Transz őrületexpressz

Posted by

Az Azonnali felhívja az olvasókat, hogy vitázzanak a most következő cikkel. Átvesszük, hogy az Újnépszabadság olvasói se maradjanak ki a vitából

>Seres László

>Attól még, hogy Orbán Viktor irreleváns népszavazást tartat a gyerekek nemváltásáról, a probléma pár országgal odébb sajnos nagyon is valós. Magyarországon nem egyszerűen károsítja, hanem valószínűleg el is lehetetleníti a nyilvános diskurzust a NER-menti megosztottság. A tematikák ráadásul teljes csomagban értelmezendők: vagy az egészet támogatod, ill. elveted, vagy semmit, nincs árnyalás, nincs mód ügyek egyenkénti megvizsgálására, önálló gondolkodásra. Így van ez a transz/LMBT-komplexummal is.

Az ellenzéki közvélemény láthatóan Orbán „gyermekvédelmi” népszavazásával együtt magát a felvetett problémát, a gyerekek nemváltását is hárítja, bagatellizálja. Pedig itt van rögtön egy friss hír: Skóciában már akár négyéves kisgyerekek is bejelenthetik az iskolákban, milyen neműnek tartják magukat. Ehhez szülői engedély, sőt, a szülők informálása sem szükséges, a tanárnak pedig kritikátlanul, bátorítóan tartania kell magát a gyerek elvárásához. Innen talán már egy lépés sincs a hormonális kezelés vagy később a műtét.

Igen, a NER egy politikai identitás megerősítése céljából beleszállt a szexuális kisebbségek identitásába. Felnőtt transz embereknél jogszabállyal akadályozza új nevük és identitásuk hivatalos bejegyzését, a pedofilokkal közös törvényben tárgyalja a melegek ügyének „propagandáját”, és népszavazást tartat egy idehaza nem létező problémáról. Mindez nagyon rossz ötlet – de egy Amerikában és Európa néhány országában nagyon is valóságos, aggasztó problémára reflektál. Rövidlátó és ostoba dolog az egészet csak azért tagadni, ill. lesöpörni, mert Orbán Viktor.

Kultúrharc és óra indul

Olyan heteroszexuális emberek hoznak döntést az életéről, akik egy percig sem gondoltak bele, mit élhet át egy transznemű fiatal – közölte a budapesti Pride-on elmondott beszédében egy magát transzneműnek valló középiskolás, Hegedűs Emmett. Ez igaz, de csak akkor, ha kizárólag a magyar kormányzat néhány döntését nézzük. Tágabb perspektívában a kijelentése igencsak relativizálható.

Attól még, hogy Magyarországon jelenleg nem éppen az eltúlzott politikai korrektség a probléma (emlékezzünk, ha nincs a covid, tavaly cigányügyi nemzeti konzultációt tartott volna a kormány), és pont a központilag megtámogatott homofóbia a divat, Amerikában és Európa nagy részében egy jelentős kultúrharcnak lehetünk szemtanúi.

Ezt a kultúrharcot nem az alt-right, hanem a „woke” progresszió kezdte, holott éppen a szabadság, a felvilágosodás és a racionalitás alapjait kezdi ki, úgyhogy gyökeresen fogja megváltoztatni a nyugati liberális demokráciát, ahogy eddig ismertük.

Hegedűs Emmett és a többi transz ember életéről, döntéseik indoklásáról, keretezéséről valójában egyre inkább „saját” közege, az a Pride-ot is szervező, egyre több betűs közösség hoz döntést, amely egy percig sem gondolt bele: jó ötlet-e, használ-e az ügyüknek, ha a transz emberekkel való jogos szolidaritással árukapcsolva az összes ezzel kapcsolatos legitim kérdést, vitát megpróbálják ki- és lezárni, az óvatosabb megközelítést javaslókat, kritikus kérdéseket feltevőket pedig „transzfóbnak” és „szélsőjobboldalinak” beállítva, akik megbontják az LMBT amúgy harmonikus egységét.

Igen, van transz „propaganda”

A progresszivitására, feminista alapértékeire büszke Pride szervezői a mai napig nem követték meg Kiss Noémit, akit 2018-ban előbb meghívtak, majd egyszerűen kicenzúrázták a rendezvényről (pontosabban annyit írtak utána elkenően, hogy „a mi lépéseinkben is voltak hibák”). A feminista írónő azért nem beszélhetett, mert állítólag „megbántotta” a transznemű közösséget. Hogy mivel bántotta meg őket? Ezzel: „Néhány napja egy fb. gender-fórumon hangot adtam annak, hogy szerintem a transzipar (ahogy a szexipar is) használja a gyerekek testét, ahogy a szexipar a prostituáltakat.”

