Németh Péter interjúja Békesi Lászlóval 1. rész

Posted by
Hirklikk
„Amit látunk és hallunk, az alapvetően és meghatározóan a közelgő választások miatt történik. Most Orbán olyan gazdaságpolitikát valósít meg e téren, ami korábban sosem volt: korlátok nélkül nyúl bele a közös kasszába. Mindenkinek kínál valamit, mindenkinek ígér valamit, kerül, amibe kerül” – nyilatkozta Békesi László közgazdász, egykori pénzügyminiszter a Hírklikknek. A szakember arról is beszélt, milyen csúsztatásokkal, hazugságokkal érvel Orbán, amikor az unió vissza nem térítendő támogatásáról beszél.

– Muszáj visszanyúlnunk egy korábbi beszélgetésünkhöz, amikor azt nyilatkozta, hogy semmi esély a magyar gazdaság visszapattanására. Ehhez képest, most a kormány pontosan erről beszél, ráadásul a Moody’s is felértékelt bennünket. Ön tévedett, vagy a kormány akar becsapni bennünket?

– Vélhetően mind a két állításban lehet igazság. Én valószínűleg alábecsültem annak a rendkívül felpörgetett, kereslet-vezérelt gazdaságpolitikának a hatását, amelyet most, a járvány enyhülés utáni időszakban tapasztalunk. De a válaszomban azért is bizonytalan vagyok, mert nem könnyű a számokban kiigazodni. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy olyan mértékű volt tavaly a bázisban a visszaesés, hogy ahhoz képest tűnik nagyon erősnek, masszívnak a növekedés.

– És ez a relatív növekedés megalapozott?

– Igen, ez az egyik fő kérdés, hogy megalapozott és tartós növekedésről beszélhetünk-e. Alapvetően három eleme van a növekedésnek. Az első az, hogy a kormány minden lehetséges ágon – a költségvetési, másként a fiskális politikában, a jegybanki ágon a monetáris politikában a jegybank révén, és jövedelmi ágon, tehát a bér- és szociálpolitika révén – mesterségesen, erőltetetten növeli a keresletet. Növeli az állami kiadásokat, az államháztartás hiányát, ezen keresztül pedig az adósságot. A jegybank – kihasználva a rendkívül kedvező nemzetközi környezetet – alacsony, olykor negatív kamatokkal szinte korlátlanul finanszírozza a gazdaságot, a gazdasági szereplőket – vállalkozásokat, magánszemélyeket, sőt, az államot is. Ráadásul, miután a járvány miatt az EU engedélyezte a költségvetési hiány „monetizálását”, a jegybank finanszírozza az állami túlköltekezést, tehát a költségvetési deficitet is. A harmadik forrás pedig a jövedelempolitika. Miután kiderült, hogy a képzett munkaerő hiánya a legnagyobb gátja a gazdasági növekedésnek, ezért az állam is beszállt a bérnövelési versenybe. Ez pedig azt jelenti, hogy a kiáramló bérek a termelékenység javulásától függetlenül, ráadásul lényegesen gyorsabban növekedtek. Ebből a három összetevőből pedig az derül ki, hogy valamennyi ágon egy masszív kereslet-növekedés valósul meg, aminek kielégítésére természetesen, a rendelkezésre álló szabad magyar kapacitások nem elegendőek.

– Vagyis?

– Vagyis be kell vonni külföldi erőforrásokat, kapacitásokat, importot, anyagokat, munkaerőt, azaz mindent, ami a megnövelt kereslet kielégítéséhez szükséges. Mindezek együttesen adják azt a felpattanást, amit ön a bevezető kérdésében említett.

– És ez az erőltetett menet fenntartható?

– A válaszom egyértelműen az, hogy nem. Ennek a prociklikus gazdaságpolitikának az a következménye, hogy jelentősen felpörgeti a kereslet által az árnövekedés ütemét. Az elmúlt évtized után egy erős inflációs hullám alakul ki, amelynek a magja is masszív, tehát nem egyszeri hatások érvényesülnek, hanem tartósak. Ami azt jelenti, hogy valamennyi jelentős termelési tényezőn – béreken, energiahordozókon, anyagokon, beruházásokon, az összes importterméken – keresztül érvényesül az infláció. Ez hihetetlen nagy nyomást jelent a gazdaságra, és nem fenntartható.

– Miért nem?

