A boldogsághoz vezető út 

Posted by

Marosán György

>A XXI. század alapkérdése: a bőség, a szabadság és a kultúra körülményei között eljutunk-e oda, hogy komfort-zónánkban ücsörögve, mégis folyamatosan keressük a kihívást, elfogadjuk az ezzel együtt-járó stresszt, és vállaljuk egyre újabb készségek elsajátítását?

„Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán: / Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán!”

A Kánaán – a Biblia tejjel‑mézzel folyó országa – évezredek óta az ember képzeletében és vágyaiban élő, bőség és jólét világát jelentette. Ám szembesülve a mindennapok nehézségeivel és az emberiség problémáival a legtöbben igazat adnának a költőnek: „És addig? addig nincs megnyugvás, / Addig folyvást küszködni kell.” De meddig még? – tör ki belőlünk újra és újra. A kérdésre figyelemre méltó választ adott a múlt század egyik legnagyobb közgazdásza, J. M. Keynes. Az 1928-ban elkezdett és 1931-ben – „Gazdasági lehetőségek unokáink számára” címmel – publikált cikkében, a gazdaságtörténet jól kirajzolódó trendje alapján az emberiség alapvető céljainak gyökeres megváltozását vizionálta.
„Arra a következtetésre jutottam, hogy feltéve, ha nem lesznek jelentős háborúk, se komolyabb népességnövekedés, akkor az emberiség gazdasági problémája megoldható – de legalábbis a megoldás közelébe kerülhet – száz éven belül…. Hamarosan elérhetünk egy pontot – talán sokkal hamarabb, mint bármelyikünk gondolná – ahol ezek a szükségletek kielégülnek, olyan értelemben, hogy energiánkat inkább nem gazdasági jellegű céloknak szenteljük”. ( FORDULAT. A Társadalomelméleti Kollégium Szakmai Folyóirata Konferencia Különszám, 2003).
Keynes sorait ma olvasva, a legmegdöbbentőbb: az időponttól, amikorra az emberiség gazdasági problémáinak végleges megoldódását jelezte, már alig egy évtized választ el bennünket! Azt meg – ahogy mifelénk mondják – már féllábon is kibírjuk. Jövendölésére azért érdemes odafigyelni, mert ez nem egy hóbortos próféta lázálma, hanem a körülményekkel és a tényekkel racionálisan számot vető tudós következtetése. Ám, ha tényleg bekövetkezik az ígért változás, az azt jelent: nemsokára alapvetően más problémával kell szembenéznie az emberiségnek, mint amivel eddig küszködött. Az emberek figyelmét azonban a világgazdasági válság, a világháború, majd a hidegháború körülményei között nem a biztató jövő ígérete, hanem inkább a hétköznapok problémái kötötték le. A történelem viszont haladt a maga útján és a II. a világháborút követően felgyorsult gazdasági fejlődés az ötvenes évek végén egy másik neves közgazdász – K. Galbraith – elé is a „bőség” társadalmának képét vetítette (Galbraith: The Affluent Society, 1958). Az átlagember életszínvonalának ugrásszerű javulásából és a jóléti állam szolgáltatásainak szélesedéséből az emberi célok alapvető átrendeződésére következtetett. „Berendezni egy üres szobát bútorokkal – írta könyvének utolsó bekezdésében – egy dolog. Folytatni azt és telezsúfolni, míg le nem szakad a padló, egészen más dolog. Ha képtelenek leszünk (mindenki számára) elegendő terméket előállítani, csak az emberiség régi, és fájdalmas szerencsétlensége folytatódik. Ám, ha szem elől tévesztjük azt, amit már megoldottunk, és nem vagyunk képesek továbblépni a következő feladathoz, az épp olyan tragikus volna”. Az életfeltételek ilyen alapvető változása – különösen az elmúlt 10 ezer év tapasztalatainak tükrében – első pillantásra hihetetlennek tűnhet.
