Miért nem augusztus 15-én kapitulált Japán?

Posted by

Kocsis Tamás

>Pereg a film. A japán urak 1945. szeptember 2.-án délelőtt (a világnak a háborúban érdekelt jelentős részén, nem utolsó sorban éppen Amerikában még szeptember 1. volt) jelentek meg az az amerikai haditengerészet „Missouri” csatahajóján, hogy elsőként Sigemicu Sigemicu Mamoru japán külügyminiszter aláírja a kapitulációs okmányt Douglas MacArthur amerikai tábornok, a szövetségesek főparancsnoka elött. Megtette, – japán módra.

A civilek, cilinderben és fekete nyakkendővel kiegészített zsakettben érkeztek a hajóra. A tábornokok fehér kesztyűt viseltek, maga a miniszter is kesztyűs kezében sétapálcával lépett a fedélzetre. Amikor erre utasítást kapott, rezzenéstelen arccal vette kezébe a tollat és szignálta „a császár, a japán kormány és a japán császári főhadiszállás parancsára és nevében” az okmányt, egyetlen szó nélkül. A történelmi filmkockákat azóta sokan láthatták, akik akarták, bárhol éljenek is. A Japán feletti győzelmet ugyanis akkor minden győztes, akivel a császárság Hitler oldalán hódító háborút folytatott, úgy tekintette a sajátjának, hogy a többiek szerepét nem letagadva emelte ki a magáét. Így Washington, London, Párizs, Moszkva és – nem utolsó sorban – (akkor még) Csang Kaj-sek Pekingje egyaránt, egymást túlszárnyalva igyekezett a közös diadal dokumentumait minél több helyen megismertetni, terjeszteni, filmen, írásban…

Mert akkor még nem kezdődött el a hidegháború…A 2. világháború utáni hidegháború kezdeteként ugyanis későbbi időpontot, 1946. március 5.-ét, Churchill híres fultoni beszédét szokták emlegetni, ahol kijelentette, hogy „a Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai- tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le a kontinensre.” Ami pedig Kínát illeti: a kommunisták és a Kuomintang Japán elleni szövetsége csak a kapitulációt követően bomlott fel, aminek máig élő következményeként   1949. október 1. -én kiáltották ki a Kínai Népköztársaságot.

 Engem 1980-ban, a japán kapituláció 35. évfordulóján az MTI berlini tudósítójaként – meglepő helyen – a Szovjetunió NDK-beli nagykövetségén talált meg a kapitulációs film. Pjotr Abraszimov nagykövet az ünnepi alkalomra hívott össze nemzetközi sajtóértekezletet, amelyen tárgyszerűen, az 1975-ben született és  akkor (még) divatos „helsinki” szellemben, a békés egymás mellett élést hangsúlyozva mondott bevezetőt. Az amerikai újságírók nagy feltünéssel fotóztak, filmeztek, jegyzeteltek; a japánok egy csapatba tömörülve szótlanul, hallgatták a „történelmi leckét”. Egy angol tudósító meglepő kérdéssel kavarta fel a vizet: igaz-e, hogy Abraszimov részt vesz a Német Szocialista Egységpárt Politikai Bizottságának ülésein? Az a szovjet sztárdiplomata, aki 1962. után két ízben is vezette az Unter den Lindenen álló nagykövetséget, s történetesen szovjet részről 1971.-ben aláírta a négy nagyhatalom egyezményét, amely realista módon szabályozta Nyugat-Berlin helyzetét az NDK szívében. Az újságírói kérdésre diplomatikusan és semmit mondóan felelt: úgy végzi a munkáját, ahogyan a Szovjetunió nagykövetének Berlinben végeznie kell. Értse mindenki úgy, ahogyan akarja. Akármit is jelentettek a szavai, 1983.-ban ő lepődhetett meg a legjobban, hogy– röviddel Brezsnyev halála után – leváltották. Azóta az NSZEP hivatalos irataiból tudjuk, hogy ez személyesen Erich Honecker kívánságára történt, mivel Abraszimov „nagy mértékben beavatkozott az NDK belpolitikájába”.

