A Powell-doktrína és Amerika afganisztáni veresége

Posted by
Dobozi István

>Washington nem követte a híres Powell-doktrína bőséges katonai tapasztalatokon nyugvó, bölcs előírásait. Amerika ezért súlyos katonai és presztizsvereséget szenvedett Afganisztánban. Zűrzavaros kivonulás közepette annak a szélsőséges iszlám erőnek adta át a politikai terepet, amelyet húsz évvel ezelőtt villámháborúval távolított el a hatalomból. Ma még nem lehet megmondani, hogy a nemzetközi terrorizmus melegágya lesz-e újra Afganisztán. A költséges afgán kudarc után azonban Washingtonnak egy dolgot végre be kell ismernie: a hadsereg nem alkalmas demokráciaexportra és külföldi országépítésekre.

Sokan emlékeznek még Collin Powell, az amerikai fegyveres erők volt egyesített vezérkari főnökének „elsöprő túlerő” címkéjű katonai stratégiájára, amelyet sikeresen alkalmazott az 1990-1991-es Öböl-háborúban. A nevéhez kötődő Powell katonai doktrína – ami kötelező irodalom a világ hadiakadémiáin – ennél több ismérvből áll. Elsősorban a koreai és a vietnámi háború tapasztalataira és tanulságaira alapozott Powell-doktrína szerint csak akkor szabad jelentős külföldi katonai beavatkozáshoz folyamodni, ha a politikai és hadvezetés igenleges választ tud adni a következő sarkalatos kérdésekre:

  1. Világos, nemzetbiztonságilag létfontosságú és elérhető-e a cél?
  2. Támogatja-e a katonai intervenciót az amerikai nép?
  3. Van-e plauzibilis, hiteles kivonulási (exit) stratégia az „örökös” háború elkerülése érdekében?

Elkerülhette-e volna Amerika a két évtizedes afgán háborújával járó hatalmas emberi és anyagi áldozatokat, valamint a vereségből következő nemzetközi tekintélyvesztést, ha a politikai és hadvezetés helyes válaszokat keresett és talált volna a fenti kérdésekre? Kezdjük sorjában a teljességre való törekvés igénye nélkül!

Világos, létfontosságú, elérhető cél?  

Kevesebb mint egy hónappal a Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás után 2001. október elején Amerika háborút indított Afganisztán ellen. A közvetlen kiváltó okot az szolgáltatta, hogy az Afganisztánt akkor uraló Talibán megtagadta a szeptember 11-i terrorakciókért felelős, Afganisztánban rejtegetett Oszáma bin Láden, az al-Kaida terrorista szervezet vezérének kiadását. Washington erős meggyőződése volt, hogy a talibáni Afganisztán az Egyesült Államok nemzetbiztonságát fenyegető nemzetközi terrorizmus melegágya.

A katonai misszió alapvető, létfontosságúnak tartott célját – az al-Kaida afgán bázisainak végzetes meggyengítését és a terrorista szervezetet patronáló Talibán hatalomból való eltávolítását – gyorsan elérték. (A Pakisztánba menekült bin-Ládent egy évtizeddel később sikerült megsemmisíteni.) Tevékeny amerikai közreműködéssel már 2001. december végétől átmeneti kormány alakult a Washington számára elfogadható Hamid Karzai vezetésével.

Amerika és szövetségesei viszonylag rövid időszakon belül nyugati mintájú alkotmányt kényszerítettek az országra. Dollármilliárdokat áldoztak központosított (túlzottan Kabul-centrikus) állami intézmények kiépítésére a törzsi szerkezetű társadalomban, amelyben évszázados hagyományai vannak a helyi önállóságnak és a központi hatalommal való szembenállásnak. Ezt követően az amerikai (és a szövetséges NATO) politikára a lépcsőzetes küldetéskiszélesítés (mission creep), az országépítés nyomta rá a bélyegét.

A katonai misszió eredeti, világos céljára egyre kevésbé lehetett ráismerni.

A spontán misszióterjeszkedést az egyik legfőbb szereplő, David Petraeus tábornok fejezte ki legvilágosabban Afganisztánnal kapcsolatban: Az amerikai hadsereg katonái és a tengerészgyalogosok nem csak harcosok, hanem egyúttal országépítők is. Képesnek kell lenniük arra, hogy előmozdítsák a helyi önkormányzatok és a jogrend megteremtését.

Nyugati stílusú politikai demokrácia megteremtése volt a ki nem mondott cél. Kétfordulós elnökválasztásokat szerveztek. A szavazói résztvétel azonban a felturbózott kampányok ellenére is rendkívül gyönge volt. Például a legutóbbi, 2019-es referendumon kevesebb mint 20 százalék volt a részvételi arány. (Ismeretes, hogy a mostani amerikai kivonulást követően felálló új Talibán-kormány – a politikai hagyományhoz híven –  már nem tervez választásokat.)

