Csúcs (A Megesik című novellás kötetemből)

Posted by
Sebők Ferenc
>– Te Józsi. Valami mocorog bennem és feszít!
– Ha ki akar jönni, hát hagyjad.
– Hülye vagy, ez valami komoly. Mintha tehetségem volna valamihez, de nem tudom, hogy mihez.
– Biztos meghülyített a Black Friday, és költeni akarsz!
– Ez az! Lehet, hogy költő vagyok, csak eddig nem tudtam!
– Pénzt akarsz költeni, mert annyi sok van? Segítek, ha akarod.
– Igazi szép költeményre gondoltam.
– Verset akarsz írni?
– Miért ne?
– Máskor is követtél el már ilyet?
– Még nem. De most majd!
– No, erre kíváncsi vagyok.
Lajoska – mindenki csak így hívta, pedig már huszonegy múlt – elgondolkodott. Olvasott ő már verseket. Emlékezett rá, az egyik címében az szerepelt, hogy elégia. Ez tetszett, ezt fog írni. Estére meg is született.
Elégia egy csataménhez
Csócsálom a zabot,
nagyokat nyerítve.
Fenekembe lőnek
s le vagyok terítve.
Ízlelgette a művét. Kicsit rövid, de kezdésnek nem is rossz. De hát ő nem lovas huszár. Talán jobban illene hozzá egy fiatalos szerelmes vers, olyan egyszerű, mintha népdal lenne. Ami csak úgy jön, spontán.
Hamarosan megjött.
Borcsa
Az én babám olyan böte,
ketté áll a fülem tüle.
Jaj, de nagyon
szeretem!
Az én babám csöcsös, faros,
nehéz léptű, de takaros.
Jaj, de nagyon
szeretem!
Ez igen. Szinte hallom a dallamát, és látom magam előtt Borcsát.
Most valami olyan komolyat kéne írni, amit senki nem ért, de nem meri bevallani. Legyen egy kicsit misztikus is. Megszületett!
Ős paszulykaró
legel a gyepen,
lesem.
Vad kacaj borzolódik,
s hozzám horzsolódik
Ő.
Ürül a páholy félre.
Itt van a versnek vége.
Lajoska éppen azon törte a fejét, hogy milyen címet adjon eme ópuszának, amikor betoppant Józsi haverja.
– Na, mutasd, mit költöttél.
Lajoska odaadta.
– Hát ez csúcs! – mondta Józsi, és tele szájjal, hangosan röhögött.
Lajoska megérezte, hogy a csúcson kell abbahagyni!