Egészen a legutóbbi századig, a történelem 99 százalékában a társadalom 99 százaléka számára az élet folytonos éhséggel és szenvedéssel, kibírhatatlan szennyel és bűzzel, a halálos betegségektől, a háborúktól és a katasztrófáktól való elháríthatatlan félelemmel, elviselhetetlen fájdalommal és borzalmas kegyetlenséggel volt teli (R. Bregman: Utopia for Realists, 2017).
Ha beleolvasunk a régi korok realitását akár csak részleteiben felvillantó írásokba – önéletrajzokba vagy történészek leírásaiba –, még a királyok élete is tele volt olyan eseményekkel, és nem is kizárólag a halál és a betegségek körülményei között, amelyekkel napjainkban már a szegényeknek sem kell szembenézniük. A fogyasztás színvonala és a lét biztonsága csak lassan és gyakori visszaesésekkel tarkítottan javult. Az egymást követő nemzedékek élete – a római-, majd a közép-, végül az újkorban – nem sokban tért el. Még a XIX. század végén – az akkori fejlett országokban is – a többség az éhségtől és a szegénységtől szenvedett. Az átlagos életkor nem érte el a 40 évet, azaz hiába dolgoztak a legtöbben egész életükön át, nyomorban és korán haltak meg. Az elmúlt században azonban ez a szomorú trend látványosan megváltozott. A nagyszülők, a szülők, a gyermekek és az unokák egymást követő nemzedékeinek élethelyzetében – gondoljon az olvasó saját tapasztalataira – alapvető javulás következett be. A XX. századra a történelemben példa nélküli trend lett jellemző: az egymást követő nemzedékek mindegyike elődjeinél jobban, szabadabban, kellemesebb körülmények között, kevesebbet dolgozva, mégis több lehetőség és áru között válogatva élhette életét. Az átlagéletkor csaknem a kétszeresére nőtt, az élet minősége pedig még ennél is jelentősebben javult. A várható élethossz még a szegény országokban is túllépte a 60, míg a fejletteknél a 80 évet, a XXI. század végén pedig sokan megérhetik a 100. életévüket. Egészében tehát még egy alsó középosztálybeli, átlagos szegény is jobban és tovább él, mint száz éve egy gazdag. Az emberek ma inkább túltápláltságban halnak meg, mint alultápláltságban. A körülmények ilyen mértékű javulásának nem is vagyunk a tudatában. Szemléletesen tárul fel ez a téma világhírű kutatójának könyvéből, amelynek bevezetője egy tesztszerű kérdéssort kínál fel az olvasónak (.H. Rosling: Tények, 2018)  Csak két példa ezekből, hogy ki-ki tesztelhesse magát: A világ összes alacsony jövedelmű országában a lányok hány százaléka fejezi be az általános iskolát? (20, 40 vagy 60 százalék?) A világon ma élő egyéves gyermekek mekkora hányada kap védőoltásokat? (20, 50 vagy 80 százalék?) A helyes válaszok: 60 illetve 80 százalék! A teszt eredményeihez Rosling egy különös megjegyzést fűzött. Amikor ezeket és az ehhez hasonló kérdéseket a különböző területek legtájékozottabb(!) szakembereinek feltette, válaszaikat így jellemezte: „Még egy gorilla is jobb eredményt ért volna el.” Értsd: a szakemberek megfontolt becslései többnyire elmaradtak a véletlenszerű válaszok pontosságától.  
Az objektív adatok alapján tehát a világ helyzete jobb annál, mint amit feltételezünk. Ennek ellenére nem gondolom, hogy válságokkal küszködő bolygónk 7.8 milliárd lakója már elérkezett volna az ígéret földjére.
