Posted by Jo Zixuan Zhou
Senki sem készített fel arra a szívfájdalomra, hogy elveszítem az anyanyelvemet. Ez nem olyan érzés, mint az hirtelen, éles fájdalom, mikor elveszítesz valakit, akit szeretsz, hanem egyfajta tompa fájdalom, amely lassan alakul ki, majd részeddé válik. Az anyanyelvem, a kantoni, az egyetlen, amellyel komunikálok a szüleimmel, és ahogy lassan kiesik az emlékezetemből, elveszítem a kommunikációs képességemet is. Amikor ezt elmondom az embereknek, a szemük hajlamos tágra nyílni, a hitetlenkednek, mintha ez olyan abszurd lenne, biztosan viccelek.
– Nem tudnak angolul? – kérdezik. – Hogyan beszélsz akkor a szüleiddel?
Soha nincs jó válaszom. Az az igazság, hogy a legtöbb beszélgetésünk során már fordító alkalmazásokra és online szótárakra támaszkodom. Furcsa, amikor azt hallom magamtól, hogy nehezen tudok beszélni a szüleimmel, mert magam sem hiszem el még mindig. Hetente egyszer beszélünk telefonon, és a forgatókönyv ugyanaz: „Ettél már?” – kérdezi apám kantoni nyelven. Hosszú szünet. „Nem, még nem. Te?” Válaszolok. „Miért nem? Olyan késő van – vág közbe anyám. Hosszú szünet. „Ne felejtsél el több vizet inni és maszkot viselni” – folytatja. „RENDBEN. Te is.” A leghosszabb szünet. – Aztán abbahagyjuk egymás zaklatását. A beszélgetés sekély, de ismerős szavakkal folyik. Ha ettől eltérnénk kellemetlen lenne a számunkra (vagy ha őszinte akarok lenni, csak számomra), s ezt mindenáron igyekszem elkerülni.
A kilencvenes években nőttem fel a Sheepshead Bayben, egy csendes környéken, Brooklyn déli csücskében, ahol a lakosok többnyire orosz-zsidó bevándorlók voltak. A szüleim nem tudtak kommunikálni a szomszédokkal, és távoltartották tőlük magukat, és más módszereket találtak az amerikai kultúrában való részvételre. Havonta egyszer apám megkísérelte otthon újra létrehozni a McDonald’s csirkéjét két testvéremnek és nekem, mielőtt elvitt volna minket a Coney Island-i sétányra, hogy megnézzük a Cyclone hullámvasutat. Vasárnaponként anyukám hegedűórákra vitt engem, majd elkísértem őt egy kínai negyedbeli gyárba, ahol feláldozta szabadnapját, hogy további blúzokat varrjon, hogy kifizesse a következő hegedű leckémet. Amíg dolgozott én megcsináltam a házi feladatot. Ezek az állandó szeretetcselekedetek – szüleim -elképzelései Amerikáról – alakították azt, aki ma vagyok. Miért olyan nehéz számomra, harminckét évesen, értelmesen megbeszélni ezt velük? Felnőttként az ismerősüknek érzem magam a lányuk helyett.
Ha eljövök hozzájuk Kaliforniából, az együtt töltött időnk csendes, beszélgetéseink rövidek. A szüleim a kantoni nyelven faggatnak az életemről miközben a siu yuk és a choy sum van az asztalon, miközben én ügyetlenül összerakom a hiányos mondataimat angol szavakkal megborsozva válaszul. Annyi mondanivalóm van, de a kantoni szavak számomra már elérhetetlenek, a nyelvem nem tudja visszaszerezni őket, miután olyan sokáig elhanyagoltam őket az angol javára. Minden egyes látogatás alkalmával üresebbnek érzem magam, mintha nemcsak a szüleimmel való kapcsolatomat veszíteném el, hanem kínai örökségem töredékeit is. Kínainak mondhatom magam, ha alig beszélem a nyelvet?
A New Yorker írása