A Szépírók Társasága Tóth Árpád-díjjal tüntette ki Bárász Pétert
Bárász Péter
Alesz Sztyepanovics Razanau belarusz költő, műfordító, szerkesztő 1947. december 5-én született és 2021. augusztus 26-án hunyt el. “A jelentés nagy alkimistája”.
Alesz Sztyepanovics Razanau belarusz költő, műfordító, szerkesztő 1947. december 5-én született és 2021. augusztus 26-án hunyt el. “A jelentés nagy alkimistája”.
Nem én találtam ki rá ezt a jelzőt, de nagyon találó. A „Repülő egyetem” (vigyázat! NGO!) harangozta be ezzel a „szlogennel” versmondó és -elemző előadását kb. hat évvel ezelőtt. Ha jól tudom, ennek az egyetemnek az egyik legaktívabb szervező-előadója, Ihar Babkou találmánya a címben idézett jelző.
Olvasóim már megszokhatták, hogy belaruszul a szó végi „v” rövid, szótagot nem képező u-vá (ў) alakul. De oroszul tudó olvasóim még mindig láthatnak egy „hibát” az írásmódomban: miért nem Rjazanau, mintha valaki belaruszosan akarná írni hírneves orosz filmrendező névrokonát, Eldar Rjazanovot (aki, bár ez kevésbé ismert, remek verseket is írt!). Azért, mert a belarusz nyelvben az „r” (és még hat másik mássalhangzó) annyira megkeményedett, hogy nem tűr maga mögött lágy magánhangzót.
Legismertebb idézete formailag prózai: „Minden népnek van legalább egy zseniális alkotása – a nyelve.” Ennek megfelelően rengeteget játszott a nyelvvel. Kitalált / kifejlesztett / továbbfejlesztett egy sor poétikai műfajt. Engem, amióta ismerem, főleg Tandorira emlékeztet, pedig nem is igazán hasonlít.
Az alábbiakban egy kis ízelítőt adok rövid, sajátos versformáiból, nem is tevékenységének legfinomabb részéből, mert kevés az én tehetségem, hogy megfelelő módon le tudjam fordítani, amit azokból megértek.
Ahhoz, hogy megvárjalak, hiányzott egy perc, hogy útjaink elváljanak, épp elég volt egy perc.
***
Ha elveszett már minden kulcs,
ha nincs semmi esély,
sebaj –
te csak fuss,
szeress,
remélj,
és küzdj, hogy nyerjél.
(Ezt a „kvantémát” – Razanau saját műfaji meghatározása – egy előadásán hallottam, mire rögtönzött fordításban idéztem neki Madáchot. Innen az ismeretségünk.)
***
Határtalanság
Életutam felét a világosságba megyek,
felét – onnan jövök vissza,
fél-életemben neveimet írom az úton,
felében kihúzom, amit leírtam,
életem feléig növök a földből,
felét meg földdel növök:
és egyre kevesebb bennem az én,
és egyre több –
a határtalanság.
***
Még mindig állok, ugyanott,
ledermedve,
letaglózva,
megvilágosulva,
nincs rá nyelv, hogy szóljak
a szívemben – istennyila.
***
Nem kereste a társaságot, de nem volt embergyűlölő. Zárkózott volt, de nem egyedülálló. Mindenről és mindenkiről volt véleménye, de megvolt az a tehetsége (is), hogy ezt ne mondja el. Nem csak akkor, ha negatív, de akkor sem, ha pozitív. Semleges pedig nem tudott lenni – nem az a fajta volt. Nagyon sajnálom, hogy csak kevésszer találkoztunk, akkor sem mindig volt módja, hogy váltsunk néhány szót: sajátos versformái (amelyekkel, bevallása szerint, mindent el tudott mondani, azt is, hogy mit hallgat el) rendkívül népszerűvé tették: fizikailag sem volt könnyű a közelébe férkőzni.