Mégis, fontos tudatára ébrednünk: a fejlett világban élők többsége előtt már feltűnni látszik a „Ha majd..” kora. És, bár nem állítom – „hamis prófétaként”, ahogy a költő jellemezte – „Hogy már megállhatunk, mert itten / Az ígéretnek földe van”, mégis célszerű megbarátkozni a gondolattal: a következő évtizedekben alapvetően új helyzet állhat elő. A föld több milliárd lakója, ráébredve életfeltételeinek gyökeres változására, dönteni kényszerül: új módon szervezi meg életét vagy a régi módon folytatja tovább. Ezt a történelmi jelentőségű váltást ugyanis nem pusztán az életfeltételek mutatói jelzik. Az átlagemberek motivációja, ha lassan is, de módosul: az egykor különcnek számító viselkedés fokozatosan a fejlett világ új normájává kezd válni. Ha valaki a múlt század közepén az „amerikai álom” követése helyett tudatosan korlátozta vágyait, azt nem moderáltnak, hanem egyszerűen bolondnak tekintették. Somerset Maugham – Edward Barnard bukása című – novellájának egyik szereplője például a következő szavakkal vonja felelősségre barátját, aki letért az „amerikai álom” kötelezőnek tekintett pályájáról: „Szinte elviselhetetlen arra gondolni, milyen siralmas módon pazarolod el itt a tehetségedet, fiatalságodat és a lehetőségeidet.” Ám meglepetésére barátja éppenséggel büszke arra, hogy az életről másként gondolkodik, mint kortársai: „Elég dolgom lesz, hogy ne legyek tétlen, és nem lesz annyi, hogy elhülyítsen. Ott lesznek a könyveim, Éva, remélem a gyerekek, s mindenekfölött a tenger és az ég végtelen változatossága, a hajnal üdesége, a napnyugta szépsége, az éjszaka gazdag fensége. Kertet teremtek ott, ahol tegnap még vadon volt. (…) Valamit alkotok tehát. Az évek észrevétlenül múlnak, s ha megöregszem, remélem boldog, egyszerű és békés életre nézek majd vissza.” A legtöbben úgy vélik, az új normalitás térnyerésének legnagyobb akadálya: az élet anyagi forrásainak biztosítása. Nem állítom, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem vagy a háromnapos munkahét megteremtése „pofon egyszerű” volna. Az igazi kihívásra inkább Keynes egy rövidke megjegyzése utal: „Úgy gondolom nincs olyan ország és olyan nép, amely aggodalom nélkül nézhet a szabadidő és jólét kora (f)elé.” Az elmúlt évezredekben ugyanis az élet rendjét az elháríthatatlan gondok és a szorító körülmények formálták. Ezek a társadalom legtöbb tagjának kikerülhetetlen kényszerként írták elő: mikor, mit és hogyan kell tennie. Ehhez képest napjainkban alig néhány évtized áll rendelkezésre, hogy az emberiség felfedezze és megszeresse Edward Barnard életstratégiáját. Eközben persze nem szabad elfelejtkezni arról, hogy létünk kikerülhetetlen feltétele mindig is a társadalomnak a természettel való folyamatos „anyagcseréje” lesz. Ez pedig – Marx szavaival – örökre megmarad a szükségszerűség birodalmának. Ugyanakkor a gondolatot tovább folytatva, megállapítja: „Ezen túl kezdődik az az emberi erőkifejtés, amely öncél, a szabadság igazi birodalma, amely azonban csak a szükségszerűség e birodalmán, mint bázisán virágozhat ki. Az alapfeltétel a munkanap megrövidítése.” (K. Marx: A tőke, 1864-1865) Sokáig cáfolhatatlannak tűnt, hogy ennek megteremtésében a legnehezebb feladatot a politikai forradalom végigharcolása jelenti. Most azonban úgy látszik: a „munka kényszerének” a világából, az „örömteli alkotás” világába való átmenet legnehezebb problémája: a gyökeres életmódváltást kísérő kudarcok elviselése. Erre utalt T. H. White – „Üdv néked, Arthur, nagy király” című – csodálatos könyvében, amikor az emberiséget felszabadítani szándékozó forradalmárok szinte kikerülhetetlen végzetét rajzolta fel. Az átgondolt terv megbukik, a jószándék az ellenkezőjébe fordul és a ragyogó jövő kiötlője kénytelen szembenézni a kudarccal. Végül Arthur számára csak a remény marad: „Eljön a nap – így a könyv utolsó bekezdése –, mert el kell jönnie, amikor visszatér Gramarye-ba, egy új Kerekasztallal, amelynek nincsenek sarkai, mint ahogyan a földgolyónak sincsenek, s az asztal mellé lakomázni leülő nemzeteket nem választják el egymástól határok.
