Posted by Holnap megnyílik az újraépített Szent István-terem a budai várban. Ennek apropóján teszem fel a Mozgó Világ friss számában róla megjelent elemzésemet.
Vadas József
>A Főőrség és a Lovarda újraépítése után avatásra vár Budavár – akarom mondani a száz évvel ezelőtti királyi palota – kormányzati rekonstrukciójának friss produkciójaként a Szent István-terem, amely Buda 1945-ös ostromakor teljesen megsemmisült. A Nemzeti Hauszmann Program videotudósításai jóvoltából már korábban is tudni lehetett, hogy a helyiség újraépítésének munkálatai előrehaladott stádiumban vannak. Június derekán személyesen is meggyőződhettem arról, már sok minden elkészült és helyére került. A tervek szerint a névadó király ünnepén, augusztus 20-án nyitják meg a közönség előtt.
A Mária Terézia kori barokk budai királyi palota uralkodói rezidenciává alakításának gondolata a kiegyezés közjogi következményeként vetődött fel a magyar uralkodói elitben. Az Ybl Miklós halála után Hauszmann Alajosra szállt feladat építészeti programját azonban már maga az építész határozta meg e szavakkal: „a vár átalakítása valóságos fejedelmi székhellyé.” A fentiek szellemében készült a Szent István-terem is, amelynek ötlete 1897-ből nagy valószínűséggel Zsolnay Vilmostól származik. A már létező (bár szinte sosem használt) királyi lakosztály bővítésének szánták, a trónterem megnagyobbításával és egy reprezentatív új ebédlővel egyetemben. Utóbb „a palota egyes gócpontjaiban” két másik is követte: a krisztinavárosi szárnyban a magyar múlt aranykorára utaló Hunyadi-terem, illetve „a Duna-front közepén” a jelen apoteózisaként a Habsburg-terem; ekképp első megvalósult eleme lett a hivatalos történelemszemlélet ideológiai vetületének „hisztorikus alapon” történő érvényesítésében egy olyan belsőépítészeti koncepció és látvány révén, amelyhez a nyugat-európai királyi udvarok tanulmányozása voltaképp ürügy volt a historizmus rekreációs művészetének hiteles közvetítése érdekében.
Mindazonáltal a Szent István-terem kapcsán ne gondoljunk impozáns léptékre. „[I]nkább [csak] szoba” ez, különösképp ebben az uralkodói rezidenciának szánt hatalmas, egykor közel kétszáz helyiséget magában foglaló épületegyüttesben. „[K]özépnagyságú”, ahogyan maga Hauszmann Alajos fogalmazott, „mert méretei folytán a »terem« jelző alig illeti meg.” 12 méter hosszú, 6 és fél méter széles, az adott helyen 5 és fél méteres belmagassága sem rendkívüli. Ezt a mintegy 80 négyzetméteres helyiséget azonban az akkori fogalmak szerint a lehető legpazarabb módon alakították ki. A koncipiáló építész mellett két személynek lehetett ebben fontos szerepe: az Akadémia történeti bizottsága elnökeként Pauler Gyulának az ikonográfiai program kidolgozásával, továbbá Györgyi Kálmánnak, a Hauszman-iroda munkatársának, akit a munkálatok belsőépítészének tekinthetünk, hiszen főnöke szerint „a szoba összes részletezését… [ő] végezte.” Az ország vezető cégeinek közreműködésével így jött létre a mintegy 400 ezer koronát felemésztő enteriőr. A tölgy- és diófából mintázott (mandalával, illetve négy állatfigurával) ékes parketta a Neuschlosz-gyárban készült. Gelb Miksa dúsan mintázott két ülőgarnitúrája kapott rajta helyet. Thék Endre minuciózus munkája a két méter húsz centi magas diófa lambéria, illetve a kazettás mennyezet a faragott és (részben) aranyozott díszekkel. Körben a falon tíz Árpád-házi személyiség (uralkodók és szentek) életnagyságú portréja, Roskovics Ignác kartonjai nyomán majolikából kirakva; szintén a festő jelenetei (Szent István megkoronázása, Az esztergomi egyház alapítása) láthatók az építészeti tagozatként megformált ajtókeretek lunettáiban. A faburkolat fölötti selyembrokát tapétát Haas Fülöp aranyosmaróti műhelyében szőtték. Az ablakokon kövekkel és gyöngyökkel kirakott, aranyhímzésű bársonyfüggönyök, a tükrökkel szemközti fal közepén pedig egy hatalmas kandalló – a majolikabetétekkel együtt ez is a Zsolnay-gyárból. Noha a palotát központi fűtéssel és villanyvilágítással látták el, bronzcsillárok (Kiessling Rezső munkái) és kovácsoltvas munkák (Jungfer Gyula) gondoskodnak a miliő történelmi atmoszférájáról.
Nem csak a terem fentiekben vázolt berendezésének részletes ismertetését köszönhetjük alkotójának. Hauszmann Alajos ugyanott – a Magyar Iparművészet hasábjain – nyíltan szólt programjáról is: „Amidőn hisztorikus termek kiképzéséről van szó, természetes, hogy az illető korszak stílusát kell választani.” Csakhogy a Szent István-teremnek – a félköríves elemek és a stilizált motívumok, magyarán az archaizáló részletek dacára vagy azokkal együtt – nem sok köze van nyolcszáz-ezer évvel ezelőtti elődeihez. A román kori enteriőr puritán volt, dísztőfestését és az esetleges aranyozást bekalkulálva is jóval szegényesebb annál, mint ahogyan Hauszmann értelmezésében megvalósult. Talán csak a mennyezet kazettás kialakítása tekinthető – ha nem is ebben az agyondekorált formájában – autentikusnak. Parkettát bizonyosan nem készítettek még az Árpádok korában; lambériát se nagyon, noha faszerkezetekkel természetesen a tíz-tizenkettedik századi enteriőrökben is gyakran találkozunk. A tapéta – a parkettához hasonlóan – csak a tizennyolcadik században terjedt el; a barokk idején találkozunk először nagy méretű tükrökkel. Az ajtókeretek legfeljebb stilizáltságukkal emlékeztetnek a korból fennmaradt társaikéra. Oltárképek tanúsága szerint a bútorok akkor még nagyon egyszerű (nem is túl kényelmes) ácskonstrukciók voltak, a nyolcszögletű csillárok túlbonyolított ízlésvilágukkal sokkal inkább jellemzőek készítésük idejére és főként funkciójára, mint a megidézni kívánt periódusra. A Szent István-terem berendezése ily módon egyértelműen historizáló alkotás; lehet ugyan – némi nagyvonalúságot gyakorolva – neoromán díszletnek is nevezni, csak éppen semmi értelme. Nem az Árpád-kor hiteles vagy annak szánt rekonstrukciójának eredménye, hanem a korabeli jelen produktumaként az ezeréves nemzeti nagyság hangzatos eszméjének (mint nem sokkal később kiderült, valójában naiv ábrándjának) látványos tárgyiasulása. Hiszen kikötés volt, hogy teljes egészében hazai mesterek készítsék. S bár száz százalékban ez a feltétel nem teljesült: a kelmék között olasz és francia munkákkal is találkozunk, nem a magyar iparművészet, sokkal inkább a kortárs magyar műipar bravúrteljesítményeként mutatták be – egyébként nagy sikerrel – az 1900. évi párizsi világkiállításon és került aztán elhelyezésre a palota déli (összekötő) szárnyának első emeletén ott, ahol újraképzett változatát hamarosan majd látni lehet.
Szinte hallom a rekonstrukció híveinek válaszát: nem Hauszmann volt történelmietlen, hanem mi vagyunk azok. 2021-ből visszatekintve – mai ismeretekkel – mondunk ítéletet egy olyan korszak műegyütteséről, amikor a múlt emlékeinek gyűjtése, publikálása és főként értelmező feldolgozása még éppen csak megkezdődött. Művészettörténet, régészet és történettudomány önálló feladatköre akkoriban körvonalazódott és látott hozzá saját tudományos fogalmi apparátusának kimunkálásához. Ily módon nincs okunk alábecsülni az elődök szakmai elhivatottságát és felkészültségét, s nem utolsósorban az erkölcsét. A formálódó országos gyűjtemények első vásárlásai kapcsán hangos (ha nem is mindig igazságos végkifejletet eredményező) sajtóvisszhangot kapott a valódi régiségeket veszélyeztető hamisítványok akár csak gyanújának ügye. A műemlékvédelem kérdésköre az 1870-es évektől napirenden; 1881-től pedig működik (tegyük hozzá: már és még) a Műemlékek Országos Bizottsága. Az Iparművészeti Múzeum korábbi kurátoraként Pulszky Károly mai szemmel is példamutató módon, kizárólag régi (annak minősített) darabokból rendezte meg 1884-ben A magyar történeti ötvösmű-kiállítást. A pusztán „hisztorikus alapon” készült munkákat, a historizáló tárgyakat ugyanis „száműzte” a nevezetes tárlatról, mivel – ugyancsak Mravik László szavaival élve – a „historizmus az iparművészetben (…) a hivatalos állami reprezentáció részévé vált”. Hasonlót mondhatunk a kortárs építészet számszerűségében döntő hányadáról, Hauszmann tevékenységéről mindenképpen. Még a vele maximálisan elfogult Czagány István is szemére hányja a palotabővítés miatti meggondolatlan bontásokat (Zeughaus, Szent Jobb-kápolna), amelyeket a műemlékesek már akkor kifogásoltak.
Ráadásul – tehetjük hozzá az utókor krónikásaként – a századfordulón nem pusztán bejelentkezett, hanem immár jelentős teljesítményeket mutatott fel a historizmus alternatívájaként a szecesszió Magyarországon és a tárgykultúrában is. Csak emlékeztetem az olvasót arra, hogy a Szent István-teremmel szinte egyidőben készült a Rippl-Rónai József tervezte Andrássy ebédlő, amely egyedülálló kísérletként minden tökéletlenségével együtt a legjelentősebb Gesamtkunstwerk a korabeli magyar iparművészetben. Mielőtt Andrássy Tivadar gróf Duna-parti palotájába került volna, az Iparművészeti Társulat 1898-as karácsonyi kiállításának szenzációjaként mutatták be a közönségnek. Nem pusztán az egyidejűség és a rokon műfaj kínálja az összehasonlítását a Szent István-teremmel: mindkét esetben Thék Endre műhelyében készültek a famunkák és mindkét együttes létrejöttében fontos szerepet kapott a Zsolnay-gyár.
A teljes írás a Mozgó Világ friss számában olvasható 2021/8