Hogy aztán 1985-ben Tokióban bukkanjon fel, nem titkolt feladattal: rendezze Japán és a mindenkori Oroszország viszályát Szahalinról   és a Kuril-szigetekről. Kevés sikerrel.  A vita a térségről a második világháború után azért újult fel, mert a jaltai megállapodás, melyet az Egyesült Államok, Nagy Britannia és a Szovjetunió írt alá, kimondta: 2 vagy 3 hónappal azután, hogy Németország kapitulál, és a háború befejeződik Európában, a Szovjetunió belép a Japán elleni háborúba a szövetségesek oldalán. És: „Oroszország korábbi jogai, melyet Japán az 1904-es támadásával szegett meg, helyreállnak”, ennek részeként Szahalin déli része és a környékbeli szigetek visszakerülnek a Szovjetunióhoz és „a Kuril-szigetek szovjet fennhatóság alá kerülnek.”

Sztálin ennek jegyében tartotta fontosnak, hogy a japán kapituláció napján is kijelentse: „A régi nemzedék emberei negyven esztendeig vártak arra a napra – folytatta Sztálin -, amikor Japánt megverjük és lemossuk a sötét foltot országunk történelméről. Most felvirradt az a nap. Japán ma elismerte vereségét és aláírta a feltételnélküli fegyverletétel okmányát. Ez azt jelenti, hogy Dél-Szahalin és a Kuril-szigetek a Szovjetunióhoz kerülnek. Igy ezek a területek nem lesznek többé eszközök arra, hogy velük elszigeteljék a Szovjetuniót az Óceántól és nem lesznek többé a távolkeleti japán támadások kiindulópontjai.”

Lehet, hogy Sztálin valóban így hitte, a valóság viszont az, hogy a stratégiai okokból is fontos és természeti kincsekben   gazdag szigetekről szóló egykor szovjet-japán, immár orosz-japán történelmi vita máig mérgezi nem csak a két ország viszonyát, hanem mindmáig a mindenkori világhelyzetet is. Nehezen hihető, de igaz: legalább tucatnyi alkalommal kísérelték meg, hogy az Orosz Föderáció és elődje, a Szovjetunió nemzetközi jogi értelemben is békeszerződést kössön Japánnal, – mindeddig sikertelenül. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter megfogalmazásában most itt tartanak: „Szeretnénk, ha japán szomszédjaink megerősítenék, elismernék a második világháború következményeit, beleértve a Kuril-szigetek felett az Orosz Föderáció teljes szuverenitásának elismerését és tiszteletben tartását. E nélkül nem lehet szó semmiféle tárgyalásokról.”

Dél-Szahalin viszont sokszereplős játszma volt és lesz: gazdasági, politikai és – főként –stratégiai-hadászati tétel a nemzetközi patikamérlegen, ami Japánon kívül legalább annyira fontos a Kremlnek, mint a washingtoni Pentagonnak, de Pekingnek is.

Amit pedig magáról a japán kapitulációról ma is tudni érdemes… Mindenekelőtt: miért 1945. szeptember 1.-je, illetve 2.-ika?  Vagyis csak hetekkel azután, hogy az amerikaiak atombombát dobtak augusztus 6.-án Hirosimára, majd 9.-én Nagaszakira. Pedig Hirohoto japán császár ezek pusztító hatására és – nem mellékesen – a Szovjetuniónak a japán hadsereget elsöprő katonai bekapcsolódása miatt utasította a háború irányításáért felelős legfelsőbb tanácsot, hogy az fogadja el a szövetséges hatalmak által lefektetett feltételeket. Ennek jegyében – titkos tárgyalások és egy sikertelen államcsíny után – az uralkodó már augusztus 15.-én bejelentett rádión, hogy Japán kapitulál a szövetségesek előtt.

A győztes hatalmak mégis úgy időzítették, hogy a japán fegyverletétel aláírásával a második világháború hivatalosan pontosan kitörésének, az 1939. szeptember 1.-i, Lengyelországgal szemben végrehajtott német agresszió hatodik évfordulóján érjen véget.  (Itt és most nem mellékes, hogy háborút éppen a Távol-Keleten széles körben mindmáig 1937. július 7.-től számítják, amikor kitört a második kínai–japán háború. Az meg sajátos véletlene a történelemnek, hogy az akkori győztesek az első világháborút lezáró békeszerződés tervezetét – ebből szakadt Magyarország nyakába végül Trianon – éppen 1919. szeptember 2.-án adták át Franciaországban a bukott és már szétesett Monarchia képviselőinek.)

