Egy könyv gyönyörűséges újraalkotása

Posted by

 kistibi Sebastian Barry: Egyezer hold című könyvéről és Morcsányi Júlia fordításáról

Élj érdekes időkben, hangzik a kínaiaknak tulajdonított átok. Sebastian Barry hőseinek kijutottak az érdekes idők, bár ők valószínű cseréltek volna nyugalmasabbra. Tennessee-ben vagyunk az amerikai Délen, valamikor az 1870-es években. Apróbb utalásokból tudjuk a teret, időt. „Még az is lehet, hogy abban az évben volt, mikor Custer tábornokot megölték.” Custer 1876-ban esett el egy indiánokkal vívott csatában. Mindez azért érdekes, mert az elbeszélés főhőse-narrátora egy 17 éves lakota/sziú lány, Winona, és ez a sajátos időszámítás, (Custer halála) többek között lakota harcosokhoz is köthető.

Tényleg érdekes idők! A polgárháborúnak több mint tíz éve vége. A volt lázadók hol szavazhatnak Tennessee-ben, hol nem. Négerek (Kedves olvasó, ne háborogj: az a kor még nem ismerte az afroamerikai kifejezést. – A szerk.) csak olyan dokumentummal közlekedhetnek, amely igazolja, hogy van munkahelyük, tartoznak valahova. Ha indián vagy néger keveredik a városba, elkapják, kíméletlenül megverik, vagy életben marad, vagy nem. Elég, ha gyanúba keveredik egy felszabadított, azt nem kivizsgálják, hanem a fehér polgárok döntenek: „Egy csapat városlakó kivonszolta Imre Grimmet a fogdából. John Perrynek megmondták, hogy hozza a gyalogkovács-műhelyét. Felszították a tüzet, és Imre Grimmet egy hosszú láncon a kovácstűzhely fölé akasztották. Az ujjait levágták, hogy ne bírjon menekülni. Más részeit is levágták. Az egész város eljött megnézni. Gyerekek is. Mikor végül meghalt, a megfeketedett testét felosztották maguk közt, szuvenírnek.” Ha négert ér bántalmazás, tanúk soha nincsenek, már ha egyáltalán vizsgálódik valaki az ügyben. Másrészt meg nem is kell, nem állampolgárok, nincsenek jogaik, mint ahogy Winonának sincs, ő hadifogoly státuszban él. A szegénynek nincs helye, nincs szava. Winona így fogalmaz: „Mikor egy szegény ember bárminek nekifog, a lényeg, hogy csendben tegye. Mikor egy szegény ember gyilkol, például, igazán csendesen kell csinálja, és aztán olyan sebesen kell fusson, mint azok az apró szarvasok, amik kilibbennek az erdőből.”

Honnan ez az esztelen gyűlölet? Mi táplálja, szítja újra és újra? Ne feledjük, a háború után vagyunk, és polgárháborúnál kegyetlenebb dolog nem nagyon létezik.

– És, mondja, ezredes, miért verték össze azt a szegény embert? – kérdezte az ügyvéd Briscoe. – Mert Bouguereau valamikor rabszolga volt, ez minden. Se több, se kevesebb. Egy fekete férfi alkonyatkor egymagában, ők meg már le is csapnak a sötét fák közül. Áldozatra vadásznak. A Petrie-knek negyven rabszolga dolgozott a birtokán – mindet elvesztették, mikor felszabadultak…” A volt birtokosok úgy érzik, mindenük oda, és bosszújuknak kell célpontot keresniük. „…Zach Petrie egy egész világot elveszített. (…) Tennessee-ben ezer meg ezer olyan sértett lélek akad, mint Zach Petrie.”

Hőseink egy tanyán élnek a Paris nevű kisváros mellett, Tennessee-ben. Oázis ez számukra. Hatan vannak, különféle okok miatt szorultak a társadalom peremére. Egy meleg pár, két nemrég felszabadult testvér, aztán Winona, az árva lakota lány, végül Lige Magan, a fura társaság „vezetője” – övé a tanya. Külön-külön talán nem is lennének életképesek ebben a goromba emberi dzsungelben, de együtt erősnek tűnnek. A történet elbeszélője Winona, aki 17-18 éves lehet, ő maga sem tudja pontosan mennyi.

