Ted Cruz, bocsánatot kérek

Posted by

A New York Times írásának magyar változata

Frank Bruni

>Bocsánatkéréssel tartozom Ted Cruznak. Bár igazából az olvasóktól kellene bocsánatot kérnem. Egy 2015-ös napon, amikor órákon belül kellett egy publit írnom , és nem tudtam dönteni a témáról, a könnyebbik utat választottam, és lecsaptam Cruzra, aki a republikánus elnökjelöltségre pályázó sok ellenszenves jelölt egyike volt. Jogom volt megdorgálni, ez nem kérdés. De vajon megvilágítottam-e  sötét jellemét, felvilágosítottam-e az olvasóimat, vagy előmozdítottam-e valamilyen érdemleges ügyet azzal, hogy – többször is – az “It Follows”” (“Következik”) című horrorfilm megállíthatatlan karakteréhez hasonlítottam?

Nem. Csak úsztam a gúnyos árral. Túl gyakran tettem ezt. Sok publicista ezt teszi.

Nos, kezdjük azzal, hogy most már nincs állandó rovatom. Elvállaltam egy állást a tudományos életben, és az időmet a tanítás és az írás között fogom megosztani. Talán így lesz a legjobb: Tíz év hosszú idő bármilyen feladatban, és bár ez a feladat nagy kihívást jelentett és mélyen kifizetődő volt, mindig is voltak aggályaim.

Aggódtam, és továbbra is aggódom amiatt, hogy én és más újságírók – különösen azok, akik a véleményüket írják – milyen mértékben járultunk hozzá ahhoz a folyamathoz, amelyet elítélünk: az amerikai diskurzus mérgező stílusához, az amerikai politika dühös és harsány hangneméhez,  hangerejéhez és a vitriolos közbeszédhez .

De enélkül nem születnek merész mondatok vagy izgalmas témák. Mi, szakértők tehát a bizonyosság kereskedői vagyunk egy olyan világban, ahol sok minden kétséges, és sok kérdésre nincs egyetlen helyes válasz. Így aztán arroganciára és megingathatatlan véleményre bátorítjuk olvasóinkat, nézőinket és hallgatóinkat. És erre nem kell bátorítani senkit a mai Amerikában.

Nem akarom lebecsülni az újságírók iránti általános tiszteletemet. Az “álhírek”, amelyekről Donald Trump oly szüntelenül és kényelmesen üvöltözött, egyáltalán nem voltak álhírek. Vállalkozó szelleműek és összemérhetetlenül igazmondóbbak voltak, mint maga Trump. Továbbra is lenyűgöznek nemcsak a kormányzatáról szóló tudósítások, hanem az újságírók azon képessége is, hogy képesek voltak ellenállni az őket ért durva támadásoknak.

És nem érzek ambivalenciát, amikor Trumpról van szó, és egyáltalán nem bánom, hogy elítéltem őt. Ő egy jellemtelen, veszélyes ember, aki alkalmatlan volt az elnöki posztra. Ezt ki kellett mondani, még akkor is, ha ennek kimondása nem volt hatással a híveire. Nincs két oldala annak, ami január 6-án történt, vagy Trump és a republikánus törvényhozók azon törekvésének, hogy aláássanak egy demokratikus választást. Mindkettő elítélendő volt.

De a “nem sajnálom” kifejezést a “majdnem” szóval helyttesítem, mert ott van a hangnem kérdése. Trump hajlama a gúnyolódásra zöld utat adott azoknak, akik tudósítottak róla, hogy kövessék a példáját, és én is e sokak között voltam, akik éltek ezzel az engedéllyel. Ebben nem volt semmi szégyellnivaló, és ez lehetővé tette számunkra a verbális szárnyalást, amit rengeteg olvasó élvezett. De nem volt benne sok becsület. Trump szintjére süllyedtünk, és ő ezt a lesüllyedést saját ellenséges hangnemének megerősítéseként értelmezte. A kölcsönös gúnyolódás csak folytatódott és folytatódott.

Vajon ennek maradványai beszennyezik majd a Trump utáni újságírást? Fogadok, hogy igen. És ez egy igen szomorú fogadás.

Nekem nem hiányzik az a begyöpösödöttség, ami a hírszerkesztés jelentős részét meghatározta, amikor három és fél évtizeddel ezelőtt a szakmába kerültem. Ez természetellenes érzelmi távolságtartást és az egyoldalúsághoz való ragaszkodást tükrözte, ami egyfajta erkölcsi zombiságot eredményezett. De hiányolom az árnyalatokat, amelyeket a mai forró témák elhamvasztottak.  Sokkal kevesebb kattintást hoz az indulatok lehűtése és az emberek helyzetének megértése, mint  dühük felszítása.

Vegyük például a „cancel culture” (eltörlés kultúra) és a szólásszabadság egymást átfedő kérdéseit. Sok minden, amit olvasok, abszolutista: Az eltörlés kultúráról (amely az érdemi viták helyett érzelmi alapon próbálja meg elhallgattatni a neki nem tetsző véleményeket –  a szerk) szóló gyötrelmes siránkozást a jobboldal a súlyos igazságtalanságokról beszél, és cinikusan eltereli . Éber fanatikusok kvázi vallási tisztogatást folytatnak.

