Ne félj, úgyis mindegy

Posted by
Gaál Péter
>Tegnap megint kezembe került Esterházy utolsó könyve, a Hasnyálmirigynapló. Jó, nem odaugrott, de itt van pont mellettem a polcon, mert már csak ott volt neki hely, Rutherfurd Párizsa és Az Arbat gyermekei (Ribakov) között.
Ekkora rutinnal kifejezetten élvezetes, az apropótól a fejtegetésekig, meg – eltekintve a témaadótól – könnyű is volt neki, naplót a legkönnyebb írni, abban nem kell semmiféle vezérfonal, jön, ami jön, neki csuklóból. Hogy ki, miért olvassa, már más kérdés. Egy effélét talán Szabó bácsi is olvasna, nem a nagybajszos Széna téri, neki megvolt az a pár jó napja, ameddig valakinek érezhette magát, csak ő és a Jóisten tudhatja, hogy a végszámadás az akasztófa alatt neki milyen mérleggel zárult. Inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át, most felejtős, hogy honnét az idézet.
A képzeletben és festményen létező Dugovics Titusznak kevesebb ideje volt eldönteni. Neki tényleg egy pillanat adatott, ott, a mesében.
Tehát egy effélét Szabó bácsi is olvasna. Az átlagpolgár szeret szörnyülködni, már amennyiben nem róla van szó. Szeret Isten tenyerén ülni, ezt meg Esterházy is szerette idézni Nádastól. Ha képzeletben, akkor képzeletben, számára oly mindegy. Végül is minden képzeletben van nekünk.
Na persze, vannak lázálmok is. Néha nem arra szalad a ló, amerre irányítják. Most írhatnám, hogy többnyire hazafelé, a lovak meg már csak ilyenek, akkor mindenképp, ha ott jó neki, de talán akkor is, ha nem jó, mert a lovak – mondtam már? – csak ilyenek. Hogy aztán ez a “haza” minek is minősül, embere válogatja. Nem “lova”? Nem. A lónak mindenképpen haza. Neki még esetlegesen sincs házsártos felesége, bántalmazó férje, erőszakos gyerekei. Még csengőfrásza sincs, hiába csilingel sárgán a nyakán.
Azt se tudja, mi a csengő.
Ne sírj, úgyis mindegy
A lovacska elszaladt
Felhők között a Nap
Felhők között a Nap
Kék és Narancssárga
Színekbe öltözöm
Most már senki se bánthat
Most már semmi se fájhat
Egyszer mindenki eljön
Egyszer mindenki itt lesz
Örökre megtalálhatsz
Örökre elveszíthetsz
Egyszer mindenki eljön
Egyszer mindenki itt lesz
Örökre megtalálhatsz
Örökre elveszíthetsz
Szegény Cipőnek is elszaladt. Nem vele, vagy hát ki tudja ezt is. De mindenképpen haza, mármint a lovacskának.
Soha, soha, de soha nem írnék olyanokat, mint Esterházy ebben a naplóban. Nem csak azért, mert nem tudnék, mert tudnék, ha a magam módján is, hol vagyunk mi mesterségbeli tudásban egymáshoz az ő javára, de én egész életemben határmezsgyéken mozogtam, ő meg műfajilag legalább nem. Kirázta a kisujjából, nagyképűség, nem nagyképűség, ilyet, az én stílusomban persze, én is kiráznék, utána pedig azt gondolnám, hogy visszacsúsztam bő tíz évet, de lehet, hogy csak hetet. Írtam én is efféléket, efféle mélységben, bár már szerintem akkor is próbálkoztam, szerették is, még szeretni is fogják, ha eljutok egy antológiáig, amihez viszont előbb össze kellene gyűjtenem őket, márpedig nekem nincsenek meg, csak két különböző helyen.
Valahol tőlem távol, ott, ahol senki sem gyászol. Értsék az utolsó szót ne egyes szám első személyre, hanem többes szám harmadik személyre vonatkoztatva, amint a második szó is egyes szám első személyes és nem második.