Az írónő által szóvátett egyik elhíresült ügyben, a tízéves Desmond esetében a progresszív divat- és médiavilág egy gyerek transzvesztitizmusát ünnepelte, mintha az valami üdvözlendő, bátor dolog lenne. Nem az. Ez nemcsak gyerekek szexualizálása, ami önmagában is botrányos, de kiskorúak transzneműként történő elfogadtatása, a gyerekkori nemváltás normalizálása is – holott nem, ez semmiképpen nem szabad, hogy valamiféle új normalitás része legyen. Majd, ha nagykorú lesz.

A Kiss Noémi által említett másik ügy pedig az volt, amikor kifogásolt egy, a magyar Amnesty International által bemutatott képregényt, amelyben gyerekek propagálják (nincs erre jobb szó) kifejezetten gyerekek számára a transznemű létet. A 2018-as kiállításmegnyitón az Amnesty részéről Mérő Vera kijelentette, hogy a transz embereket „nem elég pusztán tolerálni: őket ünnepelni kell”, és TERF-eknek nevezte az őket bírálókat (trans exclusionary radical feminist: így bélyegzik meg a transzpárti szélsőségesek a kritikus feminista hangokat; ez nem vicc, akit ebbe a kategóriába raknak, életveszélyes fenyegetéseket is kaphat).

A homoszexualitás mint szexuális orientáció természetesen nem terjed „propaganda” útján, ezt rövidre is zárhatjuk. A transz lét azonban, mint nemi identitás, igen. Jó, nem kell propagandának neveznünk, nevezzük a közösségi média biztosította tereknek, buborékoknak, TikTok- és YouTube-videóknak, és szerepet játszik a transz politikai aktivizmus is. Nem lehet véletlen, hogy az elmúlt évtizedben Amerikában 1000, Svédországban 1500, az Egyesült Királyságban 4000 százalékkal (!) ugrott meg a nemi diszfória miatt kezelt fiatalok száma.

Hogy egyértelmű legyek: amennyire természetes, hogy felnőtt emberek azt csinálnak a testükkel, amit akarnak (és nagyon kívánom, hogy a transz emberek szabadon, diszkriminációmentesen élhessenek Magyarországon is), annyira természetellenes, kényszeres és irracionális az új transz ideológia. Aszerint ugyanis amit egy tinédzser, de mint láttuk, akár egy négyéves gyerek is mond arról, hogy minek érzi magát, azt azonnal el kell fogadni, és nagykorúságáig ebben a vélt/valós transz identitásában kell támogatni.

Támogatni a nemi diszfóriát érző gyerekünket természetesen nagyon is kell, pláne, ha ő is, mint sok társa, az autizmus-spektrum valamely pontján helyezkedik el. A támogatás azonban nem jelentheti azt, hogy kritikátlanul – talán a progresszív megbélyegzéstől is tartva – rábólintunk arra, hogy „rossz testben született”, csak azért, mert a visszhangkamrája ezt erősíti benne. Pláne, hogy túlnyomó többségük később bizonyítottan túllép ezen a fázison.

Ez nem támogatás.

Sokkal inkább az, hogy először is átöleljük, megszeretgetjük a gyereket, leülünk és annyit beszélgetünk vele erről, amennyit csak lehet, ha kell, szakemberrel konzultálunk – viszont kertelés nélkül elmondjuk neki, hogy  gyakorlatilag visszafordíthatatlan lépésre készül –: magyarán valóban komolyan vesszük őt. Beleértve a testével való elégedetlenségét, öngyűlöletét, szorongását, evészavarát. A hormonális kezelés kb. a legutolsó, ami ilyenkor felmerülhet.

Egyébként meg, és akkor ez itt a reklám helye, szépen a kezébe adjuk Douglas Murray nemrég megjelent új könyvét, A tömegek tébolyát (a remek fordítás Stemler Miklós munkája). A brit szerző, aki történetesen (neo)konzervatív és meleg, végigvezet minket a transzügy mellett az új nyugati kultúrharc egyéb toposzain is, mint a faj, a gender, vagy az identitás, és a klasszikus liberalizmus értékeinek védelmében közel négyszáz oldalon ostorozza az egyre hangosabb posztmarxista attitűdöt.

Új világra ébredtünk

Évek óta egy új nyelvet tanulunk. Transznemű, cisznemű, cisznormatív, toxikus maszkulinitás, woke, cancel culture, safe space, mikroagresszió, posztkoloniális, kritikai fajelmélet, kulturális kisajátítás, fehér privilégium, interszekcionalitás – mintha az őrület szállta volna meg a szabad világot.