S hogy ezt megtehesse, arra a kultúra ad reményt. Csak rá kell venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak, ne csak egyenek és szeretkezzenek!”
Az, hogy ebből az üzenetből az olvasó optimista vagy pesszimista következtetésre jut, alapvetően attól függ, miben reménykedik: az embert a kultúra szeretete vezérli, vagy inkább pillanatnyi ösztöneit követi? Vannak, akik abban bíznak, kiformálható az „alkotó” semmittevés életstratégiája (O. Meckling: Niksen – A semmittevés holland művészete, 2020). Engem azonban inkább az tölt el bizakodással, hogy a szabadidő társadalma nemcsak az alkotó kisebbségnek – tudósoknak és művészeknek – ígér boldogságot. Erre az elmúlt század egyik legnagyobb hatású „boldogság-kutatója”, Csíkszentmihályi Mihály jött rá, amikor azt vizsgálta: mikor élnek át az emberek, egész életükre emlékezetes örömet (Csíkszentmihályi Mihály: Flow – A tökéletes élmény pszichológiája, 1997).
Ő azt találta, és eredményeit azóta sokan igazolták, hogy bárki elérheti a legnagyobb örömérzést kínáló – lebegés-szerű – flow-állapotot, de csak, ha vállalja a megküzdést a készségeit próbára tevő nehéz problémákkal.
Ez az életérzés ugyanis éppen a nehéz kihívásokkal küszködve „generálódik”. Vagyis, szembenézve a kezdetben megoldhatatlannak látszó nehézséggel, túllépve a kudarcok sorozatán juthatunk el a megoldásig, és miközben szert teszünk új képességekre – mondhatni –, mintegy „mellékesen” a flow-állapotba emelkedünk. Ám nemcsak egy cikk vagy egy vers megírása, egy matematikai sejtés bizonyítása juttathat el a flow-állapotba. Valamilyen hétköznapi problémával küszködve – mint én legutóbb, amikor a barátommal egy hűtőszekrény ajtajának megfordításával bajlódtunk – is elérhetjük azt. A siker kiváltotta életérzés mégis örökre emlékezetes marad. Csíkszentmihályi a problémák megoldásának két alapvető összetevőjét azonosította: a feladat jelentette kihívás nagyságát és a megoldáshoz rendelkezésre álló készségek mértékét. Ezek különböző értékei egy különös „boldogság-térképet” rajzolnak fel, amelyen a növekvő kihívások és a megoldást lehetővé tevő, elsajátított készségek egyensúlya egy flow-folyósót alkot. Amikor a kihívás és a készség közötti összhang megbomlik, azt mindig kellemetlen életérzés kíséri. Amikor a kihívás nehézsége huzamosan meghaladja a kompetenciát, az szorongást, végül pánikot vált ki. Ha viszont a képességekhez képest a kihívás túl csekély, az unalmat, majd apátiát idéz elő. A XXI. század alapkérdése: a bőség, a szabadság és a kultúra körülményei között eljutunk-e oda, hogy komfort-zónánkban ücsörögve, mégis folyamatosan keressük a kihívást, elfogadjuk az ezzel együtt-járó stresszt, és vállaljuk egyre újabb készségek elsajátítását? Úgy tűnik, ez az ár nem spórolható meg annak, aki fel akarja fedezni a semmittevésen és a fogyasztáson túli boldogságot.
Címkép: Schlaraffenland
Megjelent itt: Népszava