Egy kert halála

Posted by
Bojár Iván András
>Furcsa nyár ez. Vagy csak az évek múlása az: minden hétre jut veszteség. Néha kettő is. Amikor az elmúlt hetekben Pécsett jártam, szóbeszédből tudtam meg, hogy Kircsi László a kiváló zenetudós, zeneszerző, oboás nagybeteg megint. S most a szomorú, de minden bizonnyal számára megkönnyebbítő vég híre is megérkezett.
A végtelenül kedves, okos Kircsi László Pécsett élt. De hogy! Kezei közt terelgetve nemzedékek járták be a zene univerzumát. Pár éve a Nagy Pécs Könyvben írtam portrét róla. Aki nem ismerhette, fájlalhatja. Talán most, ha megkésve is, egy kicsit közelebb kerülhet hozzá. Eltávozása óriási veszteség, okkal szomorítja most el Pécs értelmiségi és kulturális életét.
***
Kircsi László

Vannak emberek, akikről első látásra tudni, humorérzékkel áldotta meg őket a teremtő. És van olyan létforma, amelyből nem hiányozhat a humor. Szellemes embereknek nevezik őket, nem firtatom miféle etimológia okán. Talán, mert a humorérzékkel élő emberek rendszerint valamiféle szellemiség hordozó: szellemmel átjárt népek – képesek egyszerre látni a dolgok színét és fonákját. Meg azt, hogy e két örökre összeforrt, egymás nélkül nem létező minőség a látszat meg ami mögötte van, cívódó, ellenséges sziámi ikrek. Örök röhej forrásai. Aki szellemes, képes szerető megengedéssel nyugtázni, hogy az ember gyarló. Hogy néha égbekiáltó marhaságokat követ el magával.

A szellemességnek szintjei, árnyalatai vannak: a térdcsapkodós, telepofával ordítva röhögéstől a tüllszerűen áttetsző, légies, ám könyörtelen pillantással kísért megsemmisítő poénig. És vannak az emberszeretetnek, a műveltségnek, a létezést soha nem lankadó szellőként simogató módozatai. Nem poénok, élcek, éber elmével kibiztosított, mindig becsapódni kész humorbombák, hanem csak szelíd látásmód. Egy habitus. Nézés. Kicsit tán ferde fejtartás. Hozzá a világ megengedő, de éles szemű szüntelen figyelme, mely létállapot kiemel az élettel szükségképp velejáró nehézségek küzdelmeiből. Megtörténnek azok is természetesen, hisz az életet senki nem kerülheti el, de aki ezzel az attitűddel egy kicsit képes madártávlatból nézni önnön méltatlan sehová nem vivő harcocskáit, odafentről, – mint tájon átsuhanó sportrepülőgép boldog vasárnapi utasa, – könnyed nevetéssel tud legyinteni a vidék lent oly küzdelmes árkaira.
Ilyen Kircsi László: szellemes, művelt, bujkáló mosolyában ott a legyintés képessége. E mozdulatban olykor ott van az áldás is, a teremtő gesztus, hiszen figyelme mindig aktív. Most is, meg régen is, mielőtt egészségének váratlan és durva megrendülése két részre, az “előtt”-re meg az “után”-ra osztotta életét. Előtte oboás volt, a zenekar sztárja – ahogy bevezet a félhomályos zenekari árkok világába, hiszen „amikor egy fúvós megszólal a darabban, mindenki elhallgat”. Utána zenetörténetet és zeneelméletet oktató tanár, a rendszerváltás éveiben az addig énektanárokat monopóliumként oktató Zeneakadémia melletti első tanszék alapítója és vezetője. Előtte hangokat alkotott, most hallgatók fejében alkot összefüggéseket, tudásrendszereket. Közben pedig házat, otthont, orvos feleségével közösen páratlan értékű botanikus kertet: egy mediterrán olaszt és egy kifogástalan japánt. Zen-kertet, és életformát, melyet nemes hangok itatnak át és elsőrangú képzőművészet, mely az otthon falait foglalja el.
Mikor budapesti ismerőseim némi vaksággal rákérdeznek, és szerinted lehet Pécsett élni?, mindig Kircsi Lászlóék otthona, életközege jut eszembe: hát nagyon! És nem csak abban az értelemben, hogy a nagyváros nyújtotta kulturális javaktól némileg távolabb berendezhető-e tartalmas élet, mert láthatólag intellektuálisan eleven élet zajlik itt. De úgy is, hogy a zenével, kerttel, értékes emberekből álló kiterjedt baráti élettel, utazásokkal, közéleti szakmai aktivitással ez az élet többet ad, messzebb ható eredményekre nyit teret, mint a reménytelen küzdés egy zsúfolt metropoliszban.
