Haldokló nyugágyban

Posted by

Asperján György
>Nevelőapám 1948-ban, a nagy júliusi melegben a rossz és kényelmetlen nyugágyban haldoklott a szellős tornácon. Bokánál elkötött hosszú gatyát, begombolt nyakú fehér inget viselt. Ő, aki mindig félt a haláltól, immár nem félt, legalábbis nem mutatta. Néha kinyitotta félig a szemét, aztán köhögött egy sort, majd visszaroskadt a csendes hörgésbe. Gyerekei kötülállták. Mi lelencek is. Néztük, hogyan múlik ki a világból, és persze nem értettünk semmit, pedig nevelőanyánk a tudomásunkra hozta, hogy apátok haldioklik.

Olyan különös volt ez a cselekvést kifejező ige, mintha feltett szándéka lett volna, hogy most pedig haldokolni fog. Máig csodálkozom, hogy orvost nem hívtak. Igaz, nem is lett volna értelme, illetve miből kifizetni. “Ennek ez a sora” – mondta csendes beletörődéssel anyuka. Egyedül a legkisebb gyerekük, a 19 éves Ilonka sírt. A másik négy gyerekük, mind felnőtt, megfáradt ember, némán figyelték apuka, a nemzőjük haldoklását. Nem szóltak egymáshoz,és nem szóltak apukához. Egyszer csak apuka kinyitotta a szemét, végignézett a körötte álló gyerekein, aztán nehezen, fojtottan megszólalt:

–Annyuk, tartsad a gyeplőt, ki ne engedd a kezedből.
– Apjuk, itt vagyok.
– Megértetted?
– Megértettem – mondta anyuka, miközben tudta, hogy már nincs se szekér, se ló, legfeljebb csak a semmihez csatolt gyeplő.
Ők mégis értették, hogy miről beszélnek. Anyuka időről időre bement a konyhába, mert felkészítette az ebédet, zöldborsó levest és tepertős túróscsuszát. Azokra is figyelni kellett.

A “gyerekek” nem mozdultak. Talán sejtették, talán tudták, hogy nem sok van hátra, s azt a keveset vele, az eltávozni készülővel akarták tölteni.
Egyszercsak anyuka megszólalt:
– Kész, apátok elment. Isten nyugtassa.
– Elővett a köténye zsebéből egy oda készített fekete kendőt, apuka álla alá nyult és a feje tetején, masnit kötve, rögzítette a kendőt, hogy le ne essen apuka álla.
Ilonka zokogása átragadt ránk lelencekre.
– Ne vonyítsatok itt! – mondta anyuka. – Menjetek hátra a kertbe.
Szomorúan, mert tudtuk is, hogy most szomorúnak kell lenni, egymásra néztünk, és nem tudtuk, hogy most mit csináljunk. A jószágudvaron a kecske mélán rázta a kolompot. Bár korábban téptem nekik zöldet a kertben, de éhesek voltak, és nem értették, hogy ami van, miért van, és miért nem legelhetnek az utcán. Aznap fájdalmasan késve érkezett meg az este.