csak ennél a lapnál zajlik a viktoriánus kultúrforradalom, még csak nem is náluk kezdődött, hanem a Magyar Időkben, de a Pesti Srácok az, ami mostanság a legmagasabbra tartja a láncos lobogót.

Hazudtak már a Kurírtól Popper Péterig, Bodor Pálig mindenkiről. Ügyesen hazudnak, keverik az igazsággal, mint az olaszok a pacsirtapörköltet lóhússal, keverési arány: egy ló – egy pacsirta, és náluk a rágalom a ló. Tán egyedül Moldova Györgyöt nem kommunistázták még le, valószínűleg csak azért nem, mert Moldova ennek örülne. Azt csodálom, hogy Rejtő és Karinthy megúszták eddig.

De Faludy György nem úszta meg. Október hetedikén – igazán várhattak volna vele novhétig, semmi sürgős nem volt az írásban – fulmináns anyagot közöltek a költőről: Faludy György az ítéletére váró Mindszenty bíborosról: „Sötét denevérként ülte meg a történelem óramutatóját” címmel.

Írt ilyen Faludy? Írt bizony, amint az is igaz, hogy írt egy bűnrossz verset a Rajk-perről is, meg is bánta, bocsánatot is kért, és őszintén szégyellte magát miatta. Ebből az összesen két írásból vezeti le a szerző azt, amit maga is csak kérdőjellel mer leírni, miszerint: „TALÁN MEGÉRDEMELTE RECSKET AZ ÍRÁSAIÉRT?”

És én itt éreztem olyan dühöt, mint már rég. Dehogy érdemelte meg, Recsket senki sem érdemelte, a rabság nem valamiféle abszolút értéken mérhető valami, amit úgy lehetne felfogni, hogy ha valakit hamis vád alapján munkatáborba küldenek, de később kiderül róla, hogy jegy nélkül utazott egyszer a villamoson, akkor megérdemelte a tábort, mert „bűnös”, legfeljebb a büntetés mértéke eltúlzott. A világ nem így működik, ezen az alapon bárkit, bármikor és bármire meg lehetne büntetni, legfeljebb majd újratárgyalják az ügyét. Illetve, az ötvenes években Magyarországon így ment, sok országban ma is, csak épp nem volna szabad így mennie. De lássuk, hogy is áll ez a dolog?

Olyan író vagy újságíró ember, aki mindig csak tökéleteset írt, amiben az utókor sem találhat kivetnivalót: nem létezik, soha nem is létezett. Főleg nem válságos politikai helyzetben: a tehetségtelenek hajlamosabbak a kurzuslovaglásra nagy siker iránti vágyukban, hiszen másként sosem jelenhetnének meg, de a tehetséges tollak is meg-megbicsaklanak néha. A harmincas-negyvenes évek írógenerációjának sok tagja tette le a garast pillanatnyi előnyök reményében a szélsőjobb, sőt, egyesek kifejezetten Szálasi mellett, róluk írta Ladányi Mihály a kétsoros bökversét:
„X. úr a Mein Kampf-ot fordította csupán.
Dehogy fasiszta ő. Fordító veterán.”
A koalíciós idők végeztével meg ellenkező irányba lengett ki az inga, nem egy későbbi nagyság követett el merényletet a jó ízlés és az igazság ellen, most hamarjában csak az akkor még fiatal Méray Tibor jut eszembe, aki valami olyan borzalmasan pocsék riportkötetet írt a koreai háborúról „Koreai jelentés” címmel, hogy azt máig fáj olvasni, de kapott is rá irodalmi Kossuth-díjat. Hogy aztán az emigrációban az Irodalmi Újság szerkesztőjeként ezt ezerszeresen jóvátette, az viszont tény. Én szívesebben gondolok a párizsi Mérayra, mint a koreaira. De hosszú lenne a sor, Örkénytől Déry Tiborig rengetegen írtak amolyan muszáj-anyagokat, hogy be ne csukják őket, talán csak Tamási Áron és Tersánszky Józsi Jenő lógtak ki a sorból. Tamási bábjátékokat írt a szilenciuma idején, Tersánszky a Misi mókust, de nem híztak el azon, amit így kerestek.
Faludy, mint a Népszava akkori munkatársa, aki ráadásul az amerikai hadseregben szolgált korábban, valóságos kötéltáncot járhatott, hogy csak néhány ilyen írást sikerült belőle kierőszakolni. Mindszenty amúgy sem volt soha a kedvence, valahogy nem voltak egymás esetei, zsánerei, van ilyen: amikor már nagyon muszáj volt valahogy szabadlábon maradnia, megírta, és utána alaposan kezet mosott. A Rajk-verset pedig maga is szégyellte, de rettentően. Pedig hát Rajk Lászlóval sem voltak ők különösebben jó viszonyban, erről ő maga ír a Pokolbéli víg napjaimban:

„Rajk nem zavartatta magát érveimtől. Aki nem áll a proletariátus oldalára, minden passzivitása ellenére a burzsoázia vermébe esik. – Csak két út van előtted, Gyurka – mondta, szinte könyörögve.

