Egy iskoláért sikoltozom

>Nem tudhatom, hogy gazdasági és politikai válságokkal, természeti katasztrófákkal, világjárvánnyal terhes napjainkban írásom megüti-e bárkinek is az ingerküszöbét.

Mégis bátorkodom közzétenni abban a reményben, hogy mondataimból nem a személyes érintettség okozta megalázottság süt át, hanem szót emelhetek egy hajdan legendás intézmény hosszú évek óta tartó morális mélyrepülése ellen. Teszem ezt az iskoláért, amely 34 évig volt az otthonom, de legfőképpen imádott tanítványaimért, akik értelmet adtak egész pályafutásomnak! Teszem ezt az egész magyar oktatásügyért, amelyet szerény képességemmel igyekeztem szolgálni!

Tisztelt IGAZGATÓ ÚR, kedves SZABOLCS !

Tudom, nem vall Robin Hood-i bátorságra, hogy ezt a levelet épp most írom, pedig már 9 éve, mióta megismertelek, készülök rá. Okom akad bőven, de tiszteletben tartva mindenféle, szóbeli, hallgatólagos és papíron rögzített munkahelyi elvárást, hallgattam.

Most, miután egy félperces telefonhívásban vetettél véget 34 éves szolgálatomnak – mikor máskor, mint a tanév első napján? –mégiscsak kikívánkozik belőlem néhány gondolat.

Tudod, volt egyszer egy iskola, számomra fogalom, a zenei szakképzés Mekkája, a maga 180 éves történelmi múltjával, a falai közt végzett megszámlálhatatlan nagysággal, korszakokon átívelő, vállalható értékrenddel, legendás tanárok egész sorával.

Ide hívtak 1987-ben 2 óra kamarazene oktatására, hátam mögött 10 év zeneiskolai és vidéki konzervatóriumi tanítással. Otthagyva csapot-papot rohantam, nem is hittem, hogy igaz. A 2 órából lett 12, majd 22, ez lett az otthonom. Elképesztően tehetséges diákok sokaságával dolgozhattam, soha nem a munkaidő végét várva, hanem mindig az elejét! Hazaértem egykori Alma Materembe.

Aztán 2012-ben jöttél Te. Új korszak, új értékrend, új hangnem, új időszámítás. Személyedben megjelent a pőre jogászgondolkodás, vele együtt eltűnt a pedagógusé. Fejek kezdtek hullani. Iskolánk legjobbjainak feje, akik abba a bűnbe estek, hogy elérték a nyugdíjkorhatárt. Repültek a tanév közepén, érettségik előtt állók maradtak tanáruk nélkül. Majd jöttek a helyükre kiírt pályázatok, amelyek esetében az „ítélet” már régen megszületett a „tárgyalás” előtt.

Aztán a lehető legaljasabb módon, kreált indokokkal kirúgtad iskolánk egyik legaktívabb, legelhivatottabb tanárát, aki a kamarazene-tanszakot országos hírűvé tette, de az általad képviselt új”értékrendet”,”módszereidet” nyíltan bírálni merészelte. Szeretett iskoláját, amelyért éjt nappallá téve dolgozott – és amelynek Te vagy a képviselője- volt kénytelen beperelni. A 3 évig tartó munkaügyi pert elvesztetted, ezt természetesen nem verted nagydobra.

Tudod, oly korban nevelkedtem, amikor egy iskola igazgatója mindenekelőtt pedagógus volt, és csak azután vezető. Őket a tantestületben eltöltött évtizedek érdemesítették arra, hogy egy intézmény élére álljanak. Hol van a te pedagógusmúltad, hol vannak az eredményeid csellistaként, tanárként, muzsikusként, de legfőképp emberként?