A legerősebb vonalát éppen Winonának köszönheti a regény. A lány – akinek harcos volt az anyja és aki a lakota kultúrában nőtt fel – megtanulta nemcsak az angol nyelvet, hanem a fehér ember kultúráját is. Viszonyít, emlékezik. A múlt és a jelen tragikus ellentétében játszódik a regény. Olyan traumát, mint amit Winona átélt, nem lehet sem elfelejteni, sem megkerülni, vele marad élete végéig: „De a katonák persze megölték őt, és megölték az apámat és a bácsikáimat. Megölték a nővéremet, a nénikéimet, nagyon sok embert megöltek. (…) Csak egymagam maradtam, úgy éreztem. Semmik voltunk a számukra. (…) …és szeretnék rájönni, mit jelent, mikor egy másik nép úgy ítéli meg, hogy az ember olyan keveset ér, hogy csak legyilkolni érdemes. Oly sok mindenre voltunk büszkék, ezt a büszkeséget pedig olyan apróra zúzták, hogy eltűnt…”

De nemcsak Winona számkivetett. Rosalee és Tennyson Bouguereau felszabadított rabszolgák, és naponta láthatnak az út szélén felakasztott négereket, akik valószínűleg csak rosszkor voltak rossz helyen. A melegeknek a művelt, 21. századi Európában sincs könnyű dolguk, de Thomas McNulty és John Cole élete még nehezebb a 19. században. Talán egyedül Lige Magan, a tanya tulajdonosa élhetne normális életet közülük, de ha valakinek ilyen „lakói” vannak, ő sem számíthat sok jóra.

  • Olvass bele!

Maga a történet lassan csordogál, viszont olyan izgalmas a stílus, olyan elegánsan vált a lírai és az epikus részek között, hogy míg olvassuk, nem vágyunk akciókra, kalandokra. Pontosabban: az ábrázolt világ oly kemény, néha oly elborzasztó, hogy mérsékli az olvasó minden kalandvágyát. A líraiságot a meghökkentő világlátás és a képszerű fogalmazásmód együttese szolgálja: „Éreztem, ahogy elolvadok. Azt gondoltam, olyan vagyok, mint a víz, de nem volt pohár, ami megtartott volna.” Vagy: „Úgy jött be az ajtón, ahogy a kanalat a tál puliszkába rakják.” Ilyet is ritkán olvasunk: „…és a zongorájuk hangja, mint száz patkány, úgy szaladt ki az utcákra és a város eldugott zugaiba.”

Egyezer hold. A cím is ezt kettősséget hordozza: a természeti nép időfelfogását, és a líraiságot. Az európai prózaian fogalmaz az időről is: „Ugyan, mikor jöttél te Amerikába, Thomas? Épp száz éve, hangzott a válasz.” – ami azt jelenti, nagyon régen, egy örökkévalósággal ezelőtt. Winona édesanyja másként gondolja: „Anyám számára az idő egyfajta karika volt, egy kör, nem pedig egy hosszú zsinór. Ha elég messzire megy az ember, mondta, olyan élő emberekre lelhet, akik már a régmúltban is éltek. Egyezer hold, mind egyszerre, így nevezte ezt.” Ez az idő teljessége, csak meg kell élni az egyezer holdat. „Mi az idő? Titok – léttelen és mindenható.” – válaszolja meg saját kérdését Thomas Mann A varázshegyben. És ez a körkörös idő, ez a léttelen és mindenható valami sokkal gyönyörködtetőbb, líraibb és megélhetőbb, mint az „éppen száz éve” pontatlan realizmusa.