A vietnami lányok éppen fizettek.
– Nem – mondtam. – Az emberiség előtt és előttem nem két út áll nyitva, hanem kétszáz. De én sem a kettőt, sem a kétszázat nem követem. Hanem ennek a két vietnami lánynak az útját, mert meg akarok ismerkedni velük.
Letettem az asztalra a calvados árát, és megindultam az indokínai lányok után. Rajk, attól félek, komolyan vette a tréfámat, és a kávéház ablakán át csodálkozó pillantást vetett felém.”

De attól még, hogy Faludyt jobban érdekelte a szex, mint a munkásosztály és a tőke viszonya (megjegyezném: valójában Majakovszkijt is), még szégyellte a Rajk-verset, erről így írt:

„A Rajk-tárgyalásra írt gyalázatos vers dolgában. Nem mentség, hogy akkor egyik támadást kaptam a másik után, hogy Nyugatról jött barátaimat – Ignotus Palit, Pálóczi-Horváthot – egymás után csukták le, és a süllyesztőből soha senki elő nem jött elevenen és amikor ismerőseim rémülten fordultak el tőlem utcán, moziban, ha megpillantottak. Az sem szolgál mentségemül, hogy legközelebbi hozzátartozóm a maga naiv módján így biztatott: »írj verset Rajkék ellen, Gyurka, hogy az akasztófától megszabadítsd magadat.« A vers miatt mélységes szégyent érzek azóta is, és a legkevésbé ment, hogy szégyent már akkor éreztem, amikor megírtam.”

Így mentek a dolgok akkortájt. Maga Faludy is említ más szégyellnivaló írást, például a recenzióját Rákosi kötetéről, csakhogy az a mostani kurzuslovagok számára használhatatlan. Fel sem rótták neki. Csak ezt a kettőt, és ezek esetében is nagyobb véteknek látják, hogy Faludy nem szerette Mindszentyt. Sokakat szeretett ő, sokféleképpen, Mindszenty kimaradt közülük, és ezt talán az érsek sem bánta. Igen, bicsaklik néha a penna, pláne kritikus helyzetekben, a halhatatlan sem csalhatatlan: de vajon ezt és csakis ezt tekintjük Faludy vagy teszem azt, Szilágyi Domokos esetében? Nyilvánvalóan nem. Börtöntöltelék volt Villon? Még tán gyilkos is, de, ahogy a jereváni rádió mondaná, nem ezért szeretjük. És aki utálja, sem ezért utálja. Ha kizárólag tökéletes erkölcsiségű szerzőket olvasnánk, a Biblián kívül egyebet kézbe sem vehetnénk, és még abban is rezegne a léc, mikor az Énekek énekéhez érünk.

Különösen izgalmas ennek az erkölcsiségnek a számonkérése a Pesti Srácok hasábjain, amelynek szerzői soha, de soha nem tántorodtak le a polgári erény szűk ösvényéről, és akik soha mások nem voltak, mint konzervatív jobboldaliak. Mert vegyünk például egy idézetet:
„Legkiválóbb hagyományaink egyikeként tartjuk számon a Magyar Tanácsköztársaság alkotmányos intézkedését, amely szerint a proletariátus állama a különböző nyelveket beszélő, egyenjogú népek proletariátusának szövetségén alapszik.”

Ki írta? Vas Zoltán, Csohány Gabriella, Aczél Tamás? Nem: Stefka István, a Pesti Srácok lapigazgatója írta, „Hol a haza” című kötetében, mely 1982-ben jelent meg. Pedig akkor már rég halott volt Rákosi és a rendszer sem várta el kötelezően, mindenkitől az egyetértést. De mondjuk rossz példát hoztam fel, vegyünk másikat.„A szocialista rendszerekben – végül is – a lenini nemzetiségi politika alkalmazása van hivatva megoldani a nemzetiségi kérdést. Mindez, persze, azon múlik, milyen határozottsággal, következetességgel tartják be az egyes államok a lenini elveket. Reméljük, az igazi fordulatot a nemzetiségi kérdésben a szocialista integráció fogja meghozni, amikor ez a kérdés már nyílt, őszinte eszmecsere és szoros együttműködés tárgya lesz.”

Ez egyre rosszabb, kérem szépen, ebből másfélét szinte nem is lehet idézni. Szóval akkor ki is itt a bértollnok, ki kompromittálta magát? Faludy, aki megjárta Recsket, meg az emigrációt, és szó szerint hatalmas életművében akadt két-három nehezen vállalható írás, vagy Stefka, aki minden rendszert örömmel és készségesen szolgált ki, mink folytán életművében nagyon nehezen található két-három vállalható írás?
Miféle piedesztálról tetszenek tartani azt az erkölcsprédikációt?
Ez bizony a trágyadomb önérzete, amivel Himalájának érzi magát, és akiről érzi, hogy nála nagyobb, mindig is óriás lesz, azt avval az egyvalamivel hajigálja meg, aminek bővében van. Mondjuk egyebe sincs.
Sok volt ebben az írásban az idézet, olyan természetű, a Faludyt (és másokat) rágalmazó írásokat pedig egy újabb, Nagy Lászlótól származó sorral lehet tökéletesen összefoglalni:
„Tyuhahé, rókaprém, más is kurva, nemcsak én!”

Faludy nevét száz év múlva is ismerni fogják, hogy mi lesz róla a véleményük, az már annak a kornak a dolga. De hogy a Pesti Srácokat a sajtó- és politikatörténészeken kívül senki sem fogja emlegetni, az egészen bizonyos.