Kircsi Lászlóban ma is a messziről indult ember lendülete dolgozik. Apja miskolci családjában tizenegy testvér jutott a száztíz hold földre, amit az elsőszülött örökölt. A második pap lett, a harmadik, mint Stendhalnál, katona.. Ez volt Kircsi apja: horthysta tiszt. A népi demokráciában ezért lett Kircsi László hátrasorolt, “C” kategóriás diák. A háború a Bodeni-tó mellett Friedrichshafenben, francia fennhatóság alatt érte a családot, s ki érti ezt, de a honfibú nem hagyott bennük kétségeket: vissza Magyarországra! Ha nincs az apai vonalon leszármazó történelmi teher, Kircsi ma kémikus. Imádta és jó is volt a tudományban, de színjelessel sem válhatott egyetemi hallgatóvá. Zeneiskolai tanára viszont hangszert választott neki, az oboát, örök kísérőt a következő évtizedekre. Kircsi ebben is nagy tehetséget mutatott, olyannyira, hogy tanára Pados Jenő Pestről járt Miskolcra tanítani őt. A harmadik várost, Pécset is neki köszönheti. Egy napon ő jelezte, Pécsett oboást keresnek. Kircsi másnap vonatra ült a próbajáték miatt. Leszállt, felvették, maradt.
Kitörölhetetlenül pécsi lett. A Mecsekről leszökő szélben melódiáinak hangjai ott úsznak minden nap a város tetői felett. A pavane és a galliard későközépkori tánc zenei témájának átiratából ő szerezte a városháza tornyában megszólaló, a reneszánsz kori Pécs előtt tisztelgő harangjáték zenéjét. De a Dzsámijét is, ami már saját szerzemény. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek klasszikus zenekari munkái mellett jutott figyelem idő és energia avantgard zenei kísérletekre is. Tíz éven át másodmagával szervezett koncerteket a Csontváry múzeumban, az elsőt mindjárt Pilinszky vendégségével, de bemutatkozott itt a Jeney-Vidovszky-Kocsis hármas fémjelezte Új Zenei Stúdió is. Amikor aztán Pesten, a Fiatal Művészek Klubjában lépett fel, a publikumot meglepte a pécsiek avantgard modernizmusa. Később a Magyar Rádió által rendezett pécsi zenei hét élő műsorában a Bartók adón Czigány György vezetésével, Kircsi avantgard zenét játszott az országnak.
Orvos feleségével közös életük egy 52 négyzetméteres lakótelepi lakásból indult. Onnan jutottak a hegyre, ahol aztán a mai házat, amit megérkezésünk után körbejártunk, az építész barát, Vagner Péter rajzolta meg. A falakat azonban a zenész emelte. Kircsi mindenhez ért. Ha kellett kőműves volt, ha kellett ács. Mindezt szakmunkásoktató könyvekből leste ki. Ha a tanoncok elsajátították a szakmát, ő miért is ne tanulhatta volna meg – gondolta, s az autodidakszis sikert hozott: amikor a szomszéd ügyvédet magára hagyták iparosai, esdekelve próbálta megbízni a zenészt, vállalja már el az ő tetőszerkezetének ácsmunkáit is. Legbüszkébb azonban szép kandallójára lehet. Elegáns forma, s a kéménye úgy szelel, hogy szinte kikapja az izzó hasábot az égre.
Lehet, hogy egy kép erről: belső tér
A zene: titok – mondja kiindulásként. Arcán már a tűz fénye vibrál. Ez az origó. Sokszor fizikai titok. Létezik egy alaphang, ami fizika – lendül bele, s szemében felizzik a gondolat. Újabb hasábokat vesz elő, mondat közben egyenletesen rakosgatja őket. – A zene egy nyelv, amiben úgy ismerem fel a hangot, mint más Weöres Sándornál a szót. Pernye András elmélete volt az ismétlés elve. Azt mondja: két fajta hang van, a rendezetlen rezgésszámú, és a rendezett. A zörej meg a zene. A természetben az előbbi van többségben. Az emberi kommunikációnak szüksége volt valamire, ami onnan kiemelkedik. A rendezettet választotta. Egyet. Egyetlen hangot, amivel nagyon sokféleképpen lehet kommunikálni. Ha odaadunk egy gyereknek egy sípot – mondja most már látható izgalommal, – és arra kérjük sípoljon el vele valami vidámat, a gyerek ki fogja találni, hogyan kell. Ez az alap. No de melyik volt a következő hang? Hát “A másik”. Az eltérő. Beethoven hatodik szimfóniájában az oboával süt ki a nap! – Mondat közben megtorpan. Elhallgat. Figyel. A tévében a Mezzo adón Csajkovszkíj megy. Egy oboaszóló. – Na, ez az én régi életem – mondja halkan és tekintete fényében megtörik valami. – Rosszul viseltem. Meg voltam sértődve. Miért pont velem? Már az intenzíven harcolni kezdtem, ahogy éreztem, hogy a beszédkészségemet veszítem el. Azonnal szavalni kezdtem. Utána sok kamaradarabot tanítottam be, ez némileg kárpótolt. Pedig nagyon élveztem a zenekari munkát. Egyszer kérdezte tőlem élő adásban Mexner Mihály, a rádió hatos stúdiójában, hogy szeretek-e szólózni. Mondtam: igen. De nem talált eléggé lelkesnek, mert visszakérdezett újra. Mert ha – feleltem -, a zenekar egybeállásából sikerül egy szép hangzást közösen létrehoznunk, számomra ez a valódi öröm.
Kircsi csapatjátékos és áradó mesélő. Pár háttel később, bent az egyetemen, a Zsolnay Negyedben ismét láttam nagy ívű szellemtörténeti okfejtéseiben elmerülni őt, mialatt az ifjú hallgatóság időutazáson vehetett részt. A zene matematikai alapjai, Pitagorasz, majd a harmóniarendszerek témája volt terítéken. Illusztráció gyanánt a zongrához ugrott, hogy egy Bartók részlettel adjon kijelentésének nyomatékot. Ilyen műveltség, átfogó látásmód, színes előadókészség ma már nemigen jellemző. Letűnt értékrendet képvisel.
Baráti körünk minimum tizenöt évvel fiatalabb nálunk – árulja el a frissesség megőrzésének receptjét. – A rendszerváltás hónapjaiban mehettem volna szakmai nyugdíjba. Ezekben az időkben történt, hogy Ormos Mária az egyetem akkor rektora kezdeményezte: fejlődjön több karból álló nagy egyetemmé a pécsi. Így és ekkor kerültem én is oda. Akkor lettem tanszékvezető. Az alapítás pedig mindig nagyon izgalmas időszak.
A lakás falain komoly alkotók: Kass János, Pierre Székely, és Pécs kortárs művészetének reprezentánsaitól való munkák sorakoznak. Pécs ettől is fejlett, önálló. Budapest nélküli kulturális mitológiája van, hősökkel, harcokkal, győzelmekkel. Saját Olümposz, saját művész-istenekkel. A műgyűjtemény nem műgyűjtés eredménye. A tárgyak lettek, jöttek, kötelező lételemmé váltak. Mindegyikhez tartozik egy-egy arc, egy-egy történet.
Kircsi régen a Villányi szobrászati szimpozionokra is járt zenélni, barátságokat kötni. Japán kapcsolatai is onnan erednek. Legerőteljesebb kulturális élményéhez a kőfejtőn át vezetett az út. Egy alkalommal Nagano-ba hívták. A helyi zenekart kellett országos versenyre felkészítenie. Megnyerték. Mielőtt belefogtak a munkába, két feltételt szabott: feleségét hozhatja magával és felkeres egy csodás kertet, amit barátjától kapott könyvből nézett ki magának. Japán kiadás volt, szép, vonzóan idegen betűkkel teleírva. Kircsiék nem tudták milyen kertről lehet szó. Kisérőik be sem léphettek Kiotóban a minisztériumi engedéllyel egy alkalomra kinyitott császári nyári palota kertjébe.
Ez hatott. Hazatérve szabályos Zen-kertet alkottak, kontemplált figyelemmel párhuzamosra fésült kavicsággyal, apró pavilonnal. Nem japános kert ez, hanem japán. Még egy teknősbékára emlékeztető kösziget is emelkedik a kavicságy grafikájában. De hogy legyen helyszíne a baráti találkozóknak, a „szentivánéjeken” évek alatt kötelezővé vált kamarakoncerteknek, egy mediterrán kert is létrejött a kerítésen belül, kinek melyik hangulat, érzelmi és szellemi habitus tűnik kedvezőbbnek nyári délutánokon.
– Nincs egyedi boldogulás, csak ha a másik is akar – figyelmeztet fontos életelvére, amit – mint kiderült – nem roppant szellemi súlyú filozófustól vagy hitszónoktól tett magáévá Kircsi László, hanem egy multi level marketing rendszertől. Világ életemben gyanakodva és tartózkodva néztem minden ilyenre, akár obskurus szekták misztikus tanaira, de Kircsi világos és értelmes kulcsot ad. Magyarországon ma már minden tucat emberből egy efféle rendszerben aktív,
– Egy diákom ismertette meg velem negyed százada. Teljesen értelmes dolog. Arra tanít, hogy munka nélkül nem lehet pénzt keresni és hinni kell abban, amit másnak akarsz eladni. Már nem építem, de használom a rendszert – mondja, – Nincs egyedi boldogulás, csak ha a másik is szeretne előrébb jutni. Ez a lényeg. Fontos tisztázni a magunk számára azt is, hogy akarunk-e valamit az élettől? Szeretnénk-e elérni valahová? Rengeteget tanultam. Az egyetemi szakot sem tudtam volna az itt megszerzett marketing fogalomhasználat nélkül elindítani.
Függetlenül az MLM-rendszerekkel kapcsolatos hiedelmeimtől, ez a késői korban magáévá tett marketing gondolkozás abban erősített meg, hogy Kircsi László a fajsúlyos klasszikus műveltségi alapokon álló, kis híján kémikussá lett klasszikus zenész, műgyűjtő ács-kőműves, avantgard és alkalmazott zeneszerző egyetemi tanár, kandalló, egyszersmind Zen-kert építő marketinges, nagyjából mindent kimerített, amit csekély képességű földlakóként a teljes élet fogalomkörébe elképzelhetünk. Belegondolni is ijesztő, vajon mi lett volna belőle, ha pályája indulásakor, politikai okokból, nem állítanak elé akadályokat?
(a gyönyörű fotókat Darabos György barátom, szerzőtársam készítette)