Szerintem bármi igaz lehet – ez a körülményektől és a részletektől függ, amelyek esetről esetre változnak, és megakadályozzák az összefoglaló ítéletet. Szóval nem sokat írtam az eltörlés kultúráról. Igen, ez gyávaság. De hogy egy kicsit elnéző legyek magammal szemben, ez is egy ésszerű válasz egy olyan piacra, amely nem túlságosa ésszerű.

Úgy gondolom, hogyaz egyetemek túl messzire mentek a nekik nem tetsző beszéd elfojtásával, de azt is gondolom, hogy egyes beszédek olyan szándékoltan károsak és olyan kirívóan kegyetlenek, hogy a bemutatásuk megtagadása nem az alkotmányos elvek vereségét jelenti, hanem az empátia diadalát. Egyetlen rendelet sem szabályozhat minden igényt. De ez egy enyhén szólva semmitmondó oszlop.

Ki lehet igazán biztos abban, hogy a filibuster elvetése a kormányzati boldogság kapuja? (Emlékeztető:  kis pártok nagyon sok, nagyon hosszú hozzászólással hátráltatták (vagy tették lehetetlenné) a nekik kedvezőtlen döntéseket). Ki lehet biztos benne, hogy nem az? Bárcsak valaki írna egy nagyszerű elemzést az obstrukcióról, amely két tagadhatatlan igazságra összpontosít: Fogalmunk sincs arról, hogy egy ilyen következetes változtatásnak milyen végső hatása lenne, és vannak erős érvek mellette és ellene. Ebben a kérdésben és más kérdésekben az A. opció a B. opcióval szemben érmefeldobással ér fel. Hány szakértő mondja ezt?

Kevés olyan szakértő van, aki a Medicare mindenkinek hosszú távú bölcsességét vagy a hiánykiadások elhanyagolható hatását harsogja, aki képes lenne ilyen jóslatokra. Kevés olyan szakértő van, aki az ellenkezőjét állítja, akinek kristálygömbje tisztább lenne.

Túl gyakran vannak olyan ideológiai útvonalaink, amelyeken megszoktuk, hogy vezetünk, és olyan politikai védőkorlátok, amelyek karrierünk során az útpályát egyre szűkitik. Észrevesszük, hogy bizonyos nézőpontok miatt fogadnak minket a legjobban; talán a televíziós műsorvezetők úgy állítanak minket kamera elé, hogy bizonyos szónoklatokat és beszédfordulatokat várnak el tőlünk; esetleg olyan beszédekért kapunk fizetést, amelyek legalábbis hallgatólagosan azt feltételezik, hogy ugyanazt az ételt adjuk elő, amit már korábban is felszolgáltunk. Tehát addig tálaljuk, amíg fel nem hagyunk az újbóli vizsgálatával és az érdemi megerősítésével. Ez egy jövedelmező márka. De egyben csapda is.

Túl sok cikkíró túlságosan általánosít. Tudom, hogy így tettem, amikor 2019 augusztusában a gyűlölet szívósságáról írtam, és azt állítottam, hogy azok az amerikaiak, akik még mindig ellenzik az azonos neműek házasságát, “nem tudják elviselni a magamfajtákat” és más melegeket. Egy olvasóm leszólt erre, mondván, hogy különbség van aközött, hogy valaki nem ért egyet egy állásponttal, és aközött, hogy gyűlölünk egy embert. Igaza volt. De ez a különbségtétel elveszett izgatott prózámban.

Túl sok publicisztika nem annyira józan elemzés, mint inkább fanyar stand-up szám vagy ősi sikoly. A stand-up és a sikoly eladhatóak. A Cruzról szóló rovatom egy kicsit mindkettő volt, és bárcsak visszavonhatnám. Hasznos megállapításait – a kollegialitás semmissé tevő hiányáról, a mérgező önigazságáról – aláásta a hiperventilláció. És nem szidhatom a politikusokat kegyetlen modorukért és csöppet sem finomkodó elméjükért, ha ezek a hiányosságok az én hiányosságaim is.

Másfél hónappal a Cruzról szóló szónoklatom után ismét nekimentem, és miközben új fejleményekre hivatkoztam, megismételtem a régi panaszokat. Ezt követően összefutottam a CNN-es Dana Bash-szel, és miután a szokásos udvariassági szavakat váltottuk, azt mondta: “Te és Ted Cruz!”.

Úgy döntöttem, hogy ezt bóknak veszem: Olvasta és emlékezett a cikkeimre. De vajon baráti kritika is vegyült bele? Arról, hogy mennyire elhamarkodottnak tűnhet a megközelítésem, és mennyire kopottas kezd lenni ez az anyag? Bárcsak elgondolkodtam volna amegjegyzésen. Ahogy most.

Címkép: Frank Bruni