A japán uraknak ezért kellett tokiói idő szerint 1945. szeptember 2.-án délelőtt megjelenniük a US „Missouri” fedélzetén. MacArthur nem titkoltan választ várva, rövid beszéddel kezdte a ceremóniát, mondván: „A szétáradó eszményeket és ideológiákat magukban foglaló eredményeket a világ csataterein döntötték el, és így ezek nem tárgyai vitának, inkább az a teendőnk – még mindig mind a győzteseknek, mind a legyőzötteknek -, hogy felemelkedjünk arra a magasabb méltóságra, amely egyedül válik javára a szent ügynek, amelyet szolgálni készülünk.”

Csalódnia kellett.  Japán részről egy szó sem hangzott el a ceremónián. A külügyminiszterminiszter után a fegyverletételi szerződést japán részről még Joshijiro Umezu tábornok írta alá „a japán császári főhadiszállás megbízásából és nevében”. Majd a szövetséges hatalmak részéről MacArthur nyitotta meg a sort, s őt követték sokan mások, szovjet, angol, francia, kínai, ausztrál stb. színekben. Chester Nimitz amerikai tengernagy, a szövetségesek haditengerészeti főparancsnok már a remélt jövőnek címezve zárta a ceremóniát: „Nemsokára megkezdődik az a folyamat, hogy Japánt visszaviszik a civilizált nemzetek családjába.”

Ez nyilván annak jegyében hangzott ez el, amit ugyanezen a napon Truman amerikai elnök mondott: „Ma – jelentette ki többek között – egy új világ küszöbén állunk. Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy az olyan világ legyen, amelyben semmiféle faji, osztálybéli, vagy hitbéli vak elfogultság többé ne ronthassa meg az ember lelkét.”

  A hajóról egyébként a japán civilek és hadurak már „védőőrizetben” távoztak. 1946. május 3.-án a tokiói perben – a nürnbergi per távol-keleti változatában – egyetlen felmentő ítéletet sem született. Hét vádlottat -, vezető politikusokat és katonákat – akasztás általi halálra ítélt a nemzetközi bíróság. Az ítéleteket 1948. december 23.-án hajtották végre a Szugamói börtönben. A többi vádlott legalább 7 évi börtönbüntetést kapott, többen életfogytiglanit, de 1954-1955-ben mindenki szabadult.

Hirohito császár – Kína és Ausztrália tiltakozása ellenére – nem ült a vádlottak padján. MacArthur – aki Japán korlátlan urának számított – az amerikai kormánnyal együtt ezt azzal indokolta: vád alá helyezése olyan felzúdulást keltene a japán társadalomban, hogy ezért akár egymillióval is növelni kellene a megszálló csapatok létszámát. A japánok ugyanis istenként tisztelték császárjukat, és el sem tudták képzelni, hogy perbe fogható volna, bár az nyilvánosan lemondott „a tennók (az ég urai) isteni méltóságáról”. (Az azóta sem cáfolt akkori, az egész világot körbejáró „városi legenda” szerint erre MacArthur tábornok rövid és velős mondata késztette a császárt: „Ön mostantól nem isten!) Végül ő uralkodott – 124.-dikként a töretlen sorban – az utóbbi   két évezred japán császárjai közül a leghosszabb ideig: 1989-ben halt meg, 88 évesen.

 Az meg ismert tény, hogy jelentős japán fegyveres erők szeptember 2.-ig harcoltak, s szovjet csapatok éppen ezekben a hetekben foglalták el a máig átvághatatlan világpolitikai görcsként mérgező Kuril-szigetsort. Elszigetelt japán katonák pedig Ázsia-szerte és csendes-óceáni szigeteken még hónapokig, évekig visszautasították a megadást, sőt akadtak olyan csoportok is, amelyek 1970.-ig harcban álltak, vagy legalább is azt hitték magukról. Ugyancsak japán módra…