A kölcsönös kétnyelvűség esélye

Posted by

Ahhoz, hogy adódhasson a területi, illetve kulturális autonómia olyan intézményrendszereire volna szükség, amelyek az anyanyelvet társadalmi vonatkozásban is hatékonnyá tehetik. Ebben a folyamatban meghatározó szerepet játszhat a kereskedelem, az állami adminisztráció, az egészségügy, a rendőrség, a kultúra többnyelvűsége.

Ez azonban kölcsönös kétnyelvűség nélkül fából vaskarika. Csak akkor lehetséges, ha a kisebbség tagjai az általuk is lakott területeken azokkal az alkalmazottakkal, akikkel egy kisebbségi a társadalmi élet nyilvános szféráiban a saját anyanyelvén is szót válthat. Ez elvben már ma is lehetséges. A román törvények is előírják, hogy a szóbanforgó intézményekben a kisebbségek nyelvét is ismerő személyeket (is) alkalmazzanak. Csakhogy ezt a szabályt gyakorlatilag szinte sehol nem tartják be. Még a Székelyföldön sem.

Nekünk, magyaroknak – legalábbis elvben – kötelező módon kétnyelvűeknek kell lennünk. A velünk együtt élő többségiek számára azonban kétnyelvűség nem csak nem kötelező, de a román közösségekben érvényben van egy hallgatólagos szabály is, mely szerint annak, aki magát románnak tartja, még ha ért és beszél is valamicskét magyarul, nem szabad magyarul megszólalnia. Ezzel a gesztussal ugyanis egyfajta „nemzetárulást” követ el.

Ezen a helyzeten csak az változtathatna, ha – a tényleges egyenjogúság jegyében – az állam nem csak számunkra, magyarok számára teremtené meg a lehetőséget, hogy elsajátítsuk a román nyelvet, de a románok számára is, hogy elsajátítsák a magyart. Persze nem kötelezően és csak azokon a területeken, hogy az eltérő nyelvi közösségek ténylegesen is együtt élnek. Ezeken a területeken észszerű lenne a magyar nyelv fakultatív oktatását a román osztályokban is bevezetni. (Teljes jogegyenlőség esetén a magyar is lehetne fakultatív, hiszen minden magyarnak jól megfontolt érdeke elsajátítani a románt is, még a Székelyföld legeldugottabb zugaiban is.)

Ez esetben a kétnyelvűség kölcsönössé válhatna és az együtt élő közösségekben, éppen mert a közvetlen társadalmi kapcsolatok során mindenki a saját nyelvét használhatná, a kisebbségeket sem fenyegetné a nyelvi imperializmus és az egymás nyelvét és kultúráját is – legalább nagy vonalakban – ismerő állampolgárok szorongások vagy félelmek nélkül ragaszkodhatnának identitásukhoz és a többségéhez hasonló önérzettel és magabiztossággal nézhetnének a jövőbe…

Mielőtt olvasóm felkiáltana, hogy állj, mindez gyermeteg álom, efféle minálunk soha nem fog bekövetkezni, közölnöm kell, hogy mindezzel én magam is tisztában vagyok. Semmi nincs, ami a román polgártársainkat egy efféle kompromisszumra rávehetné.

Ez idő szerint legalábbis…

A történelem azonban nem ért véget. A nemzetközi viszonyok annyira cseppfolyóssá, s következésként kiszámíthatatlanokká váltak, hogy gyakorlatilag bármi megtörténhet. Az idő távlatilag – minden látszat ellenére – a mi kezünkre is játszhatna (szerintem – de ez hangsúlyosan is magánvélemény – elkerülhetetlenül fog is), hiszen az Európát fokozatosan elárasztó bevándorlók nyelvi-kulturális és ez esetben főként (a klasszikus arab nyelvhez is kötődő) vallási közösségeinek kérdése az obligát hurráoptimizmus dacára sem oldható meg másként, mint a pusztán közösségiként elképzelhető integráció intézményrendszereinek kialakítása és a „többségi” intézményrendszerbe való többé-kevésbé szerves betagolása révén. Minden egyéb illúzió, sőt szerfelett veszedelmes illúzió!

Ezzel szemben természetesen van egy kézen fekvő érv: nem lehet összemosni az őshonos kisebbségeket (mármint minket) a bevándorlókkal. Valóban. Csakhogy ha a bevándorlók megkaphatnák a közösségi integrációhoz való jogot, arra mi, őshonosok még inkább igényt támaszthatnánk. Arról nem is beszélve, hogy az őshonosság is viszonylagos. Ma már az Erdélybe betelepített románok is őshonosok. Nem csak a közel ezer, hanem a száz év óta bevándoroltak vagy betelepítettek is. Bizonyos értelemben ők is „kívülről”, sőt egy jelentős mértékben eltérő kultúrából és vallásból érkeztek. (Ahogyan mi is…)