De hogyan jutottunk idáig? Miért beszél pl. a mainstream progresszió évek óta ennyire kiemelten a transzokról, egy kisebbségen belüli kisebbség gondjairól, illetve megnevezésük helyes nyelvezetéről? És főleg: mikor, ki döntött arról, amíg aludtunk, hogy ez az új normatív rend, amihez alkalmazodni kell? Hol, milyen viták előzték meg azt a döntést, hogy éppen ezt a pc fogalomkészletet kell használni, és muszáj behódolni a valahol eldöntött új elvárásoknak, különben egzisztenciálisan is megjárhatjuk?

Miért tartunk ott, hogy neves egyetemek rögtön pattannak, és elküldenek nem kívánatossá vált professzorokat, ha pl. a Stonewall vagy más nyomásgyakorló csoportok (hogy ne mondjam lobbik) azt petíciózzák, hogy „érzékenységeket sértett”? Most olyan feminista értékekről nem is beszélve, mint a szabadság, az egyenjogúság, a női autonómia – teljes tévedés, hogy a transz érdekek harmonikusan egybeesnének a feministák érdekeivel.

Murray egyfajta hardver/szoftverproblémát ír le: ha egy tulajdonságunk velünk született, akkor az adott, megváltozhatatlan (hardver), ilyennek látjuk ma egyre inkább a homoszexualitást. Ez nagyban segített a melegek társadalmi elfogadásában, hiszen egyre kevesebben vélik ma már úgy, hogy melegnek lenni valami életmódválasztás lenne. Ami viszont tanult, illetve megválasztható (szoftver), az minimum vita tárgya lehet, vagy legalábbis nem magától értetődően eredményez szimpátiát. Még az LMBT-közösségen belül sem, írja Murray, hiszen szerinte a transz ügy „hardveresíteni” szeretné magát, így „a transzok által megfogalmazott állítások egy jó része nem pusztán tagadja a melegmozgalom állításait, hanem alá is ássa azokat”. És tegyük hozzá: lassan a szólás- és véleményszabadságot is.

Alig néhány éve meg elképzelhetetlen lett volna, hogy az Amerikai Könyvkiadók Egyesülete bűnbánó, szervilis közleményben fejezze ki sajnálatát amiatt, hogy forgalmazott egy állítólag „transzfób” könyvet is. Az ezen öncenzúra miatt még ismertebbé vált mű, Abigail Shrier amerikai feminista Visszafordíthatatlan kár – a transzgender őrület elcsábítja a lányainkat című kötete bírálja a transzkultusz rátelepedését a női autonómiára, emiatt pedig az Amazon is csak terjeszti, de nem hirdeti a könyvet, az olvasók egy része ugyanis „érzékeny” erre a témára.

Mióta írja felül az állítólagos érzékenységek kerülésének szempontja a józan észt, a logikát? Hogyan legyek például önrendelkező nő, ha most már bárki nőként definiálhatja magát, és beléphet a személyes terembe? Nem egy álláspont a sok közül, hanem objektív tény, hogy egy férfi akkor is biológiailag férfi, ha nőnek mondja magát – csak most már „nőként” hozzáférése van a női terekhez, legyenek azok öltözők, mosdók vagy női börtönök.

Korábban még nem a biológiai nem tagadása volt a cél, csak a hozzá tapadó társadalmi nemi szerepek, előítéletes klisék lebontása. Talán a több fronton is kártékony Judith Butler volt az első, aki a 90-es években nemcsak a társadalmi nemet, de az objektíve létező, a kevés interszexuális kivétellel bináris biológiai nemet is „dekonstruálni” akarta, hiszen mindkét „konstrukciót” csak állandó ismétlések útján állítjuk elő. Már ha ő jól érti saját magát. (Amikor pedig nem ilyeneken gondolkodik, azzal tölti a szabad idejét, hogy Izrael ellen kelt gyűlöletet.)

Tudatipar, érzékenyítés, zsarolás

A kultúrharcnak ez a transzügyi része sem az emberi jogokról szól, ellenkezőleg, alapvető jogokat áldoz be. Maga a cél teljes rejtély, hacsak nem a nyelvi és definíciós hatalom megszerzését tekintjük annak, de úgy tűnik, azt mindenképp el kéne fogadnunk, hogy a szubjektív érzések, érzékenységek, sértettségek, a félreértett udvariasság kötelme erősebb, mint az objektív tények.

A gyerekeket nem próbálják meg manipulálni, transzügyileg „érzékenyíteni”, őket megkímélik az egésztől – igyekszik hazugsággal cáfolni a NER hazugságait a progresszív tábor.