Mennyivel jobb ez a dalsor így, mint az eredetiben, ugye?
Ez a baj a Hasnyálmirigynaplóval. Hogy az nem jobb, legfeljebb mívesebb.
Amikor az ember egy efféle kórságba esik, mint Péter esett, soha nem bír tőle szabadulni. Akkor se bírna, ha túlélte volna. Nyugodtan elhihetik nekem, ilyeneket nem írnék le, ha a légből kapnám őket. Vannak dolgok, melyektől az ember nem bír szabadulni. Jók, rosszak. Valójában persze semmitől, ami érte, de nem egyforma intenzitással. Vannak dallamok, amelyek sokáig a felszínen maradnak, és ha ismét előjönnek, megint sokáig ott maradnak.
Amikor az ember beleesik a bármiféle kórságba, amitől nem tud szabadulni, folyamatosan arra fog gondolni. Minden gondolata mélyén az lesz. Még egyszer leírom: a boldog kórságok és a boldogtalan kórságok egyaránt, dallamtól a nép által is oly sokszor megénekelt szerelemig, pontosan úgy, ahogy a nép megénekelte. Innentől jön(ne) a java. Nem az elemezgetés, mert az elemezgetés, ha nincs csattanója, vagyis nincs kifutása, aminek nincs gyakorlati konklúziója, nem több, mint maszturbáció, hanem az igába hajtás. Jól asszociáltak: a JÓGA. A megfékezés. Nem a “kiírom magamból”, amit Esterházy csinált, hanem a “kiírom magamat”. Nem kell ehhez se Patandzsali, se egyéb guruk. Semmi más nem kell, mint egy motor, a motor pedig ebben az esetben nem csak, hogy adva van (az mindig adva van), hanem maximális fordulaton működik.
Innentől akkor csak menni kell vele? Nem, kedves Olvasó. Innentől mindenekelőtt ÜRESBŐL SEBESSÉGBE KELL TENNI.
Ráadásul nem “innentől”. Amilyen hamar csak lehet. Állandóan. Amikor azt a közhelyet olvassák, hogy élj minden nap úgy, mintha utolsó napod lenne, mindenekelőtt és csak ERRE gondoljanak. Ne a szirupra, ne a jócselekedetekre, ne a biblikus életre (ezek önmagukban az adta világon nem jelentenek semmit), végképp ne a pánikra. Ha az ember a zuhanó repülőn deistává válik, mert ott a vicc szerint sincsenek ateisták, azzal csak annyit ér(het) el, hogy… vissza az egész, kedves Olvasó. SEMMIT. Semmit nem ér el vele.
Még csak meg se könnyebbül.
Letudott (volna) egy adósságot, érezhetné, de erre nem lesz már módja.
A lovacska elszaladt.
Isten, az olvasmányai, különféle felszínes, de elmés és frappáns megállapítások, melyekkel kitörölhetjük a fenekünket, profi tálalásban: ez a Hasnyálmirigynapló. Egy vak úszkál a cápáktól hemzsegő tengerben, maszkban, lélegeztetőcsővel, alatta a cápákon kívül gyönyörű, színes korallerdő. Isten, akivel ki tudja, milyen kapcsolata volt, és hogy most, vagyis akkor, mielőtt? És ez volna a megtérés, ha? Ha innentől, legalább egy perccel a vég előtt, akár Zrínyi Miklós senior, aki volt, vagy Titusz, aki nem volt? Innentől, legalább egy perccel a vég előtt többnek kellene lenni hozzá, mint egy második világháborús “kamikáze” (sinpú tokkótai) pilótának.
De akkor nem ilyet kellene írni. Se ki, se be.
Egyébként pedig tényleg mindegy, csak nem NEKI.
Micsoda különbség, kiáltana fel az édesanyám, ha még élne.