Micsoda bagázs!

Posted by

TGM

Többen úgy vélték (itt és itt), nem szép, hogy a legújabb parlamenti botrányról hallgat az ellenzéki publicisztika meg értelmiség meg mindenki. Nem érdekes, hogy kik szóltak. Igazuk van.Amúgy nem hallgat mindenki. Mellőzve fontosabb politikai témákat és csekély megmaradt időmet fecsérelve, keményen bíráltam az ellenzéket a rasszista jobbikos jelöltek miatt Mércén és a kormányoldal börtönnel fenyegetése miatt Népszavában, de hát korábban is sok hasonlót írtam, pl. megvédtem (még 2018-ban) Kövér Lászlót 24.hu-n a rágalmakkal szemben, és így tovább. Végig elleneztem a balközép ellenzéki pártok összefogását a Jobbikkal. (Bár ez nemcsak Jobbik-probléma.) Mások is megtettek hasonlókat.

Mire ez a szöveg napvilágot lát, bizonyára együtt jelenik meg más liberális és baloldali cikkekkel, amelyek elvtelen engedmények nélkül elítélik ezt a hallatlan gazemberséget. Jakab Péter, a Jobbik elnöke és országgyűlési képviselőcsoportjának vezetője amúgy is eszetlen beszédében – amint köztudomású – helyeslőleg és kárörvendőleg hozta szóba azt az eshetőséget, hogy az ellenzék választási győzelme után börtönbe vetett Orbán Viktort cellájában megerőszakolják a fegyencek. Szörnyű mondatát lehetne elemezni, de túlságosan undorító hozzá.

Azt mondhatná az ember, hogy ameddig ez a személy az ellenzék jelöltjei között szerepel, tisztességes magyar választó nem szavaz az őt indító pártszövetségre. Ez a legkevesebb persze, de a Jobbik elnökének – hogy is mondjam csak – verbális gesztusa, habár példátlanul visszataszító, nem áll egyedül. (És itt most nem a kormányzó szélsőjobboldal sajtóembereinek olynemű csúcsteljesítményére gondolok, mint liberális férfi közszereplők női keresztnevekkel való emlegetése – Roberta stb. – , ahonnan Jakab Péter képviselő úr a ragyogó ötletét merítette.)

Hanem arra a bestialitásra, amelyre már utaltam korábban, s amely a politikai ellenfél (urambocsá, vitapartner) fizikai büntetésének, megveretésének, megerőszakolásának, kivégzésének képzelmében kéjeleg, s amelyet a kifejezetten neonáci kommentelők és posztolók gondolat- és szókincséből vett át a magyarhoni „kultúra” és „politika”, amelyhez (ráadásul) hozzájuhászította a közönség fantáziáját a 2010 óta szakadatlanul tomboló, uszító hazugságáradat, amelyet közvetlenül a kormányzat finanszíroz és szervez. (Meg annak a magyar sajtónak az erkölcsi és stílusbravúrjai, amely ahelyett, hogy „elbocsátották”, „fölmentették tisztségéből”, „leváltották”, „nyugállományba helyezték”, „megváltak tőle”, „nem hosszabbították meg a szerződését”, „fölkérték, hogy mondjon le”, „alacsonyabb beosztásba helyezték” stb., minden egyes esetben azt írja, hogy „kirúgták”, hadd alázzák meg a vesztest még egyszer és no még egyszer.)

Miután az „elszámoltatás” gondolata a közjogi reform terepéről átcsúszott a szadisztikus bosszúvágy területére, a mainstream ellenzék jelentős része (amely eddig is páratlanul elfogult volt, akárcsak ellenfele) ebben a patologikus élvezetben elfelejtette az igazság és hamisság, a jó és a rossz különbségét, amennyiben önmagát igaznak és jónak, az ellenfelet hamisnak és rossznak tekinti, bármiről legyen szó.

Ez a kritikai képesség és az emberi autonómia, továbbá a realitásérzék halálához vezet. (Mint ahogy oda vezet a jobboldalon is, ahol állami vezetők mondják el századszor, hogy a CEU nem költözött Bécsbe, ahelyett, hogy szemügyre vennék az üres budapesti épületet és a zsongó, zsúfolt bécsi ideiglenes székházat, Quellenstraße 51. A valóság, a tények már egyáltalán nem számítanak – amint azt Orbán Viktor miniszterelnök hangsúlyozta országgyűlési beszédében, ahol ezt mind az ellenzék, mind a saját maga vonatkozásában meggyőzően fejtette ki.)

Nem kétséges előttem – az érveket fölhoztam korábban – , hogy Magyarország nemzeti érdeke: megszabadulni Orbán úr számtalan tekintetben kárhozatos rendszerétől. Attól a rendszertől, amelyben a hatalmi mámor, a rágalomfejlesztés és az álideológiai frenézis kereteként a kultúra giccses dekorációvá és fölvonulási területté alakul át, ahol dilettáns módon áttatatarozott kastélyok és paloták üres kultuszhelyekké – vagy a központi főnökség luxuskispolgári víkendházaivá – butulnak, s ahol polgármesternek maszkírozott ámokfutók meséskönyveket emelnek le kisvárosi közkönyvtárak polcáról, miközben a délibábos-paranoid történelemhamisítás szolgálatában futóbolondokat állítanak a kutatás élére, s miközben a milliókkal kistafírozott és igazgatói címekkel kidekorált, tehetségtelen segédszínészek üres nézőterek előtt üvöltik a számukra ismeretlen nemzeti múlt poros kötetekben szendergő, olvasatlan dicsőségét. Micsoda bagázs!

(A Mércében megjelent írás rövidebb változata)