Posted by A New York Times 1937. augusztus 14-én tudósított róla
>Serény Péter
>A New York Times könyvajánló hírlevelében a minap irodalom- és sajtótörténeti érdekességgel lepte meg olvasóit. A rövid ajánlás szerint Ernest Hemingway és Max Eastman „összezördülése” (valójában ölre mentek a Scribners kiadó szerkesztőjének irodájában) 1937-ben bekerült a lapba, ahol mindkét szerző „némileg eltérő módon” elevenítette fel a történteket. Hemingway szerint ő egy könyvvel pofon legyintette a másikat, Eastman pedig azt állította, hogy válaszul átdobta Hemingwayt egy íróasztalon, és fejre állította a szoba sarkában Az ajánlás első szavaira kattintva, nyomban előjön az archívumból a megfelelő lapszám, és alámerülhetünk a bő nyolc évtizedes história részleteibe, ahogyan azok a New York Times 1937 augusztus 14-i számának 15. oldalán, a jobb szélső hasábon megjelentek.
A cím így festett: „HEMINGWAY POFON CSAPJA EASTMANT – Ezt mindkét szerző egybehangzóan állítja, de Ernest tagadja, hogy ezután őt „fejre állították” volna. – Igény visszavágóra. – A kiadói irodában esett összecsapásnak köze van „Bikához” és „Halálhoz”, mindkettőnél „délután” {Ez utalás a két szerző egy-egy művének címére, Bika délután, illetve Halál délután.}
Legszívesebben ide másolnám az 1937-es, teljes szöveget, a maga korhű, visszafogott, mégis élményszerű leírásával. De azzal szerzői jogot sértenék. Így hát maradok a tények ismertetésénél.. Elöljáróban még annyit, hogy a tudósítás nem utal esetleges politikai háttérre. Azt, hogy ki volt Hemingway, a magyar olvasó tudja. Max Eastman Író, lapszerkesztő volt; a 20. század első két évtizedében radikális baloldali. Az 1920-as évek elején huszonegy hónapot töltött Szovjet-Oroszországban, ott kiábrándult a Sztálin hatalmába került rendszerből meg általában a kommunizmusból, és a harmincas években már konzervatív publikációkkal jelentkezett.
Ám a pofozkodás nem ebből, hanem személyes sértettségből eredt. Eastman épp tárgyalt a kiadói szerkesztő, Max Perkins irodájában, amikor Hemingway belépett a szobába. A szerkesztő íróasztalán halomban álltak különböző kötetek. Köztük a Bika délután című, melyben Eastman ezt írta Hemingwayről: „Bújj elő, Ernest, a mellkasod mű-szőrzete mögül. Mindannyian ismerünk téged.”. Hemingway azt mondta a lapnak, hogy eredetileg mintegy ugratva, a Halál délutánból vett mondatokkal kommentálta Eastman Bika délután könyvét, ám amikor meglátta a kötetet az íróasztalon „kezdett méregbe gurulni”. Kigombolta az ingét, hogy nézze csak meg a másik, aztán mondja meg, hogy valódi-e vagy sem az ő szőrzete. Majd „rábeszétle Eastman urat, hogy ő is mutassa meg a mellkasát, és megjegyzést tett utóbbi kevésbé szőrös állapotáról.” {Meg a keskeny válláról.. Még hogy ez az ember át tudta volna dobni őt egy íróasztalon, meg még fejre is állította volna: nevetséges fikció – „Én kilencven kiló vagyok.”}
Hemingway úr tegnap azt mondta: „csak marháskodtunk kicsit. de amikor ránéztem, és eszembe jutott a könyve, dühbe gurultam. Azon voltam, hogy ő maga olvasson fel nekem néhány olyan dolgot, amiket rólam írt. De ő nem volt hajlandó. Akkor meglegyintettem a könyvvel.” Eastman épp egy ablakmélyedésben állt, ott a mélyedésben kialakított ülőpad volt, arra huppant.. Hemingway: „Ha komolyan hozzávágtam volna a könyvet, kizuhanhatott volna az Ötödik sugárútra; még csak az hiányzott volna.” Nem akarta igazán megütni, de mint mondta, Eastman „úgy ugrott nekem, mint valami nő, karmolásra készen, én pedig csak igyekeztem távol tartani magamtól. Nem akartam, hogy sérülést okozzak neki. Tíz évvel öregebb nálam.”
Ezen a ponton, és épp ezen a ponton a tudósítás megemlíti: „Perkins úr irodája megőrizte a – nem rég múlt idők – némileg óvilági atmoszféráját, melyben a Scribnersnél az volt a szabály, hogy az urak kérettek mellőzni a dohányzást, mivel női alkalmazottai is voltak a kiadóhivatalnak.”
A tudósítás ezt is idézi Hemingwaytől: „Max Perkins azt mondta nekem, hogy sajnálja őt {Eastmant}, senkinek sincs joga úgy megalázni egy embert, ahogyan Ön tette. Azt hiszem, igaza van. Mintha sajnálnám, ami történt, de neki {Eastmannek} sem kellene ilyen hazugságokat terjeszteni.”
Az interjú zárásaként az író nyilatkozatot tett: felajánl 1000 dollárt (mai pénzben ez, néhány cent híján 19 ezer dollár), bármely Eastman úr által megnevezett jótékony szervezet, vagy akár személyesen az ő javára, ha vállalja, hogy minden orvosi látlelet és kártérítési igény mellőzésével, bezárkózik vele egy szobába, és ott felolvassa Hemingwaynek, amit róla írt a könyvében. „Aztán a kettőnk közül a győztes majd kinyitja az ajtót.”
„Hemingway úr ma hajóra száll Spanyolország felé. Eastman úr, úgy tudni, tegnap elutazott, hogy a hétvégét Martha’s Vineyardon töltse.” {Utóbbi az elnöki üdülőhelyül szolgáló Cape Coddal szomszédos, ma hírességek által felkapott sziget.} Ez mai füllel kommentárnak is beillenék, de a lap csupán a két szereplővel kapcsolatos tényközlésként nyomtatta ki.
Végül, a tudósítás megjegyezte, hogy sem Perkins úr, sem a kiadóvállalat más munkatársai nem óhajtottak semmit hozzáfűzni az afférhoz, puszta tényének megerősítésén túl, közölvén, hogy „az a szóbanforgó két úr közötti személyes ügy.”
Boldog idők… De hol van már a tavalyi hó?
Címkép: Hemingway (középen), Spanyolországban, 1937-ben. Balról: Joris Ivens filmes dokumentarista, jobbról (a nemzetközi brigádok tisztjének egyenruhájában) Ludwig Renn német író. Forrás: Wikipedia Commons – Közkincs.
Képernyőfotó: a nevezetes összetűzés 1 hasábos, de több soros címével a New York Times 1937. augusztus 14-i számának 15. oldalán.
Képernyőfotón: Max Eastman havat lapátol otthona erkélyén, 1930-as évek. (.Forrás: életrajzírója, Christopher Irmscher honlapja – https://www.christophirmscher.com/