Regnálásod alatt viszont szemtanúja, és sokakkal együtt szenvedő alanya voltam annak, hogy a normális emberi kommunikációt hogy váltják fel a soha meg nem válaszolt e-mailek, az 1 héttel korábbi igazgatói időpontkérés kötelezettsége, láttam a téged szakmányban otthagyó igazgatóhelyetteseket és iskolatitkárokat, irodai dolgozókat, a tantestület állandó fluktuációját. Tanúja és alanya voltam állásodat féltő telefonhívásodnak, amelyben az iskola nevének elhagyására kötelezted velem együtt mindazokat (benne szinte az egész közismereti tantestületet) akik sok száz iskolához hasonlóan csatlakozni kívántak a minden szempontból elfogadhatatlan új NAT elleni petícióhoz!

És tanúja voltam a protekcionizmus számtalan formájának, pl. tótumfaktum-mama végtelenül tehetségtelen gyerekének kötelező felvételekor, akinek egy egyszerű nyújtott ritmus is megoldhatatlan kihívást jelentett. És tanúja voltam „hűlt” helyednek vizsgákon, tanszaki koncerteken, szívmelengetően nagyszerű produkciókon.

Láttalak tengernyi munkával tető alá hozott, nevetséges összegekkel „támogatott” Új Zenei Projektünket (egész pályám – kiváló kollégáimmal közösen létrehozott– legnagyobb büszkeségét) „ünnepélyesen megnyitni”, majd angolosan, percek múltán távozni.

Láttalak díjak özönét szállító gyerekeinket nyamvadt „gratulálunk!”–cetlivel honorálni, és láttalak két tál pogácsával „kedveskedni” nekik, amikor jeleztem, hogy ez így talán méltatlan. Többször nem szóltam, azóta már pogácsa sincs, a cetlik viszont maradtak.

Láttalak diákjogokat semmibe venni, láttalak szalagavatótáncot letiltani, és még mennyi mindent láttam, hadd ne soroljam.

A te iskoládban ma a legnagyobb kihívás egy szabad kottaállványt találni, „kárpótlásul” lehetett egy teljes tanévig ajtó nélküli(!) teremben tanítani,és vödrökbe gyűjteni a plafonról csorgó esőlét. A te iskolád külső falai bőven kimerítik a „szégyen” fogalmát, tantermeink 80 százaléka saját diákkorom állapotát tükrözik.

Mindez mit számítana, ha nem látnám most szeretett tanszakomat, amelyet általad kirúgott elődömmel oly sok munkával és megalapozott szakmai elképzelésekkel építgettünk – gazda és koncepció nélkül tengődni (de „szép” is volt, mikor nyugdíjaztatásomkor saját magadat nevezted ki tanszakvezetőnek, hogy aztán a tanszak környékén se lássunk…).

Mert mi történik most? Vajon milyen érdekek mozgatnak olyan lépéseket, mely szerint majd egy minden bizonnyal kiváló, frissen kinevezett brácsatanár tanít fúvósötöst és klarinét-kvartettet, (fene tudja, én sohasem vetemedtem volna arra, hogy klarinétdiplomával a kezemben vonósnégyest tanítsak..) vagy a nem létező hárfás növendékeinkhez felvett 2(!) azaz kettő pályakezdő hárfatanár pedig gitáregyüttest és ki tudja, még mit? . Mennyit kiabáltam azért – teljesen eredménytelenül – hogy a szavakban oly fontosnak ítélt kamarazene ne váljék szabad prédájává bárkinek, aki épp növendékhiányban szenved…

De jó is lett volna látni, megélni, ha a te iskoládból nem a legfontosabb hiányozna: az új kihívásokra is válaszoló szakmai víziók, a pedagógiai körültekintés, a humánum, a közösségi élet, a meleg emberi kapcsolatok, ha nem lenne ismeretlen fogalom számodra egy pedagógusnap, egy tanár-, vagy tanár-diákkoncert, amelyért annyit dolgoztunk boldogabb időkben, ha diákjaink nem a KRÉTÁ-ban kitöltendő kartotékadatok lennének csupán, ha nem versenylovakat nevelnénk, akiknek eredményeit a kalapodra tűzheted bokrétának, ha lenne egy vezetőnk, akit hétszámra nem látunk, ha irodádból kibújva néha legalább„terepen”is dolgoznál, és meghallanád, meglátnád a létező napi problémákat, vagy ha olykor betetted volna lábad (ha másért nem, udvariasságból) hírneves művész-tanárok fantasztikus kurzusaira. Ha nem egy minden humánumra érzéketlen technokrata, hanem egy PEDAGÓGUS vezetné az iskolát!

A technikai bosszúságok hosszú sora tehát mellékes lenne, ha végre észrevennéd, hogy hajdani vezetőszerepünk már rég a múlté, hogy egy lettünk a sok konzi közül, ha értenéd, hogy egy iskolát nem pusztán a versenygyőzelmek száma minősít! Ha tudnád, hány kiváló gyerek választott más iskolát a botrányos körülmények miatt.

Ehhez képest mit számít, hogy Te most egy fél perces telefonnal intéztél el 34 évet, azt is úgy, hogy saját felelősségedet áttoltad kenyéradó gazdádra, a Zeneakadémiára, mondván, hogy nem adtak „foglalkoztatási engedélyt” (vajh a többi nyugdíjas kollégának meg miért igen? Erre persze nem volt válaszod..). Mennyivel egyszerűbb ez, ugye, mint face to face odaállni, és szemembe mondani az igazságot!

Nem magamért nyavalygok itt, Szabolcs! Ha az ember megvénül, viselje a következményeket, jöjjenek a fiatalok, az élet megy tovább. Egy iskoláért sikoltozom, amelyben szakmai kiválóságok egész sorával körülvéve dolgozhattam, amely az otthonom, az életem volt, és naívan azt hittem az is marad, amíg le nem fordulok a székről. Azokért a diákokért, akik a vállamon bőgtek a hír hallatán, akik búcsúkoncerttel fogadtak, amikor bementem a szekrényemet kiüríteni.

Ezek azok a pillanatok, amit Te soha nem fogsz megélni, és ez az, amit soha nem tudsz elvenni tőlem! Nem tudhatod, milyen élmény egy romhalmaz hátán Mozart, Messiaen, Ligeti vagy Kurtág titkait kutatni! Nem, ezt Te nem tudhatod, nincs hozzájuk antennád! Neked máshoz van antennád, csak annak semmi köze a zenéhez! Kirúgásom módja és időzítése világosan bizonyítja ezt!

Ez itt most a Te országod, a Te akaratod, Szabolcs!

A TE iskolád, nem a gyerekeké! Oly korban élünk, mikor Neked terem a fű! Amikor a diák szem lesz a láncban, szenvtelen haszonelvűséged áldozatává válva!

Az ÉN ISKOLÁM összetartó közösség, a diák pedig partnerem, nem alattvalóm! Tudásom, ha van, az övé kell, hogy legyen, az övé pedig az enyém! Összerakjuk, amink van, épülünk egymásból! Nekem megadatott, hogy az egyformán tehetséges rózsadombi úrilányt és a borsodi mélyszegénységből érkezőt közösséggé formálhattam! Egymásért felelősséget vállaló, egymást segítő és megértő közösséggé! Több lettem tőlük, amiért hálával tartozom nekik!

Te a hatalmat szereted, Szabolcs, nem a gyereket! De egyszer majd tükörbe kell nézned!

Rombolni mindig könnyebb, mint építkezni, és a te pályaíved – óh, mily méltatlanul szép fogalom ez a dübörgő karrierizmusodra – mintha mindig az előzőt példázná!

Én majd megleszek valahogy!

De mi lesz az iskolánkkal? Ahová előszeretettel írjuk ki:

„Bartók Konzi forever”

Horn András

egy (volt) konzis tanár