Bárász Péter sorozata a belarusz irodalomról

Posted by

A most következő hétvégét az elnyomott Belarusznak szenteljük. Bárász Péter írásaival az ország irodalmáról indítunk sorozatot.

Igor Skljarevszkij (1938-2021) – a megfoghatatlan egyszerűség költője

Figyelmes olvasómnak feltűnhet, hogy oroszosan (pontosabban oroszból fonetikusan átírva), nem pedig belarusz formában (úgy Skljareuszki lenne) szerepeltetem e minden túlzás nélkül zseniálisnak mondható költőnk nevét. Mert bár a Belarusz SzSzK-ban született és belarusz kapcsolatait mindig is ápolta, de oroszul írt – orosz költő és műfordító volt.

Az Igor-ének (Слово о полку Игореве, 1185. körül) orosz fordítása (1979-ben publikálta), mondhatni csupán egyik a sok közül, de olyanra sikerült, hogy a még élő „konkurens” Igor-ének fordítók és költők is csak szuperlatívuszokban nyilatkoztak róla. Ők szólították fel, hogy ne merészeljen a költészeten kívül semmi mással foglalkozni… Szerencsére szót fogadott, nem mintha más tervei lettek volna. Egy híres anekdota ifjúkorából: író, költő kollégával futott össze az utcán, aki kérdezi: – Mi újság? Lassan, elgondolkozva válaszol: – Rendben. – Hát a versek? – De hát arról beszélek! Más dolog már akkor sem létezett a számára.

Magyarosan bepötyögve nevét a keresőbe egy tucatnyi találatot, ha kaptam, kivétel nélkül a múlt századból való mind: írtak róla valamennyit és persze, annak idején, a Szovjet irodalom című folyóiratban pl. jelentek meg versei magyarul is. Ennek ellenére nem hiszem, hogy tíz-húsz magyar embernél több lenne, aki ismeri ezt a nevet. Mai szomorú emlékezésemhez Szatmári István barátom fordításaiból adok ízelítőt.

Élek, csak élek, őrizve

az szép orosz szót, tisztát,

Kitűzték már közelgő jövőmmel

A búcsútalálkát.

A viharok elvonultak,

Kis vizes szitakötő

Fénylik bátyám hátán,

Hűvösen aranyló pisztrángot fogok

Gyermekkorom sodrásán,

Ablakomban egy fecske szárnya legyint,

A boldogság továbbot int.

Ebből talán már ki is derült, hogy szenvedélyes horgász volt, a természet nagy szerelmese. Én is innen ismerem: Uladzimir Nyakljajeu több művében is egy-egy szereplőnek ő a prototípusa, nem mindig pozitív tulajdonságaival. Mivel magukban az írásokban a szerző sem céloz a konkrét személyre, akiről részben mintázta valamelyik hősét, én sem leplezem le, bár nem sokat „ártanék”: ezekhez a kisprózákhoz mindmáig nem sikerült magyar kiadót találnom. De elmondom: itt az oka, hogy miért írok én egy orosz költőről – Nyakljajeu barátomnak egyik legjobb barátja volt. Les amis de mes amis sont mes amis.

Elhordom, ami van, inget, kabátot,

Gyermeki rettegésben élek,

Nem meghalni félek, hanem nem lenni.

Elhordom földi létem rongyát,

De a nedves juhart és egy tócsa aranyát

Nem tudja egy fiatal, mint én, úgy szeretni.

A csernobili katasztrófa rendkívüli mértékben megviselte, hiába, hogy addigra már régen Moszkvában élt, nem pedig szülőföldjén, a legtöbb kárt szenvedett Belarusznak is az egyik legfertőzötteb vidékén. 1987-ben, tehát Csernobil után egy évvel, Állami díjat kapott, aminek teljes összegét erdőültetésre (30 hektárra tellett) fordította Belaruszban, ebben saját maga vállalta a legaktívabb részt.

A víz a kisfiú szemébe nézett,

ijedten pislogva nádaival,

elvonult a vihar, sehol egy ember.

A borús és magányos sekélység 

előtt ült, magát elfeledve, 

sovány térde és zsibbadt ujjai  

eggyé váltak a homokkal.

Körötte tükörképek remegtek:

egy kisfiú, fűzfák, felhők.

Látta dermedten, homályosan

magát – még születése előtt,  

nézte az elfutó vizet

és nem értette, örömtől ittasultan … 

Egy interjújából: Egy erdő 50-70 év alatt nő fel. Az intelligencia sokkal lassabban. Valami baljóslatú hang van ebben a megszólításban: „Asszonyom! Jöjjön ide”. A régi udvarias kifejezések és a megszólítások árnyalatai kihullottak nyelvünkből. Az üzleti papírok konganak az unalmas bürokráciától – nehéz elmélyedni a jelentésben, végigolvasni a leírtakat. Ez akár tönkre is teheti az ügyet. A magasztos dolgokat már iróniával ejtjük, mintha szégyellnénk, mintha játszanánk a XIX. századot. Kiegyenesítettük kapcsolatainkat, leegyszerűsítettük a beszélt nyelvet, megfosztottuk méltóságától. – “Szia!” – “Heló!” – “Hogy vagy?” És anélkül, hogy a végighallgatnánk, már futunk is tovább. Ezt különösen élesen érzed, amikor a XIX. század írói leveleit olvasod. Iskoláinkban nem tanítanak jómodort, ami nemes és magasztos, csak nevetésre ingerel. Amit érzünk, sokszor szó nélkül marad, név nélkül, mint valami kóbor kutya. Márpedig minden kóbor kutya gyáva és aljas.

Adj nekem mindent, gazdagabb nem leszek,

Végy el mindent! Nem leszek kevesebb,

Sír a bíbic a mocsarak felett,

Éjjel a földeken egyre hűvösebb.

A fűzfát az eső lehajtja,

Fejem a kazalba fúrom mélyen,

A hidegrázás is a boldogság tartaléka 

Vonyítás száll a vaksötétben. 

*****

Olaszország! Micsoda bánatot

Hozott rám a víz zúgó sötéte

Ahol az Adriai tenger áradott!

Spartacus Pompeiust legyőzte. 

Ím, vonul Rómába, a szenátusba,

Zajos ukázokat diktál,

Leszáll az éj, s a klasszikus vázákat 

Már telehugyozták.

Április kék levegőjében

Reggel már csak oszlopok merednek,

S vidám rabok sietnek.

83 éves volt. Mondom, személyesen nem ismertem. Én csak egyetlen krónikus betegségéről tudok: ez a játékszenvedély. A covid vitte el. Végrendelete értelmében hamvait Belaruszban, szűkebb hazájában, a Dnyeper parti dombok fölött fogják szétszórni.

Láttam szegény síkságokat,

Mezőket a háború elteltével.

Láttam fekete házromokat,

Pincék magányos fényével.

Láttam kócot és tűzkövet

Beteg anyám kezében,

De csak az ég döbbentett meg 

Engem, mélységével.

A világot éji sötét vette körül,

Az ég haladt fölöttem.

Törtem a fejem, csak törtem, ahogy megy 

a lepke, neki az üvegnek, hogy kimerültem.

https://ru.wikipedia.org/wiki/Шкляревский,_Игорь_Иванович

Címkép: A Bialowieza Nemzeti Park. Lengyelország és Belarusz területén. Európa utolsó “őserdeje”. 1992-ben,  Szovjetunió felbomlása és  Belarusz megalakulása után, a rezervátum felkerült a Világörökség listájára és a két ország  közösen tartja fenn a rezervátumot.