– Mert ennek következtében a jövedelmek, vagyonok, megtakarítások erodálódnak, az import megdrágul, az egyensúlyi viszonyok romlanak, tehát egy olyan lefelé menő spirál alakul ki, ami miatt az infláció mértékét és dinamikáját meg kell törni. Erre törekszik a jegybank, immár harmadszor emelve az eddig rekord alacsony jegybanki alapkamatot. Ennek következtében, persze a kibocsátott hitelek kamatai is növekednek, ez pedig még tovább növeli az inflációs nyomást. De a költségvetés túlköltekezése sem tartható fenn. Igaz, hogy a hiány- és adósságkorlátot átmenetileg feloldotta Brüsszel, következésképp nem kell az államháztartás hiányát három százalék alatt tartani, és most az államadósság is növekedhet. Brüsszeli büntetéstől – ezek alapján – nem kell ugyan tartani, de a növekvő hiányt és államadósságot finanszírozni kell, ami megnöveli a jövőbeni terheket, a folyó kamatterheket épp úgy, mint a lejáró hitelek törlesztési terheit. Hosszú távon ez semmiképp nem tartható fenn.

– És mi lesz a bérekkel?

– A bérek további növelése elkerülhetetlen. Olyan béremelési politikára van szükség, amely nem pusztán a vállalkozókat, az üzleti világot kényszeríti arra, hogy versenyképes béreken keresztül megtartsa a fontos munkaerőket, hanem az államnak is be kell szállni ebbe a versenybe.  Ilyen például a minimálbér és a szakmai bérminimum tervezett emelése, vagy az oktatásban és az egészségügyben dolgozók béremelése. Összefoglalóan tehát azt mondhatom, hogy az, ami most kedvezőnek tűnik, azaz a növekedés üteme, az nemhogy hosszú-, hanem középtávon sem tartható fenn.

– Akkor mivel magyarázható, hogy hitelminősítő egy lépcsővel feljebb léptette az országot?

– A hitelminősítők három dologra figyelnek: a pillanatnyi makrogazdasági mutatókra – márpedig azok jelenleg jók. Hiszen van egy masszív növekedés, a hiány még finanszírozható, nincsenek finanszírozási korlátai a magyar gazdaságnak. Az infláció ugyan nő, de a hitelminősítők szempontjából nézve, ez az infláció még növeli is a keresletet, végső soron a kibocsátott teljesítményt is. A másik, amit a minősítők figyelnek, hogy  vajon a gazdaságpolitika által kiváltott egyensúly-romlás beleütközik-e finanszírozási korlátokba. Nem ütközik bele. Magyarország továbbra is korlátlanul hozzájut hitelekhez, kötvényeit felvásárolják, azaz nincs ilyen típusú kockázat. A harmadik dolog, amire figyelnek, az, hogy a jelenlegi pozíció fenntartható-e egy évig – a hitelminősítők egy évre előre vizsgálódnak –, és a válaszuk esetünkben az, hogy igen, fenntartható. Ezért kaptunk egy hitelminősítőnél egy fokkal jobb besorolást, de azért ne felejtsük el, hogy még mindig nem a befektetésre ajánlott kategóriában vagyunk, csupán a Baa3-ról Baa2-re „javultunk”, azaz még mindig gyenge a nemzetközi megítélésünk.

– Azt mondta az előbb, hogy egy pillanatra tekintsünk el a közelgő választásoktól. De vajon el lehet-e tekinteni? El lehet-e tekinteni attól, amilyen osztogatásba kezdett Orbán Viktor?

– Persze, hogy nem lehet eltekinteni. Amit mondtam, csak retorikai fordulat volt, és arra utaltam vele, hogy választási kampány nélkül is megnyíltak volna a lehetőségek a kormány számára, hogy nemzetközi gazdasági konzekvenciák nélkül növelje az államháztartás hiányát, és az államadósságot. Mindettől függetlenül, hogyne lenne döntő szerepe a dübörgő választási kampánynak ebben a pénzszórásban?! Amit látunk és hallunk, az alapvetően és meghatározóan a közelgő választások miatt történik. Most olyan gazdaságpolitikát valósít meg a téren Orbán, ami korábban sose volt: korlátok nélkül nyúl bele a közös kasszába. Mindenkinek kínál valamit, mindenkinek ígér valamit, kerül, amibe kerül.

– Ide sorolná a kötvénykibocsátásokat is?

– Feltétlenül. A Magyar Államadósság Központ dollárban denominált államkötvényeket bocsátott ki, egyrészt tíz éves, másrészt harminc éves lejáratra, 2.5, illetve 2 milliárd dollárnyi összegben. Ezt követően pedig, egymilliárd euró összegben, ugyancsak devizás államkötvényt bocsátott ki, hét év lejáratra. Ezek összesen, mai árfolyamon, forintban számolva, nagyjából 1610 milliárd forintot jelentenek. Ez a nominálisan számított éves GDP-nek bő 3.5 százaléka, ami igen nagy összeg. Ilyenkor különben mindig az a kérdés, hogy milyen célt szolgál a bevont friss forrás, milyen célok vannak a kibocsátás mögött? A választ három részre érdemes bontani. Egyrészt: mindig vannak lejáró hiteltartozások, amelyeket általában refinanszírozni kell, ami azt jelenti, hogy újabb hiteleket kell felvenni, vagy újabb kötvényeket kell kibocsátani. Ilyenkor azt kell vizsgálni, hogy az újonnan bevont források kamatterhe kisebb, vagy magasabb-e a lejáró hitelek kamatterheinél. Most ezek a kamatok alacsonyabbak, tehát ezen az akción még nyer is a magyar állam. Erre azt kell mondanunk, hogy ez a szándék rendben van, jó ütemben léptek, kihasználták a lehetőséget, a nemzetközi konjunktúrát. Ez egyébként az említett 1600 milliárd forintnak nagyjából a felét érinti.

