Emigránsok Hispániában

Posted by
 Szele Tamás

„Európa jövője a gyermekekben van” – jelentette ki ma reggel Orbán Viktor a Kossuth Rádióban. Orbán Viktor gyermeke meg már Európában, teszem hozzá én, a híreket látva. Elsőre nem hittem, de igaznak tűnik: a legfrissebb információk szerint Orbán Ráhel családostól a spanyolországi Marbellába költözött, ami kétségtelenül Európa.

Márpedig, ha ez így van, a formális logika szerint Orbán Viktor jövője is Európában kéne legyen, ha a gyermeke ott él. Sőt, az unokái is, de itt kicsit megállnék. Ugyanis alapvetően nem szeretek a miniszterelnök családi ügyeivel foglalkozni, azokhoz igazából sem nekem, sem más sajtómunkásnak nem kéne köze legyen – ha nem tennék közüggyé. De Orbán Ráhel közszereplései már az esküvőjén megkezdődtek, ha passzív formában is: nyolc hónapig nyomoztak a hatóságok az esküvőjén ellopott telefonok után, 12,3 millió forintba került csak a személyzet DNS-vizsgálata.

Ezzel például foglalkoztam volna akkor is annak idején, ha bárki más telefonját keresik ennyire, mert a gyakorlatban az ilyen lopási ügyeket egy hónap után lezárják és nem költenek rájuk milliókat: de nem az kellett volna fontos legyen benne, hogy az áldozat kinek a lánya, csak hát világos, hogy mégis azért lett ilyen alapos a nyomozás. Ettől én még igyekeztem kerülni a főmufti családi ügyeit, például mikor Orbán Viktor nagyapa lett, dacosan megvontam a vállamat és azt mondtam a szerkesztőmnek:

– Hagyj békén engem ezzel a marhasággal. Ez nem hír, bárkivel megeshet.

– Akkor mégis, szerinted mi lenne a hír?

– Ha nagyanya lett volna. Azt, látod, azonnal megírnám.

De a lány nem nyugodott, főleg üzleti téren nem, így előállt az a különös helyzet, hogy míg egyik héten lelepleztem volt a Magyar Divat & Design Ügynökség vagy a Magyar Turisztikai Ügynökség kapcsolatát a hölggyel, másik héten kénytelen voltam cáfolni az álhírlapok hazugságait róla, ugyanis az a helyzet, hogy az Orbán család ügyeiről egyszerűen nem érdemes hazudni, róluk bőven elég az igazság is, az is van annyira terhelő, amennyire kell. Írásban pedig hazudni még róluk sem szabad, igaz, nem is kell, mert nem szükséges.

Csak az álhírlapoknak mindig könnyebb hasból odaokádni azt a tíz-tizenöt sort, valami olyan borzalomról, amit az ő házmesteri világuk tud elképzelni, mint cégadatokat böngészni, dotációk nyomát követni, pénzek után kajtatni. Az ugyanis munka. Szóval, így állt elő annak idején az a helyzet, hogy ugyan kicsit sem vagyok barátja ennek a társaságnak, sőt, ellenkezőleg – de mikor hazudtak a családi ügyeikről, azt azért cáfoltam. Jellemző a magyar köztudatra, hogy a hazugságok máig élnek benne, de a turisztikai vagy divatügyi tranzakciókra már csak én emlékszem, én is csak azért, mert írtam róluk.

Most nem is elemezném a kanyargós utakat, amiket mind-mind végigjárt a reményteljes család, elvégre ez nem egy regény, nem a Thibault, bocsánat, a Tiborcz család Roger Martin du Gardtól vagy tőlem, maradjunk a friss hírnél: akkor hát költöznek.

A szabadságot választják? Nem, sokkal inkább a pénzt, ugyanis a költözésnek üzleti okai vannak. Meg kell vallanom, elsőre azt is hittem, hogy újabb álhírről van szó, míg meg nem láttam az Indexben a döntés hátterét, így viszont már értem, mi a helyzet és az információ is hitelesnek tűnik.

