Részlet Abdulrazak Gurnah Afterlife (Túlvilági élet) című regényéből

Posted by

Kereszty András

>Nincs magyar nyelvű könyve az új Nobel-díjasnak. Ezért illusztrációként lefordítottam egyik sikerkönyvének rövid részletét. Ez gyors fordítás, semmiképpen sem irodalmi értékű.

Túlvilági élet

Khalifa huszonhat éves volt, amikor találkozott Amur Biashara kereskedővel. Abban az időben egy kis magánbankban dolgozott, amely két gudzsarati testvér tulajdonában volt. Az indiai vezetésű magánbankok voltak az egyetlenek, amelyek a helyi kereskedőkkel üzleteltek, és alkalmazkodtak az üzleti szokásaikhoz. A nagy bankok papírmunkával, biztosítékokkal és garanciákkal akarták lebonyolítani az üzletet, ami nem mindig felelt meg a helyi kereskedőknek, akik szabad szemmel láthatatlan hálózatokon és társulásokon keresztül dolgoztak. A testvérek azért alkalmazták Khalifát, mert apai ágon rokonságban állt velük. Talán a rokonság túl erős szó, de az apja is gudzsaráti volt, és bizonyos esetekben ez elég rokonságot jelentett. Az anyja vidéki asszony volt. Khalifa apja akkor ismerkedett meg vele, amikor egy nagy indiai földbirtokos farmján dolgozott, kétnapi járóföldre a várostól, ahol felnőtt élete nagy részét töltötte. Khalifa nem nézett ki indiainak, vagy nem olyan indiainak, amilyet a világnak azon a részén szoktak látni. Az arcbőre, a haja, az orra, mind-mind afrikai anyjára ütött, de ő szerette elmondani a származását, amikor az előnyös volt neki. Igen, igen, az apám indiai volt. De nem úgy nézek ki, ugye? Elvette az anyámat, és hűséges maradt hozzá. Egyes indiai férfiak addig játszadoznak afrikai nőkkel, amíg készen nem állnak arra, hogy indiai feleségért küldjenek, aztán elhagyják őket. Az apám soha nem hagyta el az anyámat.

Az apját Qassimnak hívták, és egy kis gudzsaráti faluban született, ahol voltak gazdagok és szegények, hinduk és muszlimok, sőt még néhány hubshi keresztény is. Qassim családja muszlim volt és szegény. Szorgalmas fiúként nőtt fel, aki hozzászokott a nehézségekhez. A falujában mecsetiskolába járt, majd egy gudzsarati nyelvű állami iskolába a lakóhelyéhez közeli városban. A saját apja adószedő volt, aki a munkaadója megbízásából járta a vidéket, és az ő ötlete volt, hogy Qassimot iskolába kellene küldeni, hogy ő is adószedő vagy valami hasonlóan tekintélyes ember lehessen. Az apja nem élt velük. Egy évben csak kétszer-háromszor látogatta meg őket. Qassim édesanyja gondoskodott vak anyósáról és öt gyermekéről. Ő volt a legidősebb, és volt egy öccse és három nővére. Két nővére, a két legfiatalabb, még kiskorukban meghalt. Az apjuk néha-néha küldött pénzt, de nekik a faluban kellett gondoskodniuk magukról, és bármilyen munkát el kellett végezniük, amit csak találtak. Amikor Qassim elég idős volt, a gudzsarati nyelvű iskolában a tanárai arra bátorították, hogy jelentkezzen ösztöndíjjal egy angol tannyelvű általános iskolába Bombayben, és ezután kezdett megváltozni a szerencséje. Az apja és más rokonai kölcsönt szereztek neki, hogy a lehető legjobban lakást találjon Bombayben, amíg az iskolába jár. Idővel javult a helyzete, mert egy iskolai barátja családjánál kapott albérletet, akik segítettek neki munkát találni, a család fiatalabb gyerekeinek korrepetítoraként. Az ott keresett néhány annából tudta eltartani magát.

