A szintifű és a reménytelenség

Posted by

Drogriporter

>Egészen hiánypótló Stiller Ákos fotósorozata arról, hogy miként birkóztak meg a pandémia idején a tanyavilág és a szegregátumok lakói a digitális oktatás kihívásaival. Betekintést enged egy olyan világba, ami a felső- középosztály számára teljesen láthatatlan. Szeretünk elfeledkezni róla, hogy bár a 21. század második évtizedében élünk, a magyar lakosság mintegy egynegyede reménytelenül leszakadt. Szegénységben, sőt, gyakran nyomorban él (az utóbbi abban különbözik, hogy már nem is ösztönöz változásra).
Miközben a pandémia idején egy szűk NER-elit elképzelhetetlen mértékű gyarapodáson és gazdagodáson ment keresztül, és Dubajban meg luxusjachtokon pihente ki a cégbirodalom-építés fáradalmait, addig rengeteg családnak fűtésre sem telik, nem beszélve a gyerekek digitális oktatásához szükséges eszközökről. Miközben virágoznak a homályos és átláthatatlan ingatlanüzletek, rengeteg embernek nincsen emberi lakhatásra méltó otthona, ahol a gyereke le tud ülni tanulni. Egy csomó gettólakónak, zárványban élőnek még az alapvető egészségügyi ellátáshoz sincs hozzáférése. És a nyomorban élő családoktól a szegénységük miatt veszik el a gyermekeiket, hogy aztán bekerüljenek a leépített, forrás- és szakember-hiánnyal küzdő gyermekvédelmi rendszerbe, ahonnan aztán gyakran egyenes út vezet a nagyvárosok utcáira.
És akkor eközben vezetőink arról szónokolnak, hogy a jövőnk záloga a gyermek? Vajon miért mindig csak a felső-középosztály gyermekeiről van szó, a szegény családok gyermekeiről miért nincs? Miért úgy van összeállítva az egész családtámogatási rendszer, hogy a szegények kimaradjanak belőle? Miért úgy van összerakva az oktatás, hogy a leszakadást konzerválja, és ne a társadalmi mobilitás motorja legyen?
Hát gyerekek, szerintem ezeket a kérdéseket kellene feltenni akkor is, amikor a bulvársajtó a “drogos zombikról” meg az “agresszív kéregetőkről” meg hasonló “zavaró” és “deviáns” elemekről cikkezik. Mert vajon hogyan jutnak el emberek oda, hogy az utcán élve az egyedüli örömük a kannás bor vagy az olcsó szintidrog legyen? Vajon honnan kapja az utánpótlást a vidéki és nagyvárosi gettókban taroló szintifű fogyasztási hullám, ha nem a kilátástalanságból, a reménytelenségből, az esélytelenségből?
Amíg emberek tömegei élnek emberhez nem méltó körülmények között, addig ne csodálkozzunk azon, hogy a drogfogyasztási mintáik is embertelenek. A változás nem könnyű és nem is fájdalommentes – mert a többségtől is változást követel, nem csak a kisebbségtől. De ha azokra a hiánypótló társadalmi műhelyekre tekintünk, amelyek már ma is, gyakran ellenszélben, állami támogatás nélkül próbálnak tűzoltani, akkor azt látjuk, hogy a változás nagyon is lehetséges. Csak éppen más prioritások, más szemlélet kellene hozzá – és az, hogy a forrásokat ne a leszakadó közösségek kirekesztésére, függőségben tartására, fegyelmezésére, hanem bevonására és fejlesztésére fordítsuk.

Ha Te is egyetértesz azzal, hogy nem önmagában a rendészeti szigorral nem kezelhető a szegénységi drogfogyasztás, akkor támogasd Te is Drogriportert, hogy ezt a véleményt képviselhessük a döntéshozók és a közvélemény előtt: https://drogriporter.hu/tamogass/

Címkép: Stiller Ákos fotója