Frank Iván: Újratemetés

Posted by

Részlet Frank Iván készülő, Szembesülés című regényéből

>Szepezdi meg én tudtuk, hogy október 6-án újratemetik Rajk Lászlót és a vele együtt halálraítélt és kivégzett társait, Pálffy Györgyöt, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást. Mindössze hét éves voltam a per idején, ezért csak halványan emlékszem, hogy akkor mi minden történt, de nem sokkal az újratemetés előtt, amit a perről írtak és a kezembe került, elolvastam. Szóval felkészültem, Szepezdi ez ügyben kevesebbet tudott, én mondtam el neki, hogy mi is történt Rajkékkal 1949-ben. Szó szót követett, elhatároztuk, hogy ott leszünk az újratemetésen. Ami nem is volt olyan egyszerű.

Október 6. szombat volt, és akkoriban még ennek a hétvégi napnak a délelőttjén rendes tanítás volt az iskolában. Már nem emlékszem pontosan, hogy mi volt az oka, de nem mertünk lelépni tanítás alatt, márpedig 12-től lehetett a Kerepesi temetőben leróni a kegyeletet Rajkék koporsói előtt, amelyeket a Kossuth mauzóleum előtt ravatalozták fel. Komoly akadálynak látszott még az is, hogy nekem a diri éppen elvonta a kimenőmet valami jelentéktelen szabályszegés miatt.

De döntöttünk. Ahogy kicsöngettek, és a többiek az ebédlőbe siettek, mi gyorsan bedobtuk a táskánkat a kollégiumi szekrényünkbe, és kirohantunk a kapun. Úgy száz méterre volt a villamosmegálló, felkapaszkodtunk a zsúfolásig megtelt jármű lépcsőjére, és egészen a temetőig ott utaztunk. A temetői megállónál kiürült a villamos, mindenki az újratemetésre igyekezett. Meglehetősen hűvös, sőt hideg volt, én egy nem túl meleg szürke dzsekit hordtam az ingem fölött, időnként az eső is eleredt. Fáztam rendesen, de a télikabátom még nem volt velem a koleszban. Szedi sem volt melegen öltözve, de nem volt az az akadály, ami eltántoríthatott volna bennünket attól, hogy jelen legyünk.

Azért azt nem gondoltam, hogy ekkora lesz a tömeg. A későbbi újságcikkek kétszázezer emberről tettek említést, ekkora tömeget egyszerre még soha nem láthattunk. Egyikőnk sem. A még akkor érkezők a főbejáratnál torlódtak, szinte teljesen reménytelennek látszott, hogy odaérjünk a koporsókhoz. Nem is értünk oda háromig, amikor elkezdődött a gyászszertartás.

A tömeg közepén alig hallottuk, hogy megszólalt a zene. Érdekes, arra nem emlékszem, hogy a Himnusz volt-e, amit hallottunk. A beszédekből sem értettünk túl sokat, iszonyúan fújt a szél, időnként teljesen elnyomta a hangokat.

A tömegben szinte minden korosztály ott volt. Mondjuk, hozzánk hasonló korú srácokat nem láttunk, persze ettől még lehettek többen is, de ahol mi sodródtunk meg álltunk, ott nem voltak. Annál több 19-20 év körüli fiatal, legtöbbjük valószínűleg egyetemista, jól és kevésbé jól öltözött felnőtt, idősebb férfiak és nők, de még egyenruhás is volt a tömegben. Ami számomra érdekes volt, hogy senki sem beszélgetett. Legtöbben komoran néztek maguk elé, nem is tudom, talán elkeseredéssel vegyes elszántság volt az arcukon, ahogy emlékszem. Szedával mi sem szóltunk egymáshoz. Nem tudtam akkor, hogy ő mire gondol, bennem kavarogtak a gondolatok. Főleg arra gondoltam, hogy az én utólag is szinte gondtalannak tűnő gyerekkorom mennyi hazugsággal volt tele, aminek egy részét magam is tapasztalhattam akkoriban, de ott, azon a temetésen értettem meg igazán, hogy mit jelentett a szabadság hiánya. Persze, ez nem pontosan ezekkel a szavakkal jutott eszembe, de visszaemlékezve talán ilyen mondatokat gondolhattam: „Hogy a francba lehetett kivégezni embereket pár évvel a háború után, miközben minden hazugság volt, amit ellenük felhoztak? Minket meg azzal etettek, hogy most van igazi szabadság, meg szocialista demokrácia, meg igazi humanizmus…” De hangosan akkor egy szót sem ejtettem, ahogy Szeda sem.

