Egy „világrend nélküli világ”

Posted by
Marosán György>
Sokan találgatják, mit is jelent Orbán Viktor az idei kötcsei pikniken elhangzott „Egy bizonytalanságokkal teli, világrend nélküli világba érünk” félmondata. Az elmúlt évek eseményeinek tükrében azonban ez a megállapítás az új normalitás kifejezése. „Veszélyesebbé vált a nemzetközi környezet, mélyreható változások zajlanak, a felmelegedéstől kezdve, a digitalizálódáson át egészen a hatalmi politika reneszánszáig, és a nemzeti határok a jövőben nem védenek meg a fenyegetésektől” – értékelte országa helyzetét nemrég a svájci kormány. „A COVID–19 járvány a tudósok és a kormányok számára fájdalmas, de nem előre kiszámíthatatlan esemény volt. Régóta a szemünk előtt »készült«” – állapította meg a Nature tudományos folyóirat (Maxmen, A., 2021). „A globális gazdaság és a kapitalizmus keresztúthoz érkezett, amit a koronavírus-járvány, a környezeti válság, a digitális technológia és a munkaerőpiac alapvető változása váltott ki” – adta hírül nemrég a Project Syndicate.

Engem a helyzet egy biológus, John Endler különös tapasztalatára emlékeztet. Még az 1970-es években, a dél-amerikai folyócskákban élő guppik életét tanulmányozva arra figyelt fel, hogy a vízesés alján levő tavacskában a halak – mintha csak a fenéken levő kövekhez hasonlóvá igyekeztek volna válni – meglehetősen jellegtelenek voltak, míg az alig néhány száz méterrel feljebb élő társaik rikítóan változatosak. A rejtély kulcsa: az alsó tavacskában a guppik mellett honos, rájuk vadászó csukasügérek viszont nem tudtak felúszni a zuhogókon a felső tavacskába. Így a guppik számára a túlélés feltétele: az alsó medencében beleolvadni a háttérbe, lehetőleg elkerülve a csukasügérek figyelmét, míg a felső medencében, minél színesebbé válva, felkelteni a nőstények érdeklődését. Emiatt jött létre, egymástól nem túl nagy távolságra, a fajon belüli alapvetően eltérő mintázat.

A közösségek eltérő mintázata az emberi kultúra általános jelensége, ám ezt gyakran a politika is felerősíti. Gondoljunk csak Észak- és Dél-Korea polgárainak eltérő világára vagy a berlini fal két oldalának körülményeire. A rendszerváltások legfontosabb tapasztalata: ha valamilyen ok miatt megszűnik a „nemzeti tavacskák” elszigeteltsége, és az emberek szülőhelyükről szabadon „átúszhatnak” a népek tengerébe, alkalmazkodásra kényszerülnek. Miközben régiónk még mindig a globális világ versenyképes viselkedési „mintázatának” elsajátításával küszködik, lényegében ugyanez a kihívás áll az egész emberiség előtt. Valamennyi társadalom egyidejűleg két – eltérő jellegű, de közös gyökerű – problémával szembesül: a globális világ körülményeihez való alkalmazkodással, illetve szuverenitása és nemzeti identitása megőrzésével.

Minden ország, kinyilvánítva érdekeit, bele kíván szólni szomszédjai életébe, ugyanakkor élesen elutasítja, amikor mások ugyanezt tennék. A brazilok például nem értik, kinek mi köze ahhoz, hogy ők mit tesznek az Amazonas esőerdőivel. Orbán Viktor meg azt nehezményezi, hogy más országok a jogállamiságot kérik rajta számon. A végső érv, amire hivatkozva mindenki elutasítja, hogy mások előírják neki, mit tehet – a nemzeti szuverenitás. Ez a szuverenitás kezdetben kizárólag az uralkodókat illette meg. Ők voltak a kontinensünk földrajzi, kulturális és politikai színpadán zajló küzdelmek főszereplői. Történelmi jogaikra és senki által nem korlátozott hatalmukra hivatkozva igyekeztek kiterjeszteni vagy éppen megvédeni a sajátjukként birtokolt térséget. Afféle „politikai magánvállalkozókként” saját kényük-kedvük szerint intézték dolgaikat és szembesültek a következményekkel. Ám a 30 éves háborút lezáró vesztfáliai békét követően (1648) a szuverenitás az államra szállt át. Az uralkodók megkérdőjelezhetetlen hatalommal irányított „politikai magánvállalkozása” ezzel afféle „korlátolt felelősségű politikai társasággá” alakult át. Amiként a kft.-nek a tulajdonosáétól elkülönített „saját” vagyona van, úgy az állam is az uralkodóétól elválasztott, önálló szuverenitásra tett szert.

