Bűzben, mocsokban

Börtönregény, börtönnapló Behrouz Boochani regénye? Közelképek bűzről, félelemről, kiszolgáltatottságról, szenvedésről, gyilkosságról, öngyilkosságról? Vagy inkább a külső kegyetlenségektől elforduló lélektani dráma, amely – szinte tudomást sem véve a fizikai borzalmakról – a lélek rezdüléseit vizsgálja. Mind egyszerre.

Behrouz Boochani iráni kurd újságíró, író, filmrendező. A Werya című, a kurd kultúrával és politikával foglalkozó lap munkatársa. Az újságra felfigyelt az Iszlám Forradalmi Gárda, 2013-ban rajtaütött irodájukon, és Boochani tizenegy munkatársát elhurcolták, közülük később többeket bebörtönöztek. Boochani akkor nem volt a helyszínen. A hírek hallatán bujkált, majd elszökött Iránból, és tulajdonképpen itt kezdődik a regény. Ausztráliába szeretett volna eljutni, de szabad emberként nem tehette be oda a lábát, tehát egy kis lélekvesztőn próbálkozik sokadmagával. Ausztrál hajó menti ki őket, de cseberből vederbe kerül: a Manus-szigetre. Azóta már tudja a világ, hogy ez a menedékkérők egyik legkegyetlenebb börtöne.

És már most figyelmeztetnem kell az olvasót: ha akár csak egy villanásnyi derűre számít, ne vegye a kezébe Boochani könyvét. De ha képes befogadni a mélyre hatót, akkor okvetlenül. A regény elején a küzdelmet látjuk, ahogy a menekülők egy túlzsúfolt kis bárkán a túlélésért küzdenek a viharos óceánon. A hajófenék mindenütt ereszt, merik kifele a vizet, a hatalmas hullámok között bármelyik pillanatban odaveszhetnek.

„Tévedés másképp gondolni saját halálunkra, mint milliónyi más ember halálára, azokéra, akik már meghaltak, és azokéra, akiknél ez még várat magára. Nem. Minden halál képtelen és hiábavaló. Nincs különbség aközött, hogy az ember a hazája védelmében hal meg, egy nagyobb ügyet szolgálva, vagy egy pálcikás jégkrém miatt.” Boochani tabukat dönt, minden értelemben. Ha a fentebbi gondolatmenetet követjük, máris porba hull minden, amit a harcos hazafiságról gondoltunk. És hiszünk neki, mert élet és halál közötti mezsgyén mondja, amit mond. De ennél tovább is megyünk. Mit tehet ember az emberrel? Mit tehet és meddig mehet el a politika, a hatalom? És amikor ezen gondolkozunk, ne feledjük el: a regény nem a háború poklában játszódik.

És nem csak az óceán az ellenség, hanem az éhezés is: „…és egy résben kitapintottam egy szem mogyorót. Fekete volt, ki sem látszott a mocsokból. (…) Most, mivel azóta hosszú idő eltelt, megállapíthatom, hogy az az egy szem mogyoró tartott életben a következő napokon, amíg ezt a teherhajót el nem értük.”

A Manus-sziget történetének magyar vonatkozása is van, ezért érdemes néhány dolgot tudni róla. A Csendes-óceánban helyezkedik el, az Admiralitás-szigetek legnagyobb tagja, közel Pápua-Új-Guineához. Ide érkezett Molnár Mária, magyar misszionárius 1928-ban. Ekkoriban a helyiek még ettek legyőzött ellenségeik húsából (hogy erejük átszálljon beléjük), de Máriát nem bántották. Mégsem ért szép véget: a háborúban a Magyarországgal szövetséges japánok hurcolták el és lőtték agyon egy hadihajó fedélzetén.

Erre a szigetre építettek az ausztrál hatóságok egy börtönkomplexumot, és oda hurcolják a kihalászott menekülteket. Példaként és intelemként létesítették, nehogy bárkinek is kedve támadjon illegálisan bejutni az országba. Trópusi éghajlat, iszonyatos meleg, bezártság, több száz ember egy futballpályányi területen. Ezt nyújtja Boochani számára a sziget meg az ausztrál vendégszeretet.

A regényben részletes, pontos, dokumentarista bemutatást kapunk a börtönről. Kínozni úgy is lehet embereket, hogy olyan helyre zárjuk össze őket, ahol az egy főre jutó élettér sokkal kisebb a szükségesnél. Állandó a verejték- és szájszag, a vécében bokáig ér a húgy, az ágyak közötti keskeny folyosón nem tudsz elmenni a másik izzadt testének érintése nélkül, a szúnyogok csípését húsig kell vakarni, a hőségben a ventilátorok nem vagy alig működnek, sorban állás órákon át mindig, mindenért, ami az élethez kell. Az őrök szórakoznak a ventilátorral és a vízzel. Időnként elzárják, a pánikon röhögnek.