Közvetlenül mellettünk két lány volt, mindketten jóval idősebbek voltak nálunk. Amikor vége lett a gyászszertartásnak, a tömeg még egy ideig szinte mozdulatlan volt, és amikor megindult, az egyik odafordult hozzám: „Mi még tovább megyünk a Batthyány emlékmécseshez, nem jöttök?” Kérdőn néztem Szedára, aki bólintott. „De, megyünk” – mondtam, és a két lány után indultunk. Kiérve a kapunk azt láttuk, hogy sok fiatal négyes sorokba rendeződött, és megindult a Baross tér felé. A két lánnyal csatlakoztunk. Útközben elmondták, hogy egyetemisták, bölcsészek, és, hogy megbeszélték a temetés utáni programot. Az eső közben zuhogott, de ez akkor ott senkit sem érdekelt. Ahogy mentünk, sokan csatlakoztak hozzánk az idősebbek közül is. Lehettünk úgy háromszázan. Az egyetemistáknak az volt a célja, hogy megkoszorúzzák a Batthyány emlékmécsest. A Dózsa György úthoz érve énekelni kezdtek, elsősorban mozgalmi dalokat. Például a „Sej a mi lobogónkat…”, ami a népi kollégisták indulója is volt. Emlékszem, ott hangzott el először, hogy „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon!” Ez azért volt érdekes, mert a Rákosiék alatt ez a jelszó így hangzott: „Nem állunk meg félúton, reakció pusztuljon.” Akkor ez az „osztályharcra” buzdított, ami alapján a hatalom jogot formált a végtelen erőszakra, a koholt vádak alapján elhurcoltak megsemmisítésére. Ez volt a sztálinizmus.

Hú, ha visszagondolok, mit éreztem. Most függetlenül attól, hogy tizennégy évesen mit és mennyit értettem meg mindabból, ami körülvett, amiben kíváncsiságból is részt vettem, ott menetelve soha nem tapasztalt izgalom, öröm, mondhatni boldogság öntött el, éreztem, ahogy felmegy bennem az adrenalin, a boldogság hormonjai vad táncot jártak bennem, úgy éreztem magam, mint aki halálosan szerelmes… Rápillantva Szedára, az ő arcáról is valami földöntúli boldogság sugárzott. Túlzásnak látszik? Pedig nem az. Azt hiszem, ez volt az az alkalom, amikor valami olyasmiben hoztunk döntést, ami több volt, mint gyerekes kíváncsiság, több mint kalandvágy… Ez már olyan felnőtt dolog volt…

A Hősök terére érve valakik megkoszorúzták az ismeretlen katona sírját, beszéd is volt, aztán tovább mentünk a Sztálin útra, akkor még így nevezték a régi/mai Andrássy utat, újra felhangzott a „nem állunk meg félúton”, aztán a 60-as szám elé érve, ami korábban a nyilas párt, majd az ÁVH székháza volt, valaki elszavalta a József Attila: Levegőt című versét.

Mielőtt a körútra értünk volna, Szeda odasúgta: „Most már le kellene lépnünk. Nagy balhé lesz így is a koleszban, ki tudja ennek most mikor lesz vége.”

Hát, mintha hideg vízzel öntöttek volna le. Egy csapásra megszűnt a varázslat: pillanatok alatt visszavedlettem kisdiákká, aki valamilyen csínyt követ el, aztán fél a retorziótól. Hová lettél, ó, drága szabadság!

Szóval szép csendben leléptünk. Villamossal mentünk vissza a koleszba, a kapuban egymásra néztünk, mit mondjak, nem voltunk a legjobb formánkban. Felérve a kollégium folyósólyára, Gyula, aki éppen napos volt, „Menjetek be a dirihez”– felkiáltással fogadott bennünket. „Mi van?” – kérdezte Szeda izgatottan, de Gyula csak a fejét ingatta.

„Na, – mondom, áll a balhé”.– Hogy őszinte legyek, engem leginkább az rémisztett meg, hogy a másnapi kimenőről is lemondhatok, pedig nagyon fontos dologra készültem. Egy lánnyal volt drótom a szomszéd iskolából(így mondtuk akkoriba a randit), méghozzá harmadikossal, akitől sok mindent reméltem.

A szobába nyitva, a diri, aki egy fotelben ült és újságot olvasott, felugrott, és felkiáltott: „Hol voltatok?” „A Rajkék újratemetésén.” – válaszoltam. Azt hiszem, ez annyira meglepte, hogy visszaült a fotelbe. „Hogy hol?”– kérdezte újra, mint aki rosszul hall. „Hát, a Kerepesi úti temetőben, Rajkék újratemetésén.” A diri a dohányzóasztalra tette az újságot, és egy ideig csak nézett bennünket. Aztán megszólalt: „És pontosan mi történt ott?”– kérdezte. Higgadt, nyugodt hangon. Szedával egymás szavába vágva meséltük el mindazt, amit láttunk, hallottunk, amiben részt vettünk.

A diri elképedve hallgatott bennünket. Amikor befejeztük a beszámolót, egy ideig nem szólt, majd még mindig láthatóan töprengve így szólt: „Azért szólhattatok volna, hogy mire készültök.” „Ez igaz, de attól féltünk, hogy nem engednek el bennünket.” – mondtam. „Ez is igaz, – mondta a diri, majd így folytatta: Fő, hogy nem csavarogtatok. Őszinte leszek: ezért nem büntethetlek meg benneteket, úgy érzem. Tehát rendben, menjetek, nem lesz semmi elmarasztalás.” „Köszönjük!”– rebegtük, és villámgyorsan kihúztuk a csíkot a szobából.