A szuverén államok formálódásában a XIX. századtól meghatározó tényezővé vált a nemzeti identitás. Az ipari forradalom vívmányai – a vasút és a gőzhajózás, az üzemszerű termelés és a kereskedelem erősödő szálai – egyre távolabbi térségeket kapcsoltak össze. Miközben a csökkenő tranzakciós költségek kikényszerítették a piaci integrációt, az örökölt kulturális minták alapján homogén térségek szerveződtek. Az Osztrák–Magyar Monarchiát elemző vizsgálat kimutatta: az azonos kulturális és nyelvi hátterű közösségek tagjai hajlamosak voltak egymást választani partnernek, és egymás között alacsonyabb árakkal kereskedni, mint más térségekkel (Schultz, M.–Wolf, N.: Economic nationalism and economic integration: the Austro-Hungaria Empire, 2012). Vagyis a tranzakciós költségek hatását részben „felülírta” a kulturális identitás, amely azután homogén nemzeti karakterű térségeket formált. Így az örökül kapott kulturális mintázat alapján a sokáig önmagukba záródó kisebb térségek gazdasági rendszeréből létrejöttek a nemzetgazdaságok.

Korábbi analógiánk szóhasználatával: a térségi „tavacskák” a nemzeti „tengerré” folytak egybe. Ám a fejlődés ellenállhatatlanul vezetett tovább, és az elkülönülő nemzeti térségek között is egyre szorosabb kapcsolat alakult ki. Ennek hatására pedig egy jellegzetes „fázisátalakulás” ment végbe. A politika és a gazdaság szuverén aktorai által közösen használt nemzetközi rendszer „közlegelővé” változott. A közlegelő jellegzetes dinamikája G. Hardin kutatásai nyomán vált ismertté. A kizárólag az önérdek által vezérelt, „szuverén” gazdák mohósága – túl sok tehenet hajtanak a közös legelőre – másokra is átragad, aminek következtében előbb elfogy a legelnivaló, majd emiatt kipusztulnak az állatok (Hardin, G., Science, 1987). Az államok – a falu gazdáihoz hasonlóan – megszokták, hogy a saját „portájukon” a maguk kénye-kedve szerint intézzék dolgaikat. Amikor azonban ez a szuverenitásra hivatkozó és másokra nem tekintő viselkedés felülírta a „közlegelő” logikáját, világháborúk, világválságok és nemzetközi konfliktusok robbantak ki.

A szuverén nemzetek súlyos árat fizettek, hogy megtanulják: a „közlegelővé” váló világban a békét és a prosperitást csak egyeztetett szabályok kidolgozása, betartásuk folyamatos ellenőrzése és a szabályszegők „megregulázása” biztosíthatja. A világgazdasági válság és a II. világháború szomorú tapasztalatai nyomán egyre több nemzetközi intézmény és „nemzetek feletti” szabály korlátozta és fegyelmezte a fokozatosan globálissá váló „közlegelő” szereplőit. A nemzetállamok pedig – kevésbé a bölcs belátás, inkább a kényszerek hatására – megegyezésre törekvő és szabálykövető „gazdák” lettek. Ennek eredményeként a történelemben addig soha nem tapasztalt prosperitás köszöntött a világra. A kapcsolatok sokrétűsége és szorossága – a globalizáció és a hiperkonnektivitás – fokozatosan szinte elszakíthatatlan egységbe fűzte az egész emberiséget (Khanna, P.: KonnektográfiaHVG). Ennek nem várt következményeként a világban egy újabb „fázisátalakulás” zajlott le: a globális „közlegelő” ökoszisztémává változott.

Ismét a guppik példájával élve: az elkülönült nemzeti „tengerekből” népek „óceánja” lett, ahol bárki bárhova „elúszhatott”, de számolnia kellett azzal, mindenütt azonos versenyfeltételekkel – ugyanolyan ragadozókkal és egyforma táplálékkal – találkozik. Az elmúlt évtizedben mindenki ráébredni kényszerült: a sajátjaként tekintett, másokétól elkülönülő világa eltűnt. A folyamatok és az aktorok – a vállalatok és a nemzetek – elválaszthatatlanul összefonódtak. A „saját” kibogozhatatlanul keveredett mások „sajátjával”. A technológiailag és gazdaságilag egységesülő földön mindenki ugyanazokkal a kikerülhetetlen hatásokkal szembesül. Emiatt még a „saját” problémákat is csak közösen lehet megoldani.

Erre az állandó átalakulásban levő helyzetre utal Orbán Viktor „világrend nélküli világa”. Ez az, ami az egész emberiséget – az egyéneket, közösségeket, vállalatokat és az államokat is – alkalmazkodásra kényszeríti. Eltűntek azonban az eligazodás megbízható irányjelzői. Az események kiszámíthatatlanok, a tendenciák összekuszálódtak, és sokasodnak az ún. „fekete hattyú” típusú – vagyis korábbi tapasztalatainkkal gyökeresen ellentétes – jelenségek. A helyzet megvilágítására többen a nemrég elhunyt és több amerikai kormány katonai akcióiért felelős államtitkárnak, Donald Rumsfeldnek a megjegyzésére utalnak. 2002 februárjában, a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadást követően – mint az ellenlépések előkészületeiért felelős vezetőt – az újságírók kérdőre vonták: mutassa be a Bagdad jelentette atomfenyegetést bizonyító tényeket. Rumsfeld akkor egy különös válasszal lepte meg a jelenlevőket: „Vannak dolgok, amiket ismerünk. Azután vannak dolgok, amikről tudjuk, hogy léteznek, de még nem ismerjük őket pontosan. De vannak olyan dolgok is, amelyeknek még a létezéséről sem tudunk, pedig létezhetnek és befolyásolják életünket, de nem tudjuk, hogyan.” Szavai, amelyek akkor az USA háborús előkészületeit igyekeztek igazolni, az egyensúlyát veszített világ új állapotának – a radikális bizonytalanság korszakának –a beköszöntére is utalnak (Kay, J.–King, M:. Radical uncertainty, 2020).

