Fecskéink

Posted by

Gergely Tamás
Mälar-parti séták

>Hónapokig vártuk a fecskéket. Tudtuk, hogy még nem jönnek, de emlegettük őket – vajon mit csinálnak, hol vannak? Annyit olvastunk róluk, hogy Afrikában, de hogy Afrika melyik részén…egyes tudósítások Marokkóból érkeznek, mások arról, hogy a kontinens déli részén, legalábbis délre a Szaharától.

Aztán megérkeztek, valamivel korábban, mint szoktak. Az elsőket a Mälarhoz egészen közel vettem észre, a Hässelby strandi yacht klub előtt elhaladva. Megálltunk pihenni, és én megláttam az elsőt, a villasor felé húzott el. Aztán még egyet, akkor már biztosak voltunk abban, hogy nem a szemem káprázott. Éva még azt is megfigyelte, hogy melyik fajtához tartozik, mert szerinte Hässelbyre két fajta pályázik.

Végül megjöttek. Annyian voltak, mint hangyaboly közelében a hangyák. ”Az ég hangyái” – fogalmaztam meg játékosan estébe nyúló délutáni levegőzéseink alkalmával. Két dolog vonzott ki bennünket a terasz foteljeibe: Éva hat négyzetméteres kertje, kertjének növényei meg hát a fecskék.

Három hónapig ez volt a látvány: fecskéink kettesével-hármasával cikáztak az égen, párt kerestek, párt találtak, nem tudom, aztán észrevettük, hogy egy részük rajban repül. Azt mondtuk: kikeltek a kicsik, és tanulnak repülni. Készülnek a nagy útra…

A Mälar-parton, ahol napozunk, el-elhúz időnként egy-egy fecske, egy-egy fecskepár, szállnak, arasznyira a zöldtől, füsti fecskék lennének? Mint a szélvész a vízig, majd vissza. Amíg meg nem unják, vagy amíg be nem kapták az összes bogarat, amit a strand közelében találnak. Mondják, hogy tátott csőrrel repülnek, s azzal a bogarakat, szúnyogokat bekapják. Mondják azt is, hogy a fecske sohasem száll le a földre, ott eszik, ott párzik, ott is alszik arasznyira a zöldtől, füsti fecskék lennének – fél aggyal – arasznyira a zöldtől, füsti fecskék lennének?, míg az Afrika – Európa utat megteszi. Egy ilyen röptében ténykedő fecskét én is megfigyeltem a minap: észrevett valami a víz felé tartó szárnyas fehéret a fűben, közel repült, lassított, felkapta. Viszont az a fehér valami nem eledel volt, hanem egy lúd fehér pihéje. Amikor a fecske számára nyilvánvalóvá vált, hogy tévedett, arra repült, ahonnan a tollat szerezte, majd elengedte. A pille le,

ő meg messze szállt. Hogy miért szállította vissza, nem ismerem pedantériájának az okát…

Ez volt a múlt héten. Számoltam a napokat, s azt állapítottam meg, hogy van még két hét. Tíz nap. S aztán mennek. De két napra rá eltűntek a madaraink. Újabb két nap után észrevettünk még néhányat, ám azok valószínűleg egy másik csapathoz tartoznak. Ugyanis amelyik csapat hamarabb érkezik, fennebb száll, észak felé, és később indul vissza.

Vagyis elmentek. Elszálltak Afrikába. Oda, ahol a életkörülményeik biztosítottak.

Elszálltunk mi is, Éva meg én. Egy olyan országba, ahol nem vagyunk ellenségek. Mert a szülőföldünkön azok voltunk. Azoknak számítottunk.

Esett pár napig, csökkent a hőmérséklet. S ők mérik, mintha be lenne építve a kis testükbe egy hőmérő. Hány gramm lehet egy fecske? S abból hány a hőmérő?

Nem bírta idegrendszerünk elviselni a pusztítást körülöttünk. A diktatúra mocskát, ami elborított.

S akkor most hogy van? Kezdődik a vágyakozás a fecskék, a mi fecskéink után. Vigyázzanak magukra, hogy repülő légcsavarja be ne szívja, olasz bitangok le ne parittyázzák őket Capri szigetén, krokodil be ne kapja a Nílus partján… Hogy jöjjenek vissza.