Tehát:

„Hetek óta Spanyolországban tartózkodik Tiborcz István és Orbán Ráhel, legidősebb gyermekük is ott kezdte meg a tanévet. A kormányfő lánya férjével valószínűleg Tiborcz István céges ügyei miatt is a költözés mellett dönthetett, a BDPST Group, amelynek Tiborcz a többségi tulajdonosa, külföldi terjeszkedésbe kezdett.

A hírről beszámoló Blikk információi szerint a család Marbellán telepedett le, ötéves gyermeküket pedig egy nemzetközi magániskolába íratták be, ahol spanyolul és angolul zajlik az oktatás.

A költözés minden bizonnyal összefüggésben állhat azzal az akvizícióval, amelyről tegnap számolt be honlapján a BDPST Group. A közlemény szerint július 15-e óta a spanyolországi Los Alcazares település egyik négycsillagos szállodáját üzemelteti a BDPST Group szállodaüzemeltetési és szállodafejlesztési tanácsadó cégének egyik társasága. Egy 84 szobás, étteremmel és bárral, valamint 150 fős bankett-teremmel rendelkező hotelről van szó. (…) A BDPST Group szerint az üzemeltetés hónapjai után a szálloda adásvételi szerződése is aláírás előtt áll, amit hamarosan újabb spanyolországi vásárlások követnek, több akvizíció már folyamatban is van.” (Index)

Az más, kérem. Akkor nem kibékíthetetlen világnézeti ellentétek munkálnak, hanem nagyon is reális üzleti érdekek, Tiborcz mester szintet lépett, és már nem csak a magyar gazdaságban kíván fontos szerepet játszani. Az alaptőkét persze a magyar gazdaságból szerezte, de ez egy idő után senkit sem fog érdekelni rajtunk kívül, minket meg eddig is hiába érdekelt. De hogy fogadja a hírt a családanya? Mint Instagram-bejegyzéséből kiderül: örömmel.

„Hello, Spanyolország! Hello új kihívás! Nagyon izgatottak vagyunk, mert a családunk új élmény elé néz és egy csodálatos helyen kezdhették a gyerekek a tanévet. Az elmúlt 15 évben volt szerencsém rengeteg tapasztalatot gyűjteni külföldön, most a gyermekeimen a sor. Új kultúrát, új nyelvet, új embereket ismerhetnek meg és már most imádják az iskolát.”

Mondjuk az első, amit meg fog tanulni, hogy az a „helló” spanyolul „hola”. De ez legyen a legnagyobb bajuk. A hír hallatán sokan emlegetik viszont a „Gyere haza, fiatal” programot, ami sajnos még 2016-ban hamvába hótt, akkor ezzel egy év alatt 100 millió forintból 105 magyar fiatalt tudtak hazacsábítani, ami talán nem a legragyogóbb siker. Abba is hagyták, öt éves a történet, ma már nem erőltetik.

Azonban mit szól a dologhoz a család feje? Aki, mindannyiunk pechére, mellesleg a magyar kormány feje is? Előbb azt vegyük, mit szólt 2018. október negyedikén elhangzott beszédében, mert amit ő mond, az örök érvényű – ki meri tagadni? Ugye, hogy senki sem ilyen merész? Akkor idézzük, mert érdemes.

„Sokat vitatkoztak Magyarhonban arról, hogy ki a magyar. Van, aki szerint az, akinek a nagyszülője magyar volt. Tetszetős válasz, de a korszellem, amelyet kialakítottunk, a fejlődés, amit megindítottunk, az országépítés és nemzetegyesítés, amelybe belevágtunk, a lelkület, amely magával ragadott bennünket, egy új választ is ad arra a régi kérdésre: ki a magyar?

Barátaim, az a magyar, akinek az unokája is magyar lesz.”

Hát, tekintve, hogy az unokái épp most ismerkednek az új nyelvvel, kultúrával, erre neki egy kicsit csökkentek az esélyei, arra pedig, hogy a dédunokái jó eséllyel spanyolul beszéljenek, kissé megnőttek. De jól van, ezt régebben mondta volt, majd’ három éve. Mit mondott ma? Idézzük azt is,

„A Budapesti Demográfiai Csúcsra eljöttek a barátaink, megindult egy vita Európa sorsáról, aminek a legfontosabb pontja az, lesz-e jövő, vagyis gyerek. Európa jövője nem az iparban, nem a zöldítésben, nem a digitalizációban van, ezek, persze, mind fontos dolgok, de a jövő a gyerekekben van. Ezért nem szabad elfogadni, hogy munkaerőimporttal és migránsokkal pótolják a következő nemzedék hiányzó tagjait. Ha a saját országunkat és a saját világunkat akarjuk látni Európa jövőjeként is, akkor család és gyermekek kellenek, a Nyugat ebben a pillanatban nem képes saját magát fenntartani.”