Ha egy efféle perspektíva tényleg körvonalazódni kezdene, a nemzetközi fórumokon mi, határon túli magyarok és Magyarország is teljes joggal érvelhetnénk a bevándorlók közösségi integrációja (azaz az európaival összeegyeztethető feltételekkel, például a saria bizonyos vonatkozásainak felfüggesztésével együtt járó közösségi befogadása) mellett. Európa, Magyarország és a határon túli kisebbségek, implicite a szomszédos államok jól megfontolt érdekében… Tisztázódhatna, hogy Magyarországnak nem a bevándorlók ellen van kifogása, hanem az átgondolatlan bevándorláspolitika ellen. Ha a demográfiai gondok megoldására más receptjeink vannak is, nem xenofóbok vagyunk, mi is a bevándorlókkal, mint kisebbségi közösségekkel érzünk egyet… Rajtuk is szeretnénk segíteni. Ráadásul tényleg önzetlenül…

Sajnos a mai magyar közbeszéd is hajlik arra, hogy a hasonló törekvéseket „párhuzamos társadalmak” gyanánt bélyegezze meg. Ez a fogalom nem csak a Nyugat számára katasztrofális, de bennünket, határon túli magyarokat is diszkvalifikálhat. Hiszen mi is párhuzamos társadalmakban szeretnénk (sőt lehetünk képesek) valahogyan fennmaradni. Számomra nem teljesen világos, hogy mi lenne a különbség a párhuzamos társdalom és az autonóm nyelvi-kulturális közösségek – a „többségi” nemzettel egyenrangú nemzetrészek – „párhuzamossága” közt. Tudom, hogy vannak lényegi különbségek. De meggyőződésem, hogy a nyugati társadalmak távlati fennmaradása ezeknek az egyelőre képtelennek tűnő „párhuzamosságoknak” a (számomra is nyilvánvaló: mindkét oldalról elmét és érzésvilágokat próbára tevő) legalizálásán múlik.

A XXI. század igazi történelmi feladata nyilvánvalóan a tényleges egyenjogúságon (magyarán a kölcsönös empátián) alapuló együttélés működőképes intézményi kereteinek kimunkálása lenne. Alternatíva nincs. Vagy-vagy. Vagy megtanuljuk az együttélés empatikus létalapjait kölcsönösen (a Willkommenskultur-szerű manipulatív „nagylelkűségek” mellőzésével) elfogadni, vagy mindannyiunkat elnyel a minden korábbinál borzalmasabb káosz. Nem szeretni kell az „idegent” (a szeretet  – amint arra jeles zsidó filozófus, Hannah Arendt több rendben is figyelmeztetett – egészen más ontológiai kategória), hanem megbecsülni egymást. Azaz nem kihasználni, hanem lehetőségeink és jól megfontolt érdekeink szerint segíteni rajta.

Ehelyett ma is a hagyományos kettős mérce uralkodik. Nekem szabad, mert én az vagyok, aki vagyok, de neked nem, mert te más vagy. Az egymás közvetlen szomszédságában vagy szorosabb ismeretségi körében, kapcsolati szférájában élő német, francia, vagy angol miért ne tanulhatna meg ezt-azt arabul is? Nem azért, hogy térdre essen az „idegen” előtt, hanem azért, hogy távlatilag a saját nyelvét és kultúráját is valóban tiszteletre méltó gyanánt fogadtathassa el. Természetesen, nem tisztelhetünk mindenkit, vannak akiket még elfogadni is csak fenntartásokkal lehet, de törekedhetünk rá, hogy megértsük őket. A fontos, hogy a másik is érzékelhesse: empátiával tesszük…

Tény, hogy mindez utópikusan hangzik. Csakhogy az utópiákkal nem az a baj, hogy álmokba dermesztenek bennünket, hanem az, hogy az álmodozók – eleddig minden esetben – elképzeléseiket a legelképesztőbb erőszaktételekkel próbálták lenyomni a vonakodók torkán is. Úgy vélték, hogy az utópia csak és csakis az idegenkedők kiirtása révén lehetséges. De hátha mégsem? Hátha van olyan „utópia” is, mely a másik fél jogos igényeinek kölcsönös elismerésén, sőt tiszteletén alapulhat?

A kulcsszó (a kölcsönösség mellett) a Magyarország által újabban mind gyakrabban hangoztatott tisztelet. Mely mindig csak részleges lehet. Világunk túlságosan bonyolult ahhoz, hogy valaki minden szempontból tökéletes lehetne. Mert vajon a Tibetet bekebelező, az ujgurokat „átnevelőtáborokba” záró, Hongkongot nemzetközi szerződések dacára beolvasztó és Tajvan annektálásának tervét nyíltan hirdető Kína érdemel tiszteletet…? S ha igen, miért? Legfeljebb a népesség fegyelme és szorgalma, a gazdaság teljesítményei, a rendszer nem pusztán terrorra alapozott stabilitása kelthet elismerést. S az Amerikai Egyesült Államok? A maga rabszolgaságra alapozott múltjával, civillakosság ellen bevetett atombombáival, vietnami háborújával, közel-keleti agresszióival, Guantánamójával meg egyebekkel? Legfeljebb a modern demokrácia egykori hatékonysága, az emberi jogok kezdeti – akkor még nem puszta eszközként, hanem önmagában vett értékként – való képviselete, a kölcsönösség kezdeti igénye jogán…

Kölcsönösen értenünk és tisztelnünk kellene mások szempontjait is, hogy az embertelenségekre se itt, se ott ne kerülhessen sor.

– a Maszol.ro portálról