A püspökök ostorozással javítsák meg őket

Posted by

Gábor György
>Volt az a vicc, hogy Brezsnyev, Carter és Helmut Schmidt elmennek medvére vadászni. Sikeresen elejtenek egy medvét, boldogan indulnak hazaafelé. Egy kocsma mellett vezet el az útjuk. Megbeszélik, hogy Helmut Schmidt kint marad a medvével a kocsma ajtajánál, vigyázni az állatra, Brezsnyev és Carter bemennek inni valamit. Aztán folytatják az útjukat, s ismét egy kocsma tűnik fel. Most Carter vigyáz az állatra, míg a másik kettő behajít egy-egy italt. Végül egy harmadik kocsma kerül az útjukba: Brezsnyeven a sor, ő marad kint, míg a másik kettő iszik. Amikor Carter és Schmidt kilépnek a kocsmából, ott látják Brezsnyevet, ám az elejtett medvét sehol. Hol a medve? – kérdezik Brezsnyevet. – Milyen medve? – kérdez vissza Brezsnyev. Hogyhogy milyen medve? Hát nem emlékszel arra, hogy ma elmentünk hármasban medvére vadászni? Már hogyne emlékeznék – feleli Brezsnyev, így volt! Na és arra emlékszel, hogy elejtettünk közösen egy medvét? Persze, hogy emlékszem erre! És arra emlékszel, hogy az első kocsmánál Schmidt kancellár vigyázott a medvére, míg mi ketten bent iszogattunk? Nem vagyok hülye – feleli Brezsnyev, naná, hogy emlékszem! És arra emlékszel, hogy a második kocsmánál Carter vigyázott a medvére, míg mi ketten bent piáltunk? Mondtam már – így Brezsnyev – hogy nem vagyok hülye, pontosan emlékszem. Na, akkor arra is emlékszel, hogy amikor ehhez a kocsmához értünk, akkor rajtad volt a sor: te vigyáztál a medvére, s mi ketten ittunk egyet. Ez pont így történt – feleli Brezsnyev. Akkor hát hol van az a medve, amire vigyáztál? Milyen medve – kérdez vissza Brezsnyev.

Ez a vicc csak azért jutott az eszembe, mert nagyjából így néz ki a világ: buborékokban élünk, a buborékokban bármi megeshet, még a legképtelenebb és legirracionálisabb abszurditás vagy hazugság is megkapja értelmét, racionális keretét, észszerű magyarázatát és narratíváját, míg a másik buborék megkérdőjelezhetetlen és elvitathatatlan tényszerűsége közönséges hazugság, ráfogás, manipuláció és semmi egyéb, csak a moslék ellenség uszító hangja.
Szent Ágoston a Vallomások egy helyén felteszi a kérdést, hogy voltaképpen mi az idő, s az alábbi választ adja: „Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom: ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.” Meg ugyancsak ő az, aki elsőként fogalmazta meg a szubjektív idő problémáját: „Benned mérem lelkem az időt.”
Szóval az idő, az időről alkotott fogalmunk, az objektív és szubjektív idő, a jelen, amely egy pillanattal ezelőtt még jövő volt, ám egy pillanat múlva már múlt lesz, igen komoly filozófiai kérdéseket generál. Én most csak annyit szeretnék mondani, hogy Örkény hőse, Pereszlényi József autóvezető, aki a holnapi újságban saját halálhírét olvassa el, avagy az ugyancsak Örkény-hős, Zetelaki Zoltán színművész, aki a Lear király előadása előtt fél órával hosszú haláltusáját követően kiszenved, majd ezt követően Lear király halálát oly meggyőző erővel jeleníti meg a színpadon, hogy nyíltszíni tapsot kap érte, abszolút reális, valóságos hús-vér figurák, a nagyrealizmus legjellegzetesebb és legtipikusabb alakjai.
Olvasom ugyanis, hogy a remekül szerkesztett kormánylap, a Magyar Nemzet múlt időben számolt be egy szeptemberben esedékes jövőbeli konferenciáról. Mindenesetre dicséret illeti a szerkesztőséget. Ne kérdezzünk rá, hogy a jövőbe látás technikáját béljóslással, a madarak röptének olvasásával, tenyérjóslással, kártyavetéssel, netán a csillagok állásának megfigyelésével sikerült abszolválniuk, akármint is legyen, engem lenyűgöz a dolog.
De hát a buborékok, ugyebár, meg amit hallani szeretnék, ugyebár, meg ami visszaigazol engem, ugyebár, még akkor is, ugyebár, ha már magam is sejtem, hogy folyamatosan tévedtem, ugyebár. S itt nincs már szerepe a múltnak, a jelennek és a jövőnek: egy nagy homogén szakadatlanság az idő múlása.
Legfeljebb csak annyit tennék hozzá, hogy egy keresztény-nemzeti elkötelezettségű lapnál jobban kellene ügyelniük, ugyanis a jövőbe látás, a jövendölés, Isten gondviselői szándékainak kifürkészése a keresztény hagyományon belül az egyik legistentelenebb, szigorúan tiltott cselekedetnek számított, zsinatok egész sora ítélte el a jövendőmondókat. És ha már Szent István ünnepének előestéjéhez érkeztünk, csak halkan mondom, hogy Szent István törvénykönyve előírta a jósok, jövendölők ostorral történő megfenyítését („Ha pedig jóslással foglalkozókat találnak, amit a hamuban csinálnak, vagy hasonló módon, a püspökök ostorozással javítsák meg őket.” I,34).
Már csak azon töröm a fejem, hogy Pereszlényi Józsefen és Zetelaki Zoltánon kívül vajon miként maradhat egyetlen olvasója is ennek az orgánumnak.
De hát a buborékok, ugyebár…
Meg hát milyen medve?
Címkép: Nostradamus