Az életrajz először Angliában jelenik meg 1925-ben, esztendőre rá Olaszországban, s olyan sikere lesz, hogy tizenhétszer nyomtatják újra és lefordítják tizennyolc nyelvre. Magyarra a korabeli jobboldallal kacérkodó Kosztolányi Dezső ülteti át 1927-ben.

Utólag persze más minden. Ma biztos kézzel rá tudunk mutatni a kibontakozó viharfellegek azon részeire, amelyek később a 20. század legpusztítóbb tombolásába torkollnak, de mikor Sarfatti lelkesen ír és Kosztolányi boldogan fordít, a Duce még csak egy pallérozatlan populistának tűnhet, aki viszont végre ráncba szedi a hanyatló, rendetlen Olaszországot.

Benito Mussolini – akit még legközelebbi barátai közül sem hív senki becézve – mélyről jön, nagyon mélyről. Falusi kovács apja soha nem járt iskolába, de rokonszenvezett Bakunyinnal, a szocialista propagandával. Szenvedélyes pofonokkal igazgatta a kis Benito gyermekéveit. Mondhatni verte. Kiskora tehát az erőszak, a gyorsan felszáradó könnyek és a bosszú jegyében telt, s ez a hármas olyan tanulságul szolgált számára, hogy sohasem felejtette el. Ha rendet akar, „igazságot”, akkor üt.

Húszéves korában iszik először kávét, Romagnában, az ő „hímes dombjain” a tej is fényűzési cikknek számít, hús csak a nagy ünnepeken jut. A helybéli szegénység festői képzelgései, öregasszonyok fura legendái, meg vele született, „állati ösztönből táplálkozó képességei” elkísérték felnőttkoráig, miniszterelnökségéig: Sarfatti szerint ezeknek köszönheti, hogy „előre látja az eseményeket, talán ezért téved olyan ritkán”.

Nem hívő, sőt kifejezetten vallásellenes, de mikor győzelemre jut, újra kifüggeszteti az iskolákban a feszületet, bevezetteti a reggeli imádságot, a vallástörténet oktatását, és akkortól Isten nevétől visszhangzik az olasz parlament „tompa és szürke” előcsarnoka, és soha nem hallott még senki olyan fölemelő, szívből jövő fohászkodást, mint ami az ő szájából tódul elő.

Humora nincs, a vele tréfálkozókat, kötözködőket hideg pillantással hűti le.

Műveletlen, de megszállottan tanul, nyelveket bifláz. Sokat olvas, de keveset ért: azt viszont hasznosítja. Így tehát újságíró lesz, szinte a szerkesztőségekből megy kormányt alakítani, „számtalan megíratlan könyve van”. Az olasz fasizmus megalapítójaként nyíltan hirdeti, hogy a fasizmusnak „semmiféle elméleti fegyvertára nincsen, mert minden rendszer tévedés, minden elmélet börtön”.

Közben a lagymatag Olaszországban a „régi dicsőség”, „Róma” elsüllyedt. Úgy tűnik, ócska romjain a szocialisták reformmozgalmai az utcákon keltenek némi zenebonát, s a parlament folyosón az ármánykodás, az alkudozás folyik. A választójogot kissé kiterjesztetik, egyesek szintén a húsosfazekak közelébe kerülnek, a szakszervezeteket pedig megkenik az államkasszából kicsorgó milliókkal.

„A megszületett munkásarisztokrácia éppoly becstelenné vált, mint a polgárság.” A nagyvárosokban, melyekben szocialista miniszterek kerültek a kormányba, mindössze annyi változást észlelnek, hogy nő a rendetlenség és elkezdenek késni a vonatok.

És ekkor jön „egy becsületes ember, egy hazafi”. Mussolini nem elvekről szónokol, hanem a nép számára is érthető, egyszóval kézzelfogható dolgokat követel. Túlemelkedik az annyiszor lejáratott pártokon, nemzeti megoldásokat ígér, olasz érdekekről, Olaszország álláspontjáról beszél. „A nép – mondja – valahányszor közvetlenül érintkeztem vele, sohase kívánta, hogy megszabadítsam egy zsarnokságtól, amelyet nem érez, mert nincs is voltaképp: a nép mindig csak vasutakat, házakat, vizet, fényt és utakat kért tőlem.”

És a fasizmus, ami „az árja, Földközi-tengeri fajta … élettől duzzadó tömörülése”, maga sem hitte volna, két év alatt győzelemre jut.

A Vezér magához hívatja az államvasutak igazgatóját, és rövid társalgásuk után, íme a vasutak elkezdenek pontosan közlekedni. Az újságok nem írnak többé csalfa butaságokat és álhíreket, mert vagy beállnak a sorba, vagy betiltja őket. „A közvélemény – mondja Mussolini – annyira változó, mint a tengerpart fövénye. Ennélfogva én többre tartok 500 000 puskát, mint 5 millió szavazatot. Nincs többé szabadság, van azonban rend, tekintélytisztelet, fegyelem.”

Sarfatti, az életrajz meghatározhatatlan korúnak leírt szerzője kétszer is Magyarországra utazott, írja az Európa Könyvkiadó által újra napvilágot látó kötet kiváló kísérőtanulmányában Bíró-Balogh Tamás. (Az Avanti! szerkesztőségében már elhagyta a harmincat. – A szerk.) A Duce volt szeretője (férje a szocialista, szintén zsidó származású Cesare Sarfatti) kiválóan cseveg franciául, németül és angolul, „érzi a szavak súlyát”, s lelkesítően szól magyarokról, Gömbös miniszterelnökről, kiről „Rómában annyit beszélnek”.

Az író, fordító, a napi penzumot teljesítő újságíró Kosztolányi jórészt aláírás nélküli, tömeggyártású cikkeiben is rokonszenvez az Új Olaszországgal. Számos alkalommal ír Mussoliniről, akár a tánc, a grafológia, a nők kapcsán, a Ducénak a magántulajdonhoz, a tudományhoz, az emberiség boldogságához való viszonyáról.

De Kosztolányi egy idő után nem ír többé róla. Egyfelől észreveszi, hogy az „emberi” Duce diktátorrá vált. A másik ok, mondhatnánk, szakmai: Adyról 1929-ben kemény hangú, igazságtalan pamfletet írt (Az írástudatlanok árulása), ezt követően pedig általában is visszavonult a közéleti témák megírásától.

És Sarfatti? Családjával együtt menekülni kényszerül az egyre árjább Olaszországból.

Margherita G. Sarfatti: Mussolini élete
Fordította: Kosztolányi Dezső
A kísérő tanulmány szerzője: Bíró-Balogh Tamás
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2021
400 oldal, teljes bolti ár 4599 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3449 Ft
ISBN 978 963 504 4320

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Margherita Grassini Sarfatti 1924-ben írt, magyarul 1927-ben, Kosztolányi Dezső fordításában megjelent Mussolini élete című, esszéisztikus biográfiája a szocialista szolidaritás eszményét fasiszta diktatúrára felcserélő, később Hitler-barát népvezér útját kívánja bemutatni születésétől a hatalom megragadásáig – egyoldalú, szimpátiát keltő és egyértelműen propagandisztikus célokkal.
Az életrajz – s Kosztolányinak a fordítása által ebben való részvétele – majd egy évszázaddal később is rossz érzést keltő, ugyanakkor a mára nézve nagyon is tanulságos kordokumentum. A kiadó az újramegjelentetéssel éppen ezekre a tanulságokra kíván rámutatni.