A transzmozgalom, illetve az azt kiszolgáló tudatipar mindent megtesz az önmagáról már állítólag dönteni képes gyerekek nemváltásának bátorításért, miközben háborítatlanul kelt félelmet és bűntudatot a szülőkben, ha nem karolja fel azonnal a gyerek ilyen jellegű igényét. Visszatérő és visszataszító zsarolási eszköz a nemváltás nélkül maradó gyerekek potenciális öngyilkossága, mintha ez lenne a nemváltás alternatívája.

A csendes normalizálás tipikus példája, hogy a BBC 6-12 éves gyerekeket megcélzó csatornája, a CBBC pár éve simán leadott egy olyan dokumentumfilmet, amely teljesen egyoldalúan, kizárólag támogatóan számolt be Leo, egy 13 éves, Lilyként született transz kisfiú (= kislány) hormonterápiás átváltozásáról (a pártatlanságára mindig büszke BBC rosszul viselte a kritikát, arrogáns és lekezelő válaszokkal reagált az aggódó és dühös nézői levelekre).

Nagy-Britanniában azonban – a nemváltását később megbánó Keira Bell ügyében született tavaly decemberi bírósági döntés nyomán – véget vetnek a 16 év alattiak hormonkezelésének, és szerencsére Svédországban is levették napirendről a fiatalkorúak nemváltásának megkönnyítését.  Németországban intenzíven dolgoznak azon, hogy elfogadtassák a nemi diszfóriás fiatalkorúak „jogát” hormonkezelésre, sőt, műtétre – írja az ezt régóta bíráló Emma c. feminista lap, nem sokkal azután, hogy a Bundestag májusban leszavazta a Zöldek és a liberális FDP azon „önrendelkezési törvény” javaslatát, amely 14 éves kortól megengedte volna a gyors és bürokráciamentes nemváltást, lényegében bemondásra.

Nem anyák, „szülő emberek”

Ami pedig a felnőtteket illeti, a transzideológia nyelvpolitikai sikerei tagadhatatlanok. A Biden-adminisztráció jövő évi büdzséjében és más hivatalos iratokban az „anyák” kifejezést lecserélték „szülő emberekre” (birthing people). A döntést a NARAL civil szervezet a következő ideológiával védte: „Gendersemleges nyelvezetet használunk, amikor a terhességről beszélünk, mert nem csak a cisznemű nők eshetnek teherbe és szülhetnek.”

Az Amerikai Pszichológiai Társaság szerint a „születési nem” kifejezés különben is ma már „lealacsonyítónak” számít; a helyes kifejezés a „születéskor kijelölt nem”. Kijelölt, mintha az orvos valami önkényes döntést hozna, amikor beírja, milyen nemű az újszülött. Orvosi egyetemeken professzorok bocsánatot kérnek, ha a férfi vagy nő szavakat használják. A transzideológiával nyíltan szembemenő, feminista J. K. Rowling egyik bűne az volt, hogy közölte, nem tudja elfogadni a nő szó lecserélését arra, hogy „emberek, akik menstruálnak”. A skóciai Abertay Egyetem vezetősége diákok panasza nyomán vizsgálatot indított, amiért az egyik diák egy szemináriumon közölte: a nőknek vaginájuk van, a férfiak pedig erősebbek. De Murray is számtalan dermesztő példát hoz fel könyvében az új transzpárti intoleranciára – és miközben ezeket olvassuk, azon tűnődhetünk, honnan jött elő ennyi kirekesztés, ennyi intolerancia egy olyan időszakban, amikor mindennél gyorsabban haladtunk előre a legkülönbözőbb etnikai, nemi, vallási kisebbségek elfogadása, integrálása terén?

„A hormonokat és a műtétet radikálisan egyszerűen ábrázoló megközelítés kétségkívül arra buzdít majd többeket, hogy gondjaikat egyszerűen meg lehet oldani eme alapvető félreértés orvoslása terén. (…) A jelenlegi probléma nem az aránytalanság, hanem a bizonyosság – ama hamis bizonyosság, amivel egy hihetetlenül bonyolult ügyet úgy mutatnak be, mintha a lehető legvilágosabb és leginkább megértett dolog lenne” – konkludál a szerző az állítólag „rossz testbe születettek” ügyéről.

Tegyük hozzá: a transzügyi nyomulás, akárcsak a kultúrharc többi része, nem az érintett kisebbségeknek segít, hanem az egyéni önrendelkezésnek, a női jogoknak, végső soron a Nyugat szabadságnak árt.

Az Azonnaliban megjelent írás