A szokott, olcsó demagógiának tűnne, ha nem tudnánk a ma reggeli hírről, így viszont komédiává változik: olyan ugyanis egészen egyszerűen nincs, hogy ne tudott volna a tulajdon lánya költözéséről. Ha meg tudott, akkor hogyan értsük a szavait?

Úgy szereti az Európai Uniót, hogy a tulajdon gyermekét adja néki, vagy mi van?

Vagy Európa jövőjét saját leszármazottainak Nyugatra költözésévvel próbálja garantálni? Azért ahhoz eddigi eredményei, akármilyen büszke is rájuk, kissé szerények: vegyen példát Dzsingisz kánról, a neves mongol uralkodóról, akinek hogy úgy mondjam, szenvedélye volt a családalapítás.

Nagy családbarát volt, igaz, az ő esetében nem beszélhetünk keresztény családmodellről, sőt, a maga pusztai egyszerűségében többnyire csak néhány nászéjszakáig jutott, minden szertartás nélkül, és már lovagolt is tovább. Esetleg épp haza, a fő feleségéhez, Börtéhez, aki viszont a merkitek fogságában esett először teherbe, férjétől távol, de akkortájt ilyenek voltak a pusztai erények. Száz szónak is egy a vége, addig alapítgatta kutyafuttában a kis családokat a mi Dzsingiszünk a világ minden táján, ahol csak megfordult (és mozgékony ember volt, meg kell hagyni), hogy manapság a Föld kerekén nem kevesebb, mint tizenhat millió emberben, pontosabban férfiban mutatták ki az öröklődő dzsingiszida gént, ennyi leszármazottja él most annak az egyetlen, bár kétségtelenül nagy formátumú mongol politikusnak. Rendben van, ehhez azért el kellett telnie majdnem ezer évnek, és ne feledjük, hogy ide számít az afganisztáni hazara törzs teljes népessége, de azért Dzsingisz nagyon megdolgozhatott ezért a maga idejében. Éjt nappallá és nappalt éjjé téve.

Remélem, nem dzsingiszi értelemben gondolta azt, hogy család és gyermekek kellenek, mert a Nyugat nem képes saját magát fenntartani, tehát majd ő gondoskodik a dologról… irigylem az önbizalmát, az már bizonyos. Pedig nem fiatal ember, igaz, nem is öreg, nálam pár évvel idősebb. De nagy munkához fogott: egymaga kívánja benépesíteni az Európai Uniót, sőt, kicsiben ez már meg is kezdődött.

Beletelik azért majd pár nemzedékbe, és túl kell szárnyalja, de alaposan Dzsingiszt is, az ő ágyékából majdnem ezer év alatt sem sarjadtak tizenhatmilliónál többen. Egy tanácsot tudok adni: a kis kék tabletta szükségben jó barát.

Bár lehet, hogy mégsem erről van szó. Mert tekintsük, mit mondott tavalyi évértékelőjén!

„Elismerem azokat a fiatalokat, akik kipróbálják magukat külföldön, azt teszik, amit belátásuk szerint a legjobb. Tavaly már többen tértek haza, mint ahányan kivándoroltak, és őket sem ítéljük el döntésük miatt.”

Szép gondolat, ha nem is igaz – az a része mindenképpen lódítás, hogy többen tértek haza, mint ahányan elmentek. Sokak hazatérésében pedig komoly szerepet játszhatott a világjárvány. De az kétségtelen, hogy ha a Tiborcz család hazatérne valamilyen okból, őket senki sem ítélné el döntésük miatt.

Mernék?

Meglátjuk, mi lesz a vége, bár nem kétlem, hogy egy ideig megállnak Tiborczék Spanyolhonban is a saját lábukon.

Bocsánat: lábunkon.

forgókínpad