Nem sokkal az iskola befejezése után ajánlatot kapott, hogy csatlakozzon egy földbirtokos könyvelőcsapatához Afrika partjainál. Ez áldásnak tűnt, és ajtót nyitott számára a megélhetéshez és talán egy kis kalandhoz is. Az ajánlatot a szülőfaluja imámján keresztül kapta. A földbirtokos ősei ugyanabból a faluból származtak , és mindig onnan hívtak könyvelőt, ha szükségük volt rá. Ezzel akarták biztosítani, hogy hűséges és tőlük függő személy vigyázzon az ügyeikre. Qassim minden évben a böjti hónap alatt elküldött szülőfaluja imámjának egy összeget, amelyet a földbirtokostól kapott béréből félretett, hogy továbbadja a családjának. Soha nem tért vissza Gudzsarátba.

A történetet Khalifa apja mesélte neki a saját gyermekkori küzdelmeiről. Azért mesélte el neki, mert az apák mindig ezt teszik a gyermekeikkel, és mert azt akarta, hogy a fiúból még több legyen. Megtanította neki írni és olvasni a római ábécét, és megértette a számtan alapjait. Aztán amikor Khalifa kicsit idősebb volt, úgy tizenegy éves kora körül, elküldte a fiút egy magántanárhoz a közeli városba, aki matematikára és könyvelésre tanította , valamint az elemi angol szókincsre. Ezek voltak azok a vágyak és tevékenységek, amelyeket az apja hozott magával Indiából, de amelyek az ő saját életében nem teljesültek.

Khalifa nem volt a tanító egyetlen tanítványa. Négyen voltak, mind indiai fiúk. A tanáruknál laktak, a földszinten aludtak a lépcső alatti folyosón, ahol a étkeztek is. Soha nem mehettek fel az emeletre. Az osztálytermük egy kis szoba volt, szőnyegekkel a padlón, és egy magas rácsos ablakkal, túl magasan ahhoz, hogy kilássanak, bár érezhették a ház hátsó része mellett elhaladó nyitott csatorna szagát. A tanítójuk a tanórák után zárva tartotta a szobát, és szent helyként kezelte, amelyet minden reggel, a tanítás megkezdése előtt fel kellett seperniük és le kellett porolniuk. A napot tanulással kezdték, majd késő délután is folytatták, mielőtt besötétedett volna. Kora délután, az ebéd után a nevelő mindig lefeküdt aludni, este pedig azért nem volt órájuk, hogy spóroljanak a gyertyákkal. A saját idejükben a piacon vagy a parton találtak munkát, vagy pedig az utcán kószáltak. Khalifa nem is sejtette, hogy későbbi életében milyen nosztalgiával fog ezekre a napokra visszaemlékezni.

Abban az évben kezdett a tanítónál, amikor a németek megérkeztek a városba, és öt évig ott voltak. A al-Bushiri felkelés évei voltak, amikor az arab és waswahili parti és karavánkereskedők szembe szálltak a németeknek azzal az igényével, hogy ők az ország urai. A németeknek, a briteknek, a franciáknak, a belgáknak, a portugáloknak, az olaszoknak és mindenki másnak kongresszusai voltak, ahol térképeket rajzoltak és  szerződéseket írtak alá, így nem volt ellenállás sem itt, sem ott. A lázadást Wissmann ezredes és az újonnan alakult Schutztruppe-ja verte le. Három évvel az al-Bushiri lázadás leverése után, amikor Khalifa éppen a tanítói időszakát töltötte, a németek újabb háborúba keveredtek, ezúttal a messze délen lévő Wahehe ellen. Ők is vonakodtak elfogadni a német uralmat, és makacsabbnak bizonyultak, mint az al-Bushiri, váratlanul súlyos veszteségeket okoztak a Schutztruppnak, amely nagy elszántsággal és kíméletlenséggel válaszolt.