A nyugati szövetségesek támogatásával Washington végülis egy olyan mélyen korrupt, kleptokrata afgán államgépezetet épített ki húsz év alatt, amely se működni, se harcolni nem volt képes állandó amerikai felügyelet és anyagi támogatás nélkül. Az amerikai kormány afganisztáni pénzügyi főfelügyelőjének becslése szerint a Pentagon megbízási szerződéseinek 40 százaléka korrupciós csatornákon keresztül elszivárgott.

2014 után az Afganisztánban állomásozó amerikai (és szövetséges) csapatok már nem vettek részt jelentős harcokban, fő feladatuk az afgán hadsereg kiképzésére, a tálibok elleni harcok légi támogatására és a katonai hírszerzésre összpontosult. (Ennek következtében az elesett amerikai katonák száma átlagosan évi húszra esett vissza.) A liberális Washington Post találóan jegyezte meg 2018-ban: Az Egyesült Államok olyan katonai erőfeszítést folytat Afganisztánban, amelynek az a célja, hogy megvédje a kabuli kormányt attól, hogy a tálib lázadók megdöntsék, azaz olyan neokolonialista erőhöz hasonlít, amely egy helybéli, baráti uralkodót támogat.

Kissé közvetlenebbül azt is mondhatta volna a tekintélyes lap: az USA egy velejéig korrupt, amerikai szuronyokkal és dollárokkal mesterségesen életben tartott bábkormányt támogat.

Az afgán demokráciaexportot George W. Bush nem rejtette véka alá. A Kongresszusban jelentette ki: Saját földünkön a szabadság egyre inkább a más országokban elért szabadság sikerének a függvénye. A demokrácia virágzik ott, ahol termékeny talajra talál.

Bush és később Barack Obama mindinkább az országépítés irányába fordult. Mindketten némileg a második világháborús Marshall Terv mintájára akarták Afganisztánt újraépíteni (beszédeikben mindketten név szerint hivatkoztak a legendás George Marshallra). Voltak olyan évek, amikor az együttes biztonsági és gazdasági támogatás az afgán GDP több mint kétszeresére rúgott.

A koalíciós csapatok állandó védelmi ernyője alatt iskolák, kórházak és utak sora épült főként amerikai finanszírozásból. Miközben a Világbank adatai szerint a vidéki szegénység tovább mélyült, egyes szociális vívmányok figyelemre méltóak voltak: két évtized alatt az írástudás 8-ról 43 százalékra ugrott, 56-ról 64 évre javult az átlagéletkor és – különösen a városokban – észrevehetően javult a nők és lányok társadalmi helyzete.

Fejlődött az infrastruktúra is. (A Kandahárt Kabullal összekötő ötszáz kilométeres országút – az ország messze legfontosabb közútja – felújítása volt a leglátványosabb, koalíciós finanszírozású infrastruktúra projekt.)

Már nem volt világos célunk a meghatározatlan időre szóló afgán katonai misszió számára. Pedig eredetileg nem államot mentünk épiteni Afganisztánba – mondta Biden elnök ez év augusztusában. A tény az, hogy világos céllal Washington a két évtizedes katonai misszió javarészében nem rendelkezett. Homályosan, bizonytalanul megfogalmazott céllal és küldetés sodródással annál inkább.

Feje tetejére állt amerikai köztámogatás

A Powell-doktrína második fontos kritériuma – az afgán háború népi támogatottsága – elsöprő volt az Afganisztán ellen intézett amerikai támadás kezdeti időszakában. 2002 elején – a 9/11-es terrorcselekmények közvetlen, frissen élő hatása alatt – az amerikaiak túlnyomó többsége – 93 százaléka – támogatta a Bush-kormány világosan meghatározott katonai misszióját: az Egyesült Államok nemzetbiztonságát veszélyeztető al-Kaida- bázisok megsemmisítését és új terrortámadások megelőzését. A misszió fent említett jelentős módosulásával – különösen az országépítés széleskörű bővülésével és a terrorveszély-érzet csillapodásával – az afgán háború köztámogatottsága drasztikusan csökkenő irányzatot vett. A Gallup közvéleménykutató cég hosszú távú idősora szerint 2021 nyarán már az amerikai emberek közel fele volt azon a véleményen, hogy hiba volt az afgán háború.

