Az ismeretlen Belarusz –  Az Ў blog a Papagenón

Posted by

Arról írok, amihez értek, legalább valamelyest. A belarusz irodalomról. Mert erről szeretek beszélni. Nem titkolom hátsó gondolatomat sem: hátha sikerül magyar kiadók érdeklődését felkeltenem ez iránt a gyönyörű, különleges és ismeretlen, de gazdag kincs iránt, ami a belarusz irodalom és általában a belarusz kultúra

Akikről szólni szeretnék, nem fogom őket semmi módon rendszerezni, ahogy a hangulatom diktálja, az lesz a sorrend. Úgy is mondhatjuk, hogy ami éppen lepottyan a polcomról, az lesz a következő téma. És hogy mit takar a blog címe? Az „ў” a belarusz ábécé jellegzetes betűje, az úgynevezett „rövid u”, vagy „szótagot nem képező u” (ў нескладовае), ami tehát nem is magán-, hanem mássalhangzó. Éppen ez a legérdekesebb vonása. Olyan egyedülálló, hogy még szobrot is állítottak neki.

A belarusz nyelv annyira nem kedveli a magánhangzótorlódást, hogy ha két egymás után következő magánhangzó (lehet köztük szóköz, az „nem számít”) közül a második „у”, akkor azt „ў”-vá mássalhangzósítja. Ha pedig nem u, akkor megpróbál közéjük tenni egy mássalhangzót, leggyakrabban a „в”-t (v), aminek rövid változata pont az ў.

De a mássalhangzó-torlódást sem szereti ám! Akkor, hacsak egy mód van rá, betold egy magánhangzót, akár pl. a második szó elejére. Nem csak a nyelv mutat sok ilyen érdekességet/furcsaságot. Csoda-é, hogy beleszerettem?!

Ezért is szeretnék az itteni, gyakran titokzatos, de a magyar olvasóközönség túlnyomó többsége számára teljesen ismeretlen dolgokról minél többet megosztani.

(Rögtön a harmadik – Branyiszlau [БраніслаЎ] Taraskevics–poszt elsősorban nyelvi lesz.)

Étvágygerjesztőnek pedig álljon itt a mai belarusz irodalom vezéregyénisége, Uladzimir Nyakljajeu ’Ars poetica’ jellegű verse, amit harminc éves korában írt – éppen Budapesten jártában. Vele való ismeretségem, együttműködésünk és barátságunk harmincöt évvel későbbről datálódik.

Uladzimir Nyakljajeu 

PETŐFI-HÍD

Nem az a költő, aki verset ír, ugyan.
Ha így volna, mindenki költő lenne.
A költő úgy teremti magát,
Mint üstökös

Öngyilkos égi nyomát –
Az igazi költőktől az öngyilkos hajlam
Elválaszthatatlan.
Felhatalmazást a halál ad nekik,
Hogy képviseljék népük igazát.

Nem az a költő, aki megénekli a hazát,
Hanem aki érte harcban elesik.
Vajon nekem megadja-e a sors?…

Folyik-folyik némán, néha elkínzottan
Odalent a Duna, s egyszerre felsóhajt.
Habjai itt zöldek, pirosak amottan.

Az irdatlan lélegzet betölti Pestet,
S a kis budai utcákon elcsendesül szépen.
Nem félek, hogy egyszer elhagyom e testet,

Elcsendesülök én is…

eltűnök…

elenyészem…

Hogy megszámláltattak napjaim…
Attól félek inkább, nem érem meg a napot,
Mikor rekedt torokkal a csata hevében
Gazdagon fizet a költő:

A fejével,

Mit könnyű szavaiért cserébe adott!
Egy ilyen fizetséget nem sajnálnék,
Csak fogadja el a sors kegyesen…

A Petőfi-híd morog félelmesen,
A Duna vize sötétebb, mint az árnyék

(1976)

Körner Gábor fordítása

Címkép: Bárász Péter