Híd a zavaros víz fölött (Bridge Over Troubled Water)

Posted by
Jehan Paumero
>Holnap lesz 18 éve, hogy ide érkeztem Magyarországra. Lassan, vonattal, akkor annak a tudatàban voltam, hogy csak a gazdag ember repül. Meg egyébként is át akartam gondolni a dolgokat, mintha csak készültem volna arra, hogy nem mostanában fogok visszamenni.
8 hónapra jöttem, de már 2 nap után nem gondoltam, hogy kibirok itt, több mint 10 napot (persze ciki lett volna az orbitális « búcsú bulim » után egy héttel megjelenni, úgyhogy probáltam kibírni). Kalandos volt a megérkezésem, a Délinél ellopták a cuccaim  jelentős részét, köztük az összes iratomat. Bár szinte megnyugodtam, amikor láttam, hogy azt a táskát hagyták békén, amiben 450 CD-t hoztam magammal (hogy bírtam volna ki nélkülük 8 hónapig), egy éjszakát kellett töltenem a rendörségen, vagyis kedves szőke lanyokkal, akikkel nem nagyon tudtam kommunikálni, de akiknek látszólag vicces voltam.
Másnap 2 nap alvás nélkül Pécsre érkeztem, egyenesen a kollégiumba, kicsit csalódottan, hiszen nem értettem, hogy többen leszünk egy szobaban (négyen, de egyelore csak az egyik költözött be). Első élményem egy óriási szivar volt,  amit  a szobatársam belerakott a kezembe, 5 perccel az érkezésem után. Probáltam elutasitani, de éreztem, hogy azon múlik az integrációm. “Magyarországon nem fújjuk ki a füstöt », mondta, « mert draga ». Nem fújtam ki, és egyszer csak éreztem, hogy inkább levegőt kéne szívnom.
Elindultam, felszálltam egy buszra, nem tudtam akkor milyen irányba megy, meg azt sem, hogy milyen számú a busz.
Lerakott a busz ott, ahol az Árkád épült éppen. Felsétaltam a Széchényi tér felé az Irgalmasokon, és velem szembe mintegy 10-15 ezer ember jött lefelé. Akkor még nem tudhattam, hogy a Pécsi Napok zajlanak, és hogy a Republic zenekar éppen befejezte a koncertjét, csak azt hittem, hogy itt igy néz ki egy sima hétköznapi este. Rosszul nézhettem meg a térképet, Pécs mégsem egy középméretu nyugis varoska, hanem egy mamutvaros. Ijesztő.
Egész este sétálgattam, probáltam kijózanodni, a pénzemet félliteres mentes vizekbe költöttem. Egy jó pár óra nézelődés utan, amikor már a fáradtsag hivott az àgyba, rajöttem, hogy a kollégiumnak nem néztem a cimét (a busznak meg a szàmàt). Nem baj, kollégiumnak hivják, vicces neve van, biztos mindenki tudja hol van. Megallitok egy fiatalembert. “Where is kollégium?” Kiderült, hogy ez egy hostelnek a neve, és hogy van belőle egy tucat. Jaj ne.
Akinek ismerős: lementem az Univba, onnan fel a Jakabhegyi kollégiumba, egyik sem hasonlitott az « én » kollégiumomra. Hirtelen eszembe jutott, hogy egy focipalya van mellette. Jobb zsebemben mindig volt, és azota is mindig van egy toll, illetve akkor még egy bankkártyatartó (és a bankkártyatartóban aznap a kollégiumi szobamnak a kulcsa is benne volt). Kiveszem a tartót, hogy elérjem a tollat, leteszem a tartót a földre és átadom a tollat, és miközben egy kedves diák lerajzolja nekem az utat a Szántó kollégiumig, nézegetem a bankkártyatartót, gondolva, hogy ezt majd ne hagyjam ott. Éjjel 2-3 körül megérkezek a kollégiumba, majd a szobam elé. Bazmeg, a bankkartyatarto…
Kopogok. Senki.
Elindulok az előző kollégium felé, amit végül sose talalom meg. Koszosan és végtelenül kialvatlanul elindulok a Janus Pannonius gimnázium felé, ahol a megbeszéltek ellenére máris az első órámat kell tartanom minden készülés nélkül, mert nem ért ra a mentorom, a francia tanàrnö. Életem leghosszabb 45 perce volt. A mentoromnak még nem mertem elmesélni az éjszakámat, mert már a Budapesti kaland is sok volt neki. Besétáltam a bankba, iratok nélkül és bizalmi alapjan kértem a bankos nénit, hogy hadd legyen egy bankszámlám, ahova majd apám utalhat pénzt. Kedvesen nyitott nekem egy számlát.
