Az ősz berúgta az ajtót

Posted by
Iván Gizella
Itt van az ősz. Nem halkan kopog, hanem berúgja az ajtót. Hideggel, széllel, esővel köszön. A mai nap azonban egy csoda. Finoman rezeg a természet, csendesen csepereg az eső. El is felejtem, hogy vége a nyárnak. Eszembe jutnak az esős emlékeim. Az út például Szerencsről, Tállyára. Tizenkét éves lehettem és apám mellett bandukoltam. Azt már nem tudom miért, lekéstük-e a vonatot, vagy a buszt, de nem is ez a lényeg. Gyalogoltunk a csendesen szitáló esőben. Szerettem így sétálni. Mert annak fogtam fel, eszembe sem jutott, hogy több mint tíz kilométer lesz a lábamban, mire odaérünk, apu nagynénjéhez.
Nyár volt, kora délután és meleg. Az eső elkísért minket Mádig, ott a falu határában megállt. Az aszfalt onnan kezdve teljesen száraz volt. Mintha egy égig érő függöny zárta volna el azon a ponton az esőtől a határt. Álltunk egy darabig és néztük a vizes és száraz utat elválasztó egyenest. Hogy történhetett ez?
Apu ugyan mindenre tudott valami magyarázatot, történetet és elméletet, de ez az égi csoda kifogott rajta. Még azt is megpróbálta nekem egyszer megmagyarázni, hogy igenis, elérhetjük a csillagokat, magasra juthatunk, olyan magasra, amilyenre csak akarunk. Nem is kell ahhoz repülő, vagy Andersen repülő ládája. Én bizony hittem neki, s nem csak háromévesen.
Amikor először ültem repülőn, a TU154-es ablakán keresztül bambulva, azt szerettem volna, hogy egy, legalább egy csillag legyen tőlem karnyújtásnyira. Jól emlékszem, viharos volt az ég, a gép rettenetesen rázkódott és a zaj sem volt kellemes, a felhők felett mégis ott ragyogtak a csillagok. Kinyújtottam a kezem, a homlokom a hideg üvegre tapasztottam és úgy fényképeztem le a szememmel az eget. Ezt a képet azóta is bármikor elő tudom venni az emlékek ládikójából. S akkor, a földhöz közelítve, egyszer csak elkezdett zuhogni az eső.
Most is egy ablakon keresztül nézem. Finoman hullanak a cseppek a járdára és a virágokra. A muskátli éppen megbolondult, teljes pompájában virágzik. Az vízcseppecskék kényelmesen elhelyezkednek a piros szirmokon, némelyik nem bírja a nyomást, s a földre hull. A természet teszi a dolgát. A vörös macskakutya, komótosan igyekszik vissza az esernyőjével baktató gazdijához. Azért hívom így, mert pont úgy sétál az asszonnyal, mintha kutya lenne. Ha a nő megáll, ő is. Nem kell ám póráz. Összeszoktak már jó ideje.
Amikor eláll az eső és előbújik a nap, megjelennek a kertben a madarak. A fiatal rigók és három szajkó. Ezek a Mátyásmadarak elég erőszakosak. A rigók, míg mintha a levelekről szippantanák le az esőcseppeket, a szajkó diót keres. Hiába. Nagy szárnycsapásokkal zavarnak el mindenkit. No és kicsit távolabb az örvös galamb pár is giliszták után kutat a fűben. Olyan komótosan haladnak, mint a lusta tyúkok a baromfiudvarban. A repülésük is lassú és alacsonyan szállnak. De mindig együtt. Régóta figyelem őket, visszajáró vendégek. Süket csend van. Mindjárt vége a szeptembernek.