Az elbeszélés egyes szám első személyű. A narratívát időnként versek szakítják meg. Nagyon érdekes élmény úgy olvasni, hogy a pontos szituációt közli a próza, és ebből nő ki a lírai megfogalmazás. Ilyen formai megoldással az olvasó másutt ritkán találkozik.

„…Sötét és keskeny, hatvan méter hosszú, három méter széles, két méter magas alagút, nyirkos, mint egy átnedvesedett pajta. Még fojtogatóbb is, mint egy öszvéristálló, tele félmeztelen testtel, bűzlő szájjal, csípős izzadságszaggal. Nehezen hihető, hogy akár egyetlen ember is képes itt élni, nemhogy százharminc, akit erőszakkal suvasztottak be.

Sötétség /
Kétszázhatvan kitágult pupilla /
Százharmincféle rothadó szag /
Együtt úgy bűzlik, mint egy gyorsan bomló hulla/

Vagy ugyanez más szövegkörnyezetben: „A bűz annyira undorító, hogy az ember szégyelli, hogy ehhez a fajhoz tartozik.”

Nagyon izgalmas, ahogyan a börtönvilág feltárul. Látszólag egyszerű: fejezetek követik egymást, a fejezetek egy-egy izgalmasabb figurához vagy eseményhez kötődnek, és a történet közben kerül megérinthető közelségbe a hatalmi mechanizmus, a szigorú, következetes és embertelen technika, amivel végső kétségbeesésbe kergetik a foglyokat. És a dolgokat a líra elvonatkoztatott gondolatisága, a próza tárgyiassága teszi kérlelhetetlenül pontossá.

András László az Egy medvekutató feljegyzéseiben mutatja meg, miképp lehet úgy felépíteni egy hivatali rendszert, hogy egyetlen kérelmező se érhesse el célját. Úgy tűnik, az ausztráloknak jó a szövegértésük – már ha tanulmányozták András László regényét. De az is lehet, hogy az 1984-ből tanultak.

Amikor már azt hihetnénk, nem lehet fokozni a mű feszültségét, jön az utolsó fejezet, és rácáfol. A lélek után a test is sorra kerül: „az öncsonkítás egy ideje meghonosodott a börtönben, egyfajta kulturális gyakorlatként. (…) Mintha holttestet vinnének egy halottas menetben. A fürdőszoba betonpadlóját vér borítja. Az egyik kék nyelű borotvával vágta fel a csuklóját.” – fordítható ez a borotva a külvilág ellen? Erre a kérdésre válaszol a regény záró része.

Behrouz Boochani könyve rátérdel az olvasó mellkasára. Nem jó olvasni, mert folyamatosan felháborít – de kell! A szabadságvágy vívja itt is a örök csatáját hatalom ellen, és hogy mint végződik, igazából csak a könyvön kívüli információkból tudható meg.

Az eredeti mű fárszi nyelven íródott. Szakértők segítségével először angolra ültették át, a magyar változat ennek felhasználásával készült Neset Adrienn kiváló tolmácsolásában. Csodával határos módon, WhatsApp-üzenetek formájában jutott ki a börtönből (miért ne lenne egy rendkívüli regénynek a születése is rendhagyó). A címe iráni kurd közmondás.

Mindig elborzaszt és egyben elbűvöl, hogy egymástól távoli terek, idők, társadalmi környezetek, élethelyzetek mennyire hasonló gondolatokat képesek szülni:

„Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad / tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este” – írja Radnóti 1944-ben,Žagubica hegyei között, Kelet-Szerbiában. Akkor háború volt.

„Az este utolsó óráiban a börtön eltűnik a dzsungel sötétjében és az óceán némaságában. Kelet felől egy ijesztő, fenséges asszony hajával halotti leplet borít a börtön fölé” – írja Boochani 2013 környékén, a Manus-szigeten. Undorító, ahogyan az ember szörnyűbbnél szörnyűbb helyzetbe sodorja embertársát – és egyben gyönyörű, hogy Boochani megtalálja az embertelenben a szépséget.

Behrouz Boochani: Nincs barátunk, csak a hegyek
– Írások a börtönből
Fordította: Neset Adrienn
Európa Kiadó, Budapest, 2021
384 oldal, teljes bolti ár 4599 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3449 Ft,
ISBN 978 963 504 4429

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Behrouz Boochani iráni kurd költő és újságíró menedékkérőként közelítette meg az ausztrál partokat 2013-ban, amikor egy újonnan meghozott bevándorlási törvény következtében négy évre az ausztrál kormány Manus-szigeten – mint később kiderült, illegálisan – működtetett befogadóállomásán ragadt, és a szigetet az állomás felszámolása után sem hagyhatta el évekig. (…)