Akkor közel voltam ahhoz, hogy utazzak vissza gyorsan (bárcsak lett volna miből), de szerencsére talalkoztam a városban egy másik Francia lektorral, aki kölcsönadott 12 ezer forintot, és akivel egy este alatt felfedeztem a magyar tànchàzat, az Afiumnak a kalapos bablevesét, az Unicumot, a Dante Cafét, és a betük magyar kiejtését, amit utána egész hétvégén át gyakoroltam, a Dunántúli Naplót olvasva nyilván anélkül, hogy egy szót értettem volna. Valahogy azt éreztem, hogy onnantól nem lesz baj.
Nagyon egzotikusnak találtam egy csomó mindent. Végre megtudhattam, hogy nézhettek ki a 70-es évek. Minden úgy nézett ki, mint a szüleim régi fényképeinek a hàttere: a buszok, a butorok, a bajuszok, a büfék. Egy csomó mindent furcsának találtam: a vonalkódos matricát a kenyéren, a Magyarok gàlànsàgàt (de, de), azt, hogy egy pincér simán elküldheti a vendéget a fenébe, ha olyan kedve van, meg azt, hogy a gyalogosok nem mennek át a piroson, akkor is, ha egy kiloméeérre nem látszik auto se jobbra, se balra. Fura volt, hogy « See Ya »-t (szia) mondják ha talalkoznak az emberek, és « Hello »-t, ha elköszönnek egymastól.
Amikor az elsö Pécsi Est-emet lapozgattam, gondoltam, hogy 40 év sem lenne elég ahhoz, hogy megtanuljam ezt a nyelvet. Rá egy évre már el tudtam olvasni a tészta fözés utmutatóját a tészta csomagján, és nagyon büszke voltam magamra, bàr a “9-es” számot elég lett volna megnézni ahhoz, hogy meg tudjam értelmezni, hogy 9 percig kell főzni.
Szerettem, hogy az emberek nem házibulikba gyülnek össze, hanem kocsmàkba, mert még elérhető áron volt a sör nem úgy, mint otthon.
Szerettem, hogy az emberek a szemembe néznek az utcan. Szerettem, hogy kevesebb itt a tabu.
Érdekes modon itt szerettem meg a Jacques Brel-t, és itt ettem elöször sajtot.
Egy kicsit más világ volt még. YouTube még nem létezett, ha szeretted volna tudni milyen egy banda, el kellett menned a koncertjére. Nem volt még social média, de mar rá par évre mindenki fent volt az iWiW-en. Nem emlékszem mit kerestünk ott, és remélem pár év mulva arra sem fogok emlékezni, hogy mire volt jó a Facebook. Szólt az O-Zone minden rossz diszkoban, és akkor még nem tudtam, hogy a munkám abból is fog állni majd, hogy segitsek beletetetni az O-Zone slágerét Spotify gigantikus retro playlistjeibe.
Az « elso évem » vége fele, amikor még ugy gondoltam, hogy pár hét múlva összepakolok és visszamegyek, csatlakozott Magyarország az EU-hoz. Nagy ünnep volt, nagy reményeket keltett az esemény innen is onnan is. Magyarorszagról úgy beszélt akkor a Francia és a nemzetközi sajtó, mint a jo tanulóról a 10 csatlakozó orszag közül, és egyébként is egy nagyon pozitiv pezsgés és energia vett engem körül abban az évben, és egy jó pár éven át.
Lettem tanàr, forditó, koncertszervező, üzletember. Nem biztos, hogy ez a mostani kabàt áll a legjobban. Talán leszek egyszer cukrász, őstermelő vagy újra tanár.
Lett zenekarom, akivel pár 10 ezer kilométert és pár száz koncertet lenyomtuk és olyan élményeket éltem át, amiket a zenésztarsaimon kivül csak szegény soföreink és hangtechnikusaink érthetnek meg.
Lettem boldog férj és boldog apuka.
Szeretem Magyarorszag hagyomanyait. Szeretem, ahogy a gyerekek énekelnek a fa alatt Karácsonykor. Szeretem, hogy a fiúk locsolják a lányokat Húsvétkor, és sirni tudnék, ha megszólal élőben magyar népzene.
Messze lakni a szülöföldjétől sosem olyan egyszerü, mint amennyire annak látszik. Sok áldozattal jár. Gyorsabban öregszenek a szülök, nem tud beugrani az ember a tesójához egy kavéra. Az én esetemben ritkabban reggelizhet croissant-t az ember és kevesebbet látja az óceánt.
Szeretek itt élni. Ha egy vàgyam lenne az az lenne, hogy kevésbé bipolaris legyen az orszag, mint amilyen  jó pár éve. Hogy ne az számitson, hogy bal, vagy jobb, konzervativ vagy liberális, keresztény vagy ateista. Hogy azok a dolgok lehessenek része a beszélgetéseknek mint 18 éve, és ne egy fal válasszon el  embereket azért, mert az egyik igy látja a világot, a másik úgy.
Ami biztos, hogy ez a 18 év sokkal gyorsabban szaladt, mint annakidején az első.
És hogy bárhogy is megvaltozott a város, az ország és világ, még jó itt élni.