Posted by Fábián András
>Nem ez az első botránya az Orbán kormánynak az elmúlt tíz év alatt. De még csak nem is a tizenvalahanyadik. Se szeri, se száma a tisztességtelen üzleteknek, az előre lezsírozott tendereknek, a tisztességtelen eszközökkel történő gazdagodások sorának, a közpénzek elsíbolásának, a közpénzjelleg elveszejtésének, a… Szinte egész nap, 24 órán keresztül sorolhatnánk névvel vagy név nélkül a nagyobbnál nagyobb disznóságokat. És akkor még mindig nem beszéltünk Orbán Viktor miniszterelnök és rendeleti kormányzó, egyszemélyi felelősségéről. A 30 000 (harmincezer!!!) magyar élet elvesztéséről, a járványhelyzet során tanúsított, a világon sehol nem tapasztalt kormányzati felelőtlenségről. A kikövetelt egyeduralomról, amelyet Orbán kizárólag a saját és a csókosok gazdagodására, közpénzzel való kitömésére használt fel.
Mindezek a disznóságok és aljasságok több-kevesebb időre kiverték a biztosítékot a lassan totális apátiába süllyedő társadalom kisebb-nagyobb csoportjaiban. Néhányan megpróbálták felrázni a bambán maga elé bámuló nemzetet. Időnként fel is villant a remény, hogy na, most talán sikerül. Most talán felébred a nemzeti önérzet és kirobban az országos tiltakozás. De nem. Mindenki várt valakire, valamire. Hogy majd a másik mozdul, kikaparja a gesztenyét. Mostanára aztán eljutottunk odáig, hogy a demagóg sikerpropaganda sem tudja leplezni a totális társadalmi-gazdasági válságot. A szegények még jobban elszegényedtek, lassan már kenyérre is alig jut, miközben az oligarchák veszett módon igyekeznek magukhoz kaparintani, amit még lehet. A költségvetési hiány soha nem látott magasságokban, a benzinár megállíthatatlanul emelkedik. Ezzel együtt, de ettől függetlenül is csúcson az infláció, az élelmiszerek ára. Folyik a nagy hangon, büszke csinnadrattával bejelentett és végrehajtott fizetésemelések és nyugdíj-kiegészítések elinflálása. A kormány eközben alapítványokba szervezi ki a közvagyont, amire megint csak egy enervált legyintés a válasz. Ugyan már, mit lehet itt tenni?!
Többen szóvá tették már, de ezek szerint nem elégszer. Az ellenzék, ahelyett, hogy folyamatosan ébren tartaná ezeket a témákat, csupán felkap egyet-kettőt közülük néhány napra – aztán el is dobja. Persze, tudjuk, hogy a Fidesz propaganda készenlétben tart minden ilyen esetre egy újabb disznóságot, hogy azokkal az éppen aktuálisról elterelje a figyelmet. Ezzel ösztönzi az ellenzékieket arra, hogy hirtelen eldobják az éppen nagyon forró krumplit. Kapjon fel egy másikat és azt kezdje dobálni egyik kezéből a másikba. Aztán megint, és újra. Kezdődik elölről a játék. Mindig akad valami. Ha meg nem, akkor megszólalnak az ügyeletes kormányzati idióták. Benyögnek valami irgalmatlan baromságot és már megint arról folyik a közbeszéd. A nemzeti hírharsona aztán megint nem a kormányzat alkalmatlanságáról szól, hanem arról, hogy Németh Szilárd tűz nélkül főzi a pacalt. Nézzed mán! A hülyéje!
Ebbe az állandósult posványba csapott most bele a villám a lehallgatási botránnyal. Nem hallgathatom el, hogy tegnap óta, hallgatva a Klubrádió „Ez itt a kérdés” című betelefonálós műsorát, lassan már semmin sem csodálkozom, ami ebben az országban történik. Bizonyos Jakab úr (vállalta a nevét, leírom hát én is) arról értekezett, hogy a „szuverénnek” (SIC!) joga van az állampolgárokat lehallgatni, mert meg kell védenie magát a terrorizmustól, meg a bűnözőktől. Jakab úr a „szuverén” alatt nem mást értett, mint Orbán Viktor őkegyelmességét. Jakab úr számára Orbán Viktor immár uralkodói, fejedelmi, királyi, vagyis szuverén hatalommal bír. Senki és semmi nem korlátozhatja őt akaratában és annak végrehajtása során. Jakab úr minden ellenérvre fittyet hányva körömszakadtáig védte álláspontját, hogy igenis, a szuverénnek joga van lehallgatni embereket. Bárkit, bármiért, bármikor. Én pedig éppen arra gondoltam, hogy nem lehetséges, hogy ilyen mélyre jutott már ez az ország, amikor már a következő betelefonálót kérdezte a műsorvezető, hogy milyen néven szólíthatja. Megállt bennem a kés és csak rezgett, és – nem szégyellem – sírhatnékom támadt. Emberünk ugyanis azt válaszolta: „Nem szeretném megmondani a nevem, mert félek, hogy kirúgják a gyerekeimet az egyetemről.”
A „rendszerváltás” után több mint harminc évvel hangzott el ez a mondat. És akkor most vegyük újra ezt a lehallgatási botrányt! Van oka félni ennek a mi emberünknek? Van oka félteni a gyerekei sorsát, jövőjét? Igen, van. Vagyis elérkezett végre a pillanat, amikor fel kellene ébredni végre. Mi nem „szuverénről” álmodtunk, amikor egy másik – megjegyzem visszalépést jelentő – társadalmi rendszer mellett tettük le a voksot. Nem azért akartunk változást, mert arra vágytunk, hogy a jogainkat lábbal tiporják, korlátozzák, a javainkból kiforgassanak, lelki és anyagi nyomorba süllyedjünk és kockára tegyük a gyermekeink jövőjét. Valószínűbb, hogy éppen az ezzel ellenkező szándék vezérelte azokat, akik a rendszerváltás mellé álltak.
A „szuverén” megmutatta, hogy itt bizony egyszemélyi diktatúra van. Erről nem kell vitát nyitni. Az emberek meg – úgy tűnik – tehetetlenül tűrik ezt. Ha pedig így van, akkor nyilván megérdemeljük a sorsunkat. Talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, hogy nem csak én nem vagyok hajlandó ezt elfogadni. Állítólag 200 (?) körül van azoknak a magyar állampolgároknak neve egy megszerzett lista alapján, akiket a „szuverén” lehallgatásra méltónak nyilvánított. Lehet, hogy van az több is. A kapcsolataikkal együtt a lehallgatottak, jogaikban kisemmizettek száma több ezerre is rúghat. Úgy gondolom ezért, hogy a teljes listát mielőbb nyilvánosságra kell hozni. Dicsőség lenne azoknak, akik politikai okok miatt ezen a listán szerepelnek.
Leginkább pedig úgy gondolom, hogy most, amikor a „szuverénnek” sikerült lényegében az egész világ jobbik felét maga ellen hangolnia, ezt a kérdést mostantól már nem szabad levenni a napirendről. Az ellenzék ne egymással hadakozzon végre, hanem a „szuverén” leváltásán munkálkodjék. Folyamatosan világosítsa fel a hezitálókat, hogy mit követtek/követnek el ellenük, tudtuk és akaratuk ellenére azért, hogy sötétségben tartsák őket és a végsőkig kihasználják a passzivitásukat. Van miről és van kinek beszélni. A „szuverénnek” végre mennie kell!