Csehov Három nővére a Kosztolányi Dezső Színházban / Thealter
Három férfit látunk. Három férfitestet, melybe női lelkeket zártak az égiek. Nőket, kiknek ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdeniük. Megoldatlanul maradt problémákkal. Ők pedig csak mesélnek és mesélnek. Csehov Három nővére a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház tolmácsolásában érkezett Szegedre, a Thealterre.
A Puskás Zoltán által színre vitt Csehov-mű egy hisztérikus, hatalmas lánggal égő Mását kínál, egy örök pesszimista Olgát meg egy álmokat kergető, mindenkitől függetlenedni vágyó Irinát. Pillanatokkal később el is feledkezik erről, de ez senkit sem zavar. Olyannyira, hogy felesleges is azonosítani, ki kicsoda a cigaretta füstfelhője mögött. Az egész másodlagossá válik, mikor rátérünk a lényegre, a világ problémáira. Három ember egyszerűen csak beszélget, kiöntik egymásnak a szívüket.
Ez a bizonyos „szívkiöntés” az elfogadás, a tragédiák megélése és az elvágyódás tengelyén billeg ide-oda. Ezek a folyton visszatérő motívumok úgy járnak szájról szájra a karakterek között, akárcsak a konyak-cigaretta-bor triója. A motívumok mindenki számára ismerősek lehetnek Csehov műveiből, ami azért is jelentős, mert Puskás Zoltán és Góli Kornélia, az előadás dramaturgja nemcsak a Három nővért használta fel a produkcióhoz, de Csehov más szövegeit is. Ezeket egészítették ki végül a rendező saját élményeivel, hogy megszülessen a rendhagyó előadás. Tehát a darab gerincét Csehov alapmotívumai adják, a produkció arra épít.
Az íróra jellemző kilátástalanság ellenére humoros előadást láthatunk Búbos Dávidtól (Irina), Kucsov Borisztól (Mása) és Mészáros Gábortól (Olga). Helyet foglalnak apró világukban, egy kis, kavicsokkal teleszórt négyzetben, a kényelmes függőfotelekben. Csipkés zakójuk és meleg kucsmájuk idézőjelbe teszi a helyet, ahol élnek. Ott még létezni sem jó, és hiába kézzelfogható a szándékuk a továbblépésre, mégsem képesek mozdulni. A három nővér beszélget, gyakran monologizál, és megértjük, mennyire boldogtalanok. Beszélgetéseik lassúak és vontatottak, hogy a nézőnek legyen ideje mindent megemészteni.A töredezett dialógusok keserű folyamát közös, zord gyónás akasztja meg. Eddig szinte csak elméleti síkon társalogtak a boldogtalanságról, ám most meghallható a kimondhatatlan. Gejzírként törnek fel az elfojtott emlékek, a személyes tragédiák. Ekkor kapunk igazán megrázó világképet a két nem határán imbolygó, transznemű emberek életéről – és mindezt úgy, hogy a színészek ekkor még nem nyúlnak női ruhához.
Meglátjuk, hogyan viszonyul a társadalom ehhez a fajta mássághoz. Családtagok, plátói és kevésbé plátói szerelmi partnerek, hétköznapi emberek. Ez a specifikus gyónás a rendező emlékeire és tapasztalataira épült. Puskás Zoltán ezt a jelenetet megspékelhette volna még legtragikusabb és szomorúbb folytatással – s valószínűleg a nézők nagyobb hányada erre is számított. Ám ehelyett keserédes, de nevetséges tivornya záróképével örvendeztette meg a közönséget. Az egyre intenzívebb poharazgatás során ugyanis a címszereplőkben egyre erősebb a menekülési vágy, hogy mindent hátrahagyva kezdjenek új életet valahol másutt. Elfogadóbb környezetben, ahol önmaguk lehetnek, ahol nem kell félniük. Az utazáshoz azonban egy talicskát választanak, és ennek alkalmatlansága csak növeli szenvedéseiket.
Az előadás meglehetősen szövegközpontú, így a kiváltott hatás még erősebb, amikor a szereplők végre valóban megmozdulnak. Az elhúzódó, szótlan kínlódás helyzetkomikumot teremt – muszáj nevetni, pedig néhány másodperce még elképesztő mértékű fájdalmat láttunk. A szegedi közönség ilyen jól megkomponált mutatvánnyal talán a három éve bemutatott Szentivánéji álomban találkozhatott, a Pyramust alakító Zuboly (Kárász Zénó) haldoklásakor. Míg nevetünk, összeszorul a torkunk, látván, hogy hiába tolják jobbra-balra a talicskát, mégsem jutnak sehová. Sem azon a pár négyzetméteren, sem az életben.
Minden elmúlik, ám semmi sem oldódik meg. A záró jelenet a három nővér által elérhetetlen világot mutatja. Végre levethetik férfiöltözéküket, s földig érő ruháikban, egymást támogatva kisgyermeket ringathatnak. Az álom ez, amely sosem fog megvalósulni.
Fotók: Molnár Edvárd
Anton Pavlovics Csehov – Góli Kornélia: A három nővér
Rendező: Puskás Zoltán
Dramaturg: Góli Kornélia
Szereplők:
Olga – Mészáros Gábor
Mása – Kucsov Borisz
Irina – Búbos Dávid
Díszlet, jelmez: Puskás Zoltán
Zene: Erős Ervin, Klemm Dávid