Az adatok alapján az afgán háború népi legitimációja a háború második évtizedére – hozzávetőleg bin-Laden 2011-es meggyilkolását követően – súlyos csorbát szenvedett. Ráadásul a sokkal nagyobb szabású és geopolitikai súlyú iraki háború elvonta a média és a közvélemény figyelmét és szinte mellékcselekménnyé fokozta le az afgán hadszíntért.

Világos exit stratégia helyett zűrzavar és kapituláció

Joe Biden a külpolitikában hozzáértést és több évtizedes nemzetközi tapasztalának érvényesítését ígérte az elnökválasztási küzdelemben. És konkrétan azt, hogy – elődjeinek ígéretével ellentétben – ő lezárja Amerika kudarcos, „örökös” háborúját. Az elnök tervszerűtlen, átgondolatlan és elhamarkodott afganisztáni kivonulási akciója azonban nélkülözte a szakmai hozzáértést, s leginkább az 1975-ös fejvesztett saigoni evakuációra emlékeztetett.

A Powell-doktrína normatív követelményei közül egyértelműen az exit stratégia volt a legelhibázottabb, kezdve a szimbolikán (9/11 huszadik évfordulója) alapuló határidőtől a fegyverzet ellenség számára való hátrahagyásán keresztül a kaotikus, befejezetlen kimenekítésig.

Most még hallani lehet olyan véleményeket, hogy fehér házi elődje, Donald Trump „kész helyzetet” teremtett Biden elnök számára és semmilyen kivonulási tervet nem adott át neki. A Trump-kormány és a Talibán között a katari Dohában 2020 februárjában aláírt megállapodásra hivatkoznak, amelyben Washington – bizonyos feltételek teljesítése fejében – vállalta, hogy 2021. május 1-ig kivonja az amerikai csapatokat Afganisztánból.

Az amerikai külpolitikai szakértők többsége szerint az akkori Washington egészében véve gyönge feltételeket szabott, mert a fő cél valószínűleg az volt, hogy Donald Trump lehessen a „történelmi” elnök, aki befejezi Amerika eddigi leghosszabb és népszerűtlen távoli háborúját. Végül ez nem jött össze Trump számára.

Biden valóban örökségül kapta a dohai egyezményt, de minden lehetősége megvolt ahhoz, hogy újratárgyalja vagy felmondja azt. Különösen, hogy a Talibán és az afgán kormány közötti béketárgyalások nem vezettek eredményre (főként mert a tálibok nem jóhiszeműen tárgyaltak az általuk megvetett bábkormány képviselőivel). Emellett – az előzetes megállapodást megsértve – a Talibán a tárgyalások idején sem tartózkodott a kormánycsapatok elleni jelentős támadásoktól.

Biden már hivatalba lépésének első napjaiban a Trump elnök által aláírt rendeletek és egyezmények tucatjait semmisítette meg (például Amerika kivezetése a párizsi klímaegyezményből vagy az iráni atompaktum felmondása). Miért éppen a dohai egyezmény lett volna a kivétel, ráadásul egy olyan nem állami szintű tárgyaló partnerrel szemben, amelyet az amerikai külügyminisztérium de facto terrorszervezetnek tart, de a taktikai/politikai célszerűség (tárgyalóképesség megőrzése) miatt nem minősíti formálisan annak?

Biden azonban semmi mást nem akart, mint csupán az amerikai csapatleépítés pár hónapos kiterjesztését augusztus 31-ig – ezt is a NATO koalíciós partnerekkel való érdemi egyeztetés nélkül –, tekintettel az afgán hadihelyzet súlyosbodására, a tálibok erőteljes vidéki nyomulására. Ez az önkényes és merev – Trumphoz már nem köthető – „politikai határidő” ágyazott meg a rendezetlen kivonulásnak, azután, hogy az afgán kormány és a hadsereg tíz nap alatt kártyavárként összeomlott és augusztus 15-én a főváros, Kabul is a tálibok kezére került, lényegében puskalövés nélkül.

Biden elnök védelmében elhangzanak olyan vélemények, hogy Trumptól nem kapott semmilyen kivonulási tervet. Még szerencse! Hiszen a hadtéri helyzet annyira megváltozott tavaly tavasz óta, hogy az idén nyáron rá sem lehetett ismerni. A Talibán az ország egyre nagyobb részét vette katonai ellenőrzése alá, miközben az afgán hadsereg rohamosan gyöngült, demoralizálódott, s megugrott a dezertánsok száma (akiket Afganisztánban nem büntetnek). Erre a megváltozott katonai helyzetre (és főként időben!) kellett volna egy kombinált kimeneteli stratégiát készíteni: a hadseregre, az országban tartózkodó amerikai civilekre és az együttműködő afgán partnerekre.