– És mi a második elem?

– Itt két érv hangzott el, ezeket olvashattuk a kibocsátás indokolásában. A magyar kormány kijelentette, hogy megelőlegezi az EU-támogatásokat, hogy a finanszírozás ne hátráltassa az EU által támogatott projektek megvalósítását. Ezzel a szándékkal sem lenne baj, ha olyan projektekről lenne szó, amelyeket az EU megvalósításuk után biztosan finanszírozni fog.  Csakhogy itt nem erről van szó.  Orbán azt akarja elérni, hogy az unió ne szóljon bele, milyen célokra és feltételek mellett osztja szét és használja fel azt a pénzt, ami az EU helyreállítási alapjából érkezne Magyarországra. Ezt azonban a magyar kormányfő nem tudja elérni, ezért ez az összeg nem is fog megérkezni hozzánk. Vagyis ez olyan előfinanszírozási akció, amelyben a megelőlegezett összeg – a jelenlegi ismereteink szerint – soha nem fog visszatérülni.

– Három elemet említett. Mi lenne a harmadik?

– Orbánék az így kibocsátott kötvényekből kívánják finanszírozni a megnövekedett állami kiadásokat. Azokról a pénzekről beszélek, amelyekből a választási kampány ígéreteit akarja teljesíteni. Összefoglalóan azt mondhatom, hogy a kibocsátott kötvények fele rendben van, a másik fele azonban a jövőbeni terheinket fogja – méghozzá hosszú távon – növelni.

– Orbán különben azzal büszkélkedik, hogy az így felvett hitelek kondíciói versenyképesek az uniós pénzekkel…

– Ez nem igaz. Átlagban a legalacsonyabb kötelezettséggel járó állampapírok éves terhe a dollárkötvények esetében – tíz éves lejárat mellett – 2.2-2.3 tized, a harminc éves lejáratúaknál körülbelül három százalék. Ez a nemzetközi hitelpiacok átlagánál másfél százalékkal magasabb, de még mindig olcsóbb annál, mint amennyit régen kellett fizetni. Na, de amire Orbán Viktor utal, hogy tudniillik ezek versenyképes kamatot jelentenek az unió által felajánlott, illetve kibocsátott újjáépítési alapból igénybe vehető – egyébként Orbán által elutasított – hitelekkel, az nettó hazugság. Ott a különbség terhünkre, durván, évi két százalék. Az a hitel nagyjából egy százalékos terhet jelentene, mi viszont három százalékot fizetünk ezekért az állampapírokért.

– Azt is mondja a miniszterelnök, hogy az az uniós pénz, amit felvennénk, lényegében szintén hitel, azt is meg kell fizetniük a magyar embereknek…

– Az érvelés két ponton is sántít. Az egyik, hogy az újjáépítési alap két részből áll: vissza nem térítendő támogatásból, és az előbb említett éves egy százalékos kamattal ketyegő hitelből. Mi a hitelt nem vesszük igénybe…

– Igen, de Orbán érvelése az, hogy a vissza nem térítendő támogatás lényegében szintén hitel, azt is a végén nekünk kell visszafizetni, hisz az uniónak magának nincs pénze…

– Ez így megint durva csúsztatás és ahhoz nem kell közgazdásznak lenni, hogy felismerjük. Igaz, hogy az Európai Unió története során először bocsát ki közös kötvényt, aminek fedezetét a huszonhét tagország biztosítja majd. Az unió szintjén a nagyon kedvező feltételek mellett kibocsátott kötvényeket lejáratkor valóban az uniónak kell visszafizetnie. Ebből az következik, hogy valamennyi tagországnak keletkeznek a kötvény kibocsátáskor kötelezettségei. Csak hát mondom az arányokat: Magyarország az unió gazdasági teljesítményéhez 0.5 százalékban járul hozzá, és nagyjából ekkora teher jut rá a közös európai kötvény finanszírozásából is. Ráadásul, amíg Magyarország nettó támogatásban részesül – azaz közös befizetési kötelezettsége alacsonyabb, mint az EU-tól kapott támogatások – a ránk háruló teher lényegében virtuális, hisz azt a támogatások terhére érvényesíti az EU. Hát akkor miről beszélünk? A szokásos, durva orbáni csúsztatásról.