Hogyan telik be az idő teljessége? Hogyan válik véglegessé és visszafordíthatatlanná minden? Winona dönt. Nem árulhatom el, hogy mi a döntés, és mi a kiváltó ok, csak azt, hogy a gondolatiság, illetőleg annak megfogalmazása, ahogyan az életét veszélyeztető döntésre jut, rendkívül izgalmas, és a görög sorstragédiákkal rokon. „De azon tűnődtem, vajon tudnék még továbbra is az anyám időkarikájában élni? Most már a fehér ember szigorú, egyenes vonalára kell lépnem? Mert nem akartam, hogy bármi is újra visszatérjen. Korábban az anyám védelmében azt akartam, mert tollakból, gyöngyökből és boldogságból álló ruhában éltem. De mit tehetnék a bánat fekete gúnyájában?

A görög tragédiák talán azért hatottak-hatnak elemi erővel, mert gyönyörűen stilizáltak. Nincs brutalitás, az megtörténik valahol, jön a hírnök, és elmondja. Az Egyezer holdban sincsenek premier plánban ábrázolt erőszakos jelenetek, mégis, valahogy brutális az egész, bármilyen szépségeket is tud időnként megvillantani Winona. Mert hát ott a múlt. Milyen lehetett a múltja egy felszabadított rabszolgának? Milyen egy Írországból az éhínség elől menekülő fiatalnak, aki az egész családját, országát elveszítette. Egy indiánnak, akinek az egész rokonságát lemészárolták. És még most és itt, saját farmjukon sem hagyják békén őket. Gyönyörű és tragikus líraisággal fogalmazza meg múltját Winona: „Mélyen az agyamban volt egy fekete festmény, rajta vérrel, sikolyokkal meg kifreccsenő vérrel. Lánytestvéreim, nénikéim puha bronz bőre. Néha képes voltam visszaemlékezni dolgokra, vagy azt hittem, hogy képes vagyok.”

A regényt Morcsányi Júlia gyönyörűséges fordításában olvashatjuk. A fordítás szót itt nyugodtan kicserélhetjük újraalkotásra, hiszen Winona elbeszélésének stílusa, költői világa páratlan szépséggel jelenik meg magyarul, miközben ott van mellette egy egész világnyi sötétség. Egy ilyen egységes egészet nem lehet fordítani, csak újraalkotni.

És végül álljon itt mementóként a lakoták képzeletbeli sírján Sebastian Barry egy nagyon szép gondolata, természetesen Winona tolmácsolásában: „Én a legszomorúbb népből származom, ami valaha a világon élt. Nem a szívünk legmélyén vagyunk szomorúak, a történetünk szomorú. Én egyike vagyok az utolsóknak, akik még tudják, hogy mit vettek el tőlük, és mi mindenünk volt, mielőtt elvétetett.”

Sebastian Barry

Sebastian Barry: Egyezer hold
Fordította: Morcsányi Júlia
Magvető Kiadó, Budapest, 2021
296 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 3200 Ft
ISBN 978 963 1425314

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Dél még mindig az amerikai polgárháborút nyögi, a felszabadított rabszolgák és az indiánok továbbra sem érezhetik magukat biztonságban.
Winona, a tizenhét éves sziú lány Briscoe ügyvéd titkárnőjeként dolgozik, és Lige Magan dohányfarmján él különc családjával és az egykori rabszolgákkal, a Bouguereau testvérekkel.
Ám hiába a jó munka és a szerető otthon, a rasszista támadások őt és a barátait sem kímélik. Amikor Winonát megerőszakolják, Tennyson Bouguereau-t pedig összeverik, a lány fegyvert ragad, férfiruhát ölt, és csatlakozik a renegátvadászokhoz, hogy bosszút álljon mindenért.
Hamar rájön, hogy még a saját udvarlójában sem bízhat.
Sebastian Barry visszatér a Végtelen napokban bemutatott szereplőihez, és tovább írja Thomas McNulty, John Cole és fogadott lányuk történetét, ám az Egyezer hold nemcsak folytatásként, de önálló regényként is olvasható.

A KULTÚRAKIRAKAT
%d bloggers like this: