Az élet rendjébe az Úristennek sincs beleszólása

Posted by
Lana meséi
>Történt egyszer, hogy ott fenn a mennyben a Jóisten unatkozott. Gondolta, rászán egy napot és ránéz a világegyetemre. Azt tudta, hogy globálisan rend van, hiszen ő teremtette, de most a részletek érdekelték. Legyintett egyet az ujjaival és eltűntek a felhők, pont, mintha egy függönyt húzott volna el a szobája ablakán. A sziporkázóan csillogó ég gyönyörűséggel töltötte el. Maga előtt látott mindent. A bolygókon zajlottak a zűrös hétköznapok, teltek az ünnepek, áradt a szeretet és kavargott a gyűlölet. Csak nézte az általa teremtett világot és nagyjából elégedett volt.
Azokon a bolygókon, melyeken állatok éltek nem volt semmi baj. Ezt elégedetten nyugtázta. Időnként felfalták egymást, az erősebb legyűrte a gyengéket, de tulajdonképpen minden a Gábriel arkangyal által írt, a Természet rendje című nagykönyv szerint zajlott.
Na de, ahol az emberek éltek, ott mindig történt valami. A Jóisten odafordult a Föld nevű bolygó felé és elszomorodott. Futottak előtte az évek, fejlődtek az emberek, de nem volt olyan évszázad, s nem volt olyan nap sem, ahol a Földön ne tört volna ki háború. Ölték egymást az emberek, ellopták egymás javait, idegen területeket foglaltak el. Soha semmi nem volt elegendő, soha semmivel nem voltak elégedettek, a Szerzés istene vette át a hatalmat felettük. Gonoszkodtak, álságos módon istenhívőknek mondták magukat, tornyos épületekben térdeltek épp hozzá imádkozva.
Ám a Jóisten látta, a gondolataik gonoszok és gyűlöletesek voltak. Utálták egymást és magukat is, csak a pénz, a pénz volt az istenük.
A Teremtő ekkor ránézett a világórára, amin ugye tudjuk, egy nap hetvenkét földi évet jelent, és nagyon mérges lett. Csak egy percig tudnátok békében, szeretetben élni egymással, mondta magában és kezébe vette a Földet. Beleszédült a sok aljasságba, ami a földi lelkekből sugárzott feléje. Rakéták suhantak el a szeme előtt, piroslott az ég, emberek ezrei menekültek a halál elől. Éhesek, szomjasok és betegek voltak. Voltak viszont, akik dúskáltak a földi javakban, ám az éhezők nem tudtak a földi paradicsomba eljutni, mert lakói magas kerítést húztak fel az orruk előtt.
A Jóisten, bár maga volt a megtestesült nyugalom, most elkeseredettségében megrázta a bolygót, és mennydörgés hangján szólt az emberekhez. Változzatok meg, szeressetek, legyetek türelmesek, segítsétek egymást, mert ha nem, elpusztítjátok magatokat és Földet is!
Aztán elgondolkozott. Az emberek sem csinálnak mást, mint az állatok. Az erősebb felfalja a gyengét, elfoglalja a területét.
Akkor viszont, ha ez az élet rendje, mert az, hiszen én alkottam, mondta a Jóisten, így bizony ebbe még nekem sincs beleszólásom. Maradjon csak minden úgy, ahogy van.
Maradjon?