Egy ágy Kistarcsán

Sánczi Imre
>Az ember a születésének helyét nagyon sok estben nem tudja megörökíteni fényképen, de ennek dátumát általában megünnepli. Én a második születésnapom helyét megtudom mutatni, íme Kistarcsa Flór Ferenc kórház, Covid Intenzív osztály P2-s ágy. 2021 04 01-én kerültem ide. Ezen a napon, időszakban volt a legtöbb megbetegedés és haláleset, ha jól tudom. Engem a mentő otthonról a váci kórházba szállított 80-as sziturációval. Előtte azt sem tudtam mi az, hogy szituráció, illetve nem így neveztem. Nagyon nem akartam menni, hát de ki akar, senki. 10 napi lázas és fuldokló kínlódás után, beadtam a derekamat. A kihívott mentő, váci kórházban szállított, ahol megvizsgáltak és mivel két oldali tüdőgyulladást állapítottak meg, Covid fertőzés hatására, mely a tüdőm 80-90 százalékát érintette, úgy döntöttek, hogy intenzív osztályon folytassam pályafutásomat. A váci kórház intenzív osztályán nem volt, hely, ezért elkezdtek telefonálgatni, hová tudnak vinni minél előbb. A kistarcsai Flór Ferenc kórházba találtak helyet, így mentővel megindultunk a kórház felé az úton kétszer meg kellett állni, mert hol az ölemben lévő kis oxigén palack, hol a mentőben lévő rögzített palackból fogyott ki annak tartalma. Halottam a mentőben a rádió forgalmazást, a diszpécser folyamatosan szabad kocsit keresett, tudtam, hogy nagy a baj az egész régióban, olyan volt mit ha közelegne a világvége, és mindenki beteg lenne, a szirénázó mentők fel-alá száguldoztak. Az út során csörgött a telefonom, amit már nem voltam képes felvenni. Kértem az ápolót vegye fel, a feleségem volt. Az ápoló közölte vele, hogy Vácról, Kerepesre szállítanak az intenzívre, ahol lélegeztető gépre fognak rakni. Ekkor raktam össze, hogy az intenzív, szinte azonos a lélegeztető géppel. Gondolkodtam, hogyan tudnám elkerülni, megfordult a fejemben, hogy megszököm valahogy, de nem voltam jól, szó szerint nagyon szarul voltam. Utána arra gondoltam, hogy valahogy kidumálom magam, azt mondom, hogy sokkal jobban vagyok és ennek nyomatékául fel is ülök majd, akkor talán békén hagynak. A kórházba érve a portán vagy nem is tudom mi lehetett az épületben, több percet kelet várakozni, nem értettem mi ez a káosz, közben kétszer cserélték a kis oxigén palackomat, mert amit felraktak alig volt benne oxigén. Megindultunk az osztály felé, olyan volt mint ha az ókori mondavilágbéli Knosszoszi palota labirintusában tologatnának és keresnék, Minotauruszt a vérengző bikát, hogy elé vessenek. Egy lifthez értünk, de azt az egyik emeleten megakasztották. Valaki a kíséretből felrohant, hogy a liftet lehozza. Még egy kis dodzsemezés után betoltak az intenzívre nagyon sok szkafanderes ember sürgölődött ott, és ott álljunk meg és számoljunk csak. Ahoz, hogy én egy magam, otthonról eljussak az intenzívre, hány ember, közvetlen munkájára volt szükség, a mentősök és ápolók a vizsgálatot végző, orvosok összehangolt hadára, én minimum 10 főt számoltam össze, és még csak a kórterembe jutottam el. Az egész apparátust üzemeltetni óriási költség és kapacitása végleges. Az intenzíven átraktak egy másik ágyra és teljesen levetkőztettek, első emlékem két férfi akik közül az egyik biztos orvos volt, sajnos nem tudom a nevét. Próbált megnyugtatni, viccelődött és éreztem, hogy tudja mit csinál, nem hezitáltak, folyamatosan kommunikáltak egymással. Felvázolta mi fog történni, elmondta, hogy első lépésként a csuklómba és a kulcs csontom alá fognak egy- egy kanült beültetni. Gondoltam az nem nagy dolog egy kanül beültetése nem lehet olyan szörnyű, de akkor miért közölték ezt külön, kezdett rossz érzésem lenni. A kulcs csontom mellett, egy úgynevezett vénás kanült ültettek be. Aki eddig elolvasta azt biztos érdekli az írásom, így ezt a műveletet a Youtobon megnézheti a Oktatófilm skill képzésekhez – Centrális vénás kanül behelyezése, címen. A művelet nem egyszerű és nem fájdalommentes, mikor kb. 20-30 centiméteres műanyag csövet “műtenek” beléd. Én csak arra emlékszem, hogy az ágyamat teljesen leengedték, a fekvőfelületet egyenesbe állították, gyanús volt, hogy nagy az előkészület. Egy zöld kendővel letakarták, piros színű fertőtlenítővel bekenték a területet. Mikor fájdalmat éreztem felszisszentem, de lehet, hogy az hangosabb volt szisszenésnél mert egyszer csak adtak egy adag morfiumot, amit nem jelentettek be. Szóltam, hogy rosszul érzem nagyon magam, mintha zuhannánk, akkor úgy éreztem, hogy most vége mindennek. Mondták, hogy morfium volt, kértem őket, hogy ne adjanak többet, ők közölték, hogy más ennek örülne, hát én nem. Ezek után a csuklómba helyeztek vénás mintavételhez szükséges kanült, ami 10-15 centiméteres lehetett, hát az sem volt fájdalommentes. A