Ám Biden elnök nélkülözte a taktikai rugalmasságot, elsősorban a korábban kitűzött, jelképes határidő, augusztus 31-e (mögötte 9/11) teljesítése foglalkoztatta és motiválta, függetlenül a gyorsan változó helyszíni állapotoktól.

Mindeközben Biden kitartóan folytatta a csapatcsökkentéseket: a Trumptól átvett 2500 főről jóval kevesebb mint ezerre vitte le a létszámot. Méretes katonai fiaskónak bizonyult, hogy július elején az amerikaiak elhagyták a Kabultól karnyújtásnyira fekvő, kulcsfontosságú Bagram katonai repülőteret is, anélkül, hogy a szövetségeseket tájékoztatták volna.

Valószínűleg a világ hadiakadémiáin „Hogyan ne csináljuk” címmel tanítani fogják a bideni evakuálási akciót. Először is Biden elnök túl későn, július legvégén kezdte el a polgári személyek (ameriakaiak és afgánok) tömeges evakuálását, jóllehet a katonai kivonulásról már április 14-én döntött, szeptember 11-ét tűzve ki végső határidőnek (amit később augusztus 31-re módosított). Ebben a három hónapban még jórészt az afgán kormány ellenőrzése alatt voltak a legnagyobb városokhoz és a kabuli nemzetközi repülőtérhez, valamint a bagrami repülőtérhez vezető fontos utak.

Másodszor, a bideni hadvezetés a kívánatossal szemben tökéletesen rossz sorrendben hajtotta végre a kiürítést: a civilekkel (amerikai és afgán) kellett volna kezdeni, a hadfelszerelés (80 milliárd dollár) értékes részének elszállításával folytatni és a hátramaradt katonák kivonásával befejezni.

De megdöbbentő módon Biden a katonákkal kezdte a kivonulást, ami miatt nem maradt elég védőerő még a három fő stratégiai objektum – amerikai nagykövetség, kabuli és bagrami repülőtér – együttes védelmére sem. Hogy mekkora volt a tervezési malőr, mutatja, hogy augusztusban – amikor a Talibán zsinórban, komoly ellenállás nélkül foglalta el egyik tartományi fővárost a másik után, majd Kabult – a Pentagon többezres külső csapaterősítésre kényszerült a kabuli repülőtér védelme érdekében, amelyet azonban így sem tudtak megóvni a sok amerikai és afgán életet követelő, nagy hatású terrortámadás ellen.

Bár korábban Biden kimondottan „rendezett” kivonulást ígért, az elnök most makacsul állítja, hogy „a káosz elkerülhetetlen volt”. A fentiek fényében ezzel aligha lehet egyetérteni, de Amerikában is kevesen azonosulnak vele, többnyire pártállástól függetlenül.

A világ elsőszámú katonai szuperhatalmától, a nemzetközi logisztikában és hírszerzésben csúcsszintnek számító amerikai ügynökségektől mindenki sokkal többet várt.

Miért nem volt például az ingatag, kleptokrata afgán bábkormány és a külföldről „felfújt” hadsereg hirtelen összeomlására kimunkált, részletes és megvalósítható vészforgatókönyv? Az elnök mint a hadsereg főparancsnoka kikövetelhette volna, ha tudatában lett volna ennek az eshetőségnek. De nem volt, mert –a szaporodó figyelmeztető jelek ellenére – ő is és a hadvezetés is jócskán túlértékelte az afgán hadsereg kitartását.

Talán ez volt az egyik legnagyobb hiba a katonai tervezésben. Nem világos az sem, hogy az evakuálások lassítása ügyében Biden miért hallgatott – ahogy maga is elismerte – a Washingtontól korlátlanul függő, megbízhatatlan kabuli kormányra, amelynek vezetője, Asraf Gáni elnök az első nehéz pillanatban külföldre menekült.

Négy amerikai elnök lelkén szárad a sikertelen és nagyon drága afganisztáni katonai kaland. Biden elnököt (és nemzetbiztonsági stábját) komoly, átháríthatatlan felelősség terheli a több vonatkozásban is elhibázott, tragikus kabuli végkifejletért, amelynek bel- és világpolitikai hullámai tovább fodrozódnak majd az elkövetkező időszakban. Az amerikai közvélemény már büntet:

Biden elnök támogatottsága meredeken süllyed, az emberek háromnegyed része elégedetlen az afgán kivonulás fehér házi kezelésével.

Ugyan mit mond majd Biden elnök egy hét múlva, a 9/11-es terrortámadás húszéves megemlékező ünnepségén? Aligha háríthatja át a teljes felelősséget Donald Trumpra, az afgán kormányra és hadseregre.

A szerző a Világbank korábbi vezető közgazdásza.

Címkép: Pápai Gábor: Légihíd