Ebben az új helyzetben azonban hamissá válik az a – sokáig megkérdőjelezhetetlen – tény, hogy az országok biztonsága a katonai, gazdasági és kulturális hatalmukra támaszkodó szuverenitáson nyugszik. A „világrend nélküli világban” a stabilitás alapvetően új koncepciója, a resilience érvényesül (Masten, A.: Ordinary Magic: Resilience in Development, 2015). Ez a dinamikus rendszereknek arra a képességére utal, hogy a külső és a belső zavaroknak a működésmódjuk és szervezettségük a változtatásokhoz való hozzáigazításával álljanak ellen. Hiába állította a miniszterelnök Kötcsén, hogy „Magyarország biztos pont a bizonytalan világban”. Az új helyzetben nem a szilárd falak, az erős hadsereg és a gazdasági függetlenség véd meg a környezet zavaraitól. Csak ha képessé válnak és hajlandók lesznek a polgárok és a szervezetek alkalmazkodni, egyben, ha a nemzetre kiszámítható, a kölcsönös függőség feltételeit elfogadó és együttműködő partnerként tekintenek mások, az kínálhat stabilitást.

A globális ökoszisztéma létrejötte világunkat egy olyan repülőhöz tette hasonlóvá, amely leszállásra készülve hirtelen viharba kerül, vagy a leszállópályán valamilyen akadály tűnik fel előtte. A pilóták ilyenkor – a katasztrófát elkerülendő – újrastartolásra kényszerülnek. Haladéktalanul el kell kezdeni az irányváltást, de óvatosan, nem hirtelen mozdulatokkal, és közben folyamatosan reagálni az előre nehezen látható körülményekre. Mindeközben az emberiséget nem csak a kiszámíthatatlan hatások fenyegetik. Problémáink túlnyomó többségét saját viselkedésünk idézi elő. Ezekről azonban az összeesküvés-elméletek vagy még gyakrabban a nemzeti szuverenitás – többnyire önző politikai érdekeiket szolgáló – túlhangsúlyozása eltereli a figyelmet. Az egyensúlyát veszített globális rendszerben azonban a „puha landoláshoz” még a pilótafülke sikertényezői – a szakértelem, az óvatosság és a következetesség – sem elégségesek. A katasztrófa csak akkor kerülhető el, ha minden állam elutasítja az „én magamat teszem az első helyre” lebírhatatlannak látszó csábítását, és együttműködő társa lesz közvetlen és távolabbi partnereinek. Nem akarok pánikot kelteni, napjaink globális rendszerének „pilótáinál” ezt ma még csak nyomokban tapasztalom.

Ám az illeszkedést alapvetően megnehezíti, hogy bolygónk megtelt fenyegető és kiszámíthatatlan eseményekkel. Sőt, nemcsak az előre nem látható krízisek jelentenek gondot, hanem a döntéshozóknak a válságokra adott ösztönszerű reakciói is. „A legrosszabb dolog, amit tehetünk, amikor úgy tűnik, véget ért a rémálom, hogy abban reménykedünk, végre visszatér a normális élet. Ugyanis, ha nem tanulunk abból, ami bekövetkezett, a történelem ismételni fogja magát” (Dale Fisher). Vagyis a normalitás visszatérésében reménykedni normális dolog, de csapdát rejt. Amikor a „haladás motorja” csupán lefullad, a problémákat megoldva remélhető, hogy visszatérnek a régi szép napok. Most azonban úgy tűnik: a történelem „kisiklott”. Világunk egy olyan áttekinthetetlen „rendező-pályaudvarrá” vált, ahonnan eltérő irányokba, ismeretlen célállomások felé különböző állapotú járművek indulnak. A kiszemelt célállomás egyeseknek az örök békét ígéri, míg másoknak a pusztulást. Ez a helyzet melegágya az összeesküvés-elméleteknek. Sokan vélik a bajok forrásának gonosz emberek és csoportok ártó akcióit. A történelmi tapasztalat azonban arra figyelmeztet: nemcsak a „vasfüggönyök” és az elszakíthatatlan bilincsek, hanem az efféle tévhitek is rabságra kényszeríthetik az embert.

Megjelent az ÉS-ben
Címkép: John Key fotója