kanülök kint lévő végét a bőrömhöz varrták. Nem érdekelt a fájdalom, annak örültem, hogy a nevemet és a lélegeztetőgépet nem említették egy napon, egyelőre. Az osztályra gyors egymásutánban, hárman érkeztünk. A kanül beültetését végző orvos viccesen szaturációs versenyt hirdetett és a jobb oldalamon fekvő férfi és én voltunk versenyben. Az említett férfi következett a kanülök beültetésébe. Furcsának tartottam, hogy ő nem reagál semmit a fájdalmas beavatkozásra, gondoltam mennyire erősebb nálam. Sajnos nem ez lehetett, mert kis idő múlva lélegeztetőre kellett rakni, az orvosnő megnyugtatta, hogy semmi baj nem lesz, tudja mit mondanak a lélegeztető gépről. Sajnos ő nagyon hamar eltávozott. A velem szemben lévő férfinak csak a talpát láttam általában, ha az ágy támláját felemeltem akkor láttam, hatalmas erős ember volt, nem kövér, vagy ha tetszik hájas, hanem erős magas ember. Őt is gépre kellett rakni, egyre rosszabbul lett, a láza 40-41 fokos volt állandóan. Napokig próbáltak az állapotán javítani, mindent, de mindent megtettek, forgatták jobbra-balra hátha jobban lesz. Mikor megtudtam, hogy bejön hozzá a felesége, tudtam, hogy az búcsú lesz. Senkinek nem kívánom, hogy egy ilyen búcsút végighallgasson. Meglepően csendes, méltóságteljes volt, de annál felkavaróbb. Sajnos nem sok idő után ő is eltávozott. Az intenzíven fekvők, megjelölt hozzátartozóit az orvos minden nap felhívja. Feleségem elmondta később, hogy az első négy napban mindig azt mondták, hogy nincsen javulás az állapotomban,stabil az állapotom meg, hogy az én háromágyas részlegembe, ha tehetik már nem raknak senkit, mert nehezen viselem a betegtársaim elvesztését. Volt olyan éjszaka, hogy több beteg állapota súlyosbodott. Több orvos ápoló órákon keresztül próbált segíteni, vérvételek és az eredmény tanulmányozása, a műszerek adatainak elemzése folyamatosan folyt. Csak beszéltek-beszéltek általam ismeretlen kifejezéséket használva, közben járt az agyuk hogyan tudnának segíteni, ők tényleg mindent megtettek. Több órás küzdelem egyik szakaszában elcsendesedett minden, szinte megállt az idő is, az ápolok közül az egyik fiatal lány megszólalt, szó szerint, “úr isten ezek mind meg fognak halni”, sajnos így is lett. Az ember mindig úgy alkot véleményt általában, hogy nem ismeri a tényeket,vagy annak csak részleteit. Könnyű felelőssé tenni bárkit. Aki az intenzíven lévő, hozzátartozóját veszítette el, nem láthatta, ahogy küzdöttek mindenkiért, ha tudná az esetleges kétségei elmúlnának, senki sem volt egyedül hagyva itt. Én szerencsés és egyben szerencsétlen voltam, végig kellett néznem az egészet napról-napra, ez idő alatt nem tudom számszerűen mennyi volt a veszteség de jelentős. Én úgy éreztem, hogy már kivételes helyzetben vagyok, nagyon törődtek velem, talán azért mert sikerélményként élték mag javulásomat, nem tudom. Valaki megjegyezte viccesen, hogy kineveztek szobaparancsnoknak. Ez valóban vicces volt, mert egyedül maradtam, a szobában. A hetedik napon, mivel nagypéntek és húsvét után kezdődött az élet a “kirendelt” gyógytornászom megjelent. Na onnantól éreztem, hogy javulok, légzőgyakorlatokat tanított és már tudtam, tenni én is valamit, hogy javuljak, mivel mindig is küzdő lélek voltam szinte éjjel nappal a gyakorlatokat végeztem, jó kis túlzással. Mivel az ujjamon állandóan szaturációs mérő volt ellenőrizhettem az értéket a monitoron. Kis idő múlva, már tudtam enni is, mivel ha levettem a maszkot nem kezdtem szédülni. A napok múlásával a nagy nehéz oxigén maszkot is kisesebbre cserélték, és az infúzió tasakok mennyisége is csökkent az állványomon. Április 15.-én áthelyeztek a Fertőző osztályra. Na ez életre szóló élmény volt, sokat tanultam belőle. Hogy mit? Hát talán a legfontosabb dolgokat. Ha én is az eltávozottak között lettem volna amit sokszor tényleg úgy éreztem, átgondolja az ember mit szalasztott el. Fohászkodtam mindenhez, hogy csak ebből húzzon ki, sokmindent máshogy fogok csinálni. Sok hozzáértő emberrel beszéltem, és az volt a véleményük, hogy annak az esélye, hogy az ember ne kapja el ezt a vírust elenyésző, nekik hiszek mert ők bizonyítottak. Nekem is voltak kétségeim az oltással kapcsolatban, mert össze vissza beszél mindenki, de még mindig ez a legjobb alternatíva. Aki nem oltatja be magát, annak joga van hozzá, tiszteletben tartom a véleményét, csak arra kérem ne jöjjön a közelembe, maradjon otthon és elmélkedhet az emberi jogain, hogy mennyire el van nyomva mint oltásellenes. Nekem meg jogom van ahhoz, hogy ne kapjam el még egyszer a vírust, ja ha bevagyok oltva nem kapom el, de elkapom, de annak a lefolyása nem olyan súlyos, de én azt sem akarom. Ezt nem akarom mégegyszer átélni..