Schmidt Mária a szexről, a nőkről és a homoszexualitásról

Posted by

A Hungarian Spectrum írásának magyar változata

Balogh S. Éva
A nyári kánikula (vagyis a “kutyanapok”idején) amikor az élet általában lelassul, több időm van olyan helyek felkeresésére, amelyeket korábban elhanyagoltam. Például elmulasztottam meglátogatni Schmidt Mária Látószög című blogját, amely a Fidesz sürgetésére jött létre, hogy felvegye a versenyt a kormánykritikus blogokkal. Ha jól emlékszem, havi 500 ezer forint körüli összeget kaptak azok, akiket megkerestek, hogy a kormány nevében kezdjenek el blogolni. Milliárdosunk nagylelkűen ingyen ajánlotta fel a szolgáltatásait.
Blogírói pályafutása kezdetén nem volt túl szorgalmas. A Látószögben megjelent cikkek többségét vendégek írták. Az utóbbi időben azonban ihletet kapott. Nemrég a korrupcióról, az Európai Unió helyzetéről, a feminizmusról és, igen, a szexről írt. A “Fókuszban a szex” című cikkét természetesen az Orbán-kormány homofób törvénykezéséről szóló vita ihlette meg, amely az Európai Bizottság és az Orbán-kormány közötti jelenlegi konfliktust váltotta ki.

Schmidt prózájával szembesülve az embernek az az érzése támad, hogy egész egyszerűen csak összevissza pakolgatja mások gondolatait. Először is megtudjuk, hogy “a nyugati világban minden a szexről szól. Talán azért, hogy másra ne maradjon idő”, de ezt a sejtést egy Michel Houellebecq-idézet követi, aki azt állítja, hogy “Nyugaton a szexualitás lassan elsorvad….. Hideggé, racionálissá, az egészség és a higiénia megszállottjaivá váltunk”. Tehát most minden a szexről szól, vagy a szexualitás elsorvad? Azt hiszem, Schmidt sajátos logikája szerint mindkettő. Mert ezen a ponton Schmidt beilleszti saját bizarr tézisét, miszerint “az LMBTQ+, a pedofília és a nemi erőszak egyre gyakoribb használata a szex kifejezésként  lehetetlenné teszi a normális szexuális életet”.

A me-too mozgalom minden bizonnyal megragadta Schmidt fantáziáját, különösen az egyetlen magyar ügy. Mivel nem vagyok a téma szakértője, nem tudom eldönteni, hogy Schmidt állítása, miszerint “a mai me-too mozgalom az Egyesült Államok megszakított és ezért részletesen kidolgozott női emancipációjának terméke”, saját ötlete-e, vagy egyszerűen csak kölcsönvette az elméletet valaki mástól. Mindenesetre, ha a me-too mozgalom amerikai jelenség, ahogy állítja, akkor Schmidt miért az Egyesült Királyságból választja ki az összes példáját? Gondolom, ezek a példák éppen kéznél voltak. Mindenesetre “Nyugaton a me-too mozgalom tömegesen “kasztrálja” a férfiakat….. Kizsigereli a férfiakat, megfosztja a nőket a nőiességüktől”. Míg a feleségüket megcsaló férjek iránt nagy együttérzést érez, kevésbé jóindulatú azokkal a nőkkel, akik  “a faji, szexuális és egyéb kisebbségi mozgalmak előfutárai”, “de a jelek szerint nem elégedettek az egyenlőség elérésével”. Ehelyett azt  keresik, miként lehetnek áldozatok, nyilvánvalóan azért, mert azt kifizetődőbbnek látják”. Schmidt Mária nem barátja a nőknek.

Ezen a ponton érkezik el a “fejlett” Nyugat állítólagos konformizmusához, amely “mára már minden határt átlépett”. Egy mondat a mainstreamből, egy rossz gesztus, egy ellenszenves kérdés, és a megtorlás biztos, hogy következik”. Azt állítja, hogy “ha nem ugatsz a falkával együtt kellő lelkesedéssel, akkor megfélemlítenek, kiközösítenek, ellehetetlenítenek”. A németek “szüntelen hivatkozása a homoszexuálisok jogaira nem más, mint kárpótlás” a náci időszakban ellenük elkövetett bűnökért. A magyar homoszexuálisok viszont megmenekültek, mert a magyar kormány nem vezetett listát a melegekről.

A németek után most a hollandokon a sor. Hollandiát “náci országnak” és “a modern pedofília hazájának” nevezi, amelynek lakói ma “német uraik nyomdokaiba lépve próbálnak erkölcsileg felemelkedni”. Mark Rutte, a holland miniszterelnök, aki egykor normalizálni akarta a pedofíliát és a bestialitást, és akinek 55 éves kora ellenére még nem volt sem női, sem férfi partnere, azzal fenyegetőzött, hogy térdre kényszeríti a magyarokat”. Schmidt a Pesti Srácokban megjelent “Európa pedofil politikusai – Egy holland aktivista legalizálni akarja a gyerekekkel való szexet – Rutte úr, mi mindent értünk” című cikkből szerezte a Hollandiáról szóló információit. Ilyen mélyre tud süllyedni Orbán udvari történésze.

Nos, valójában még lejjebb süllyed, amikor a melegeket támadja, akik “a közelmúltig a monogám kapcsolatokat támadták, nyíltan hirdetve a promiszkuitást, most viszont a romantikus regényekből ismert “amíg a halál el nem választ” elvet követelik. De mi ellenállunk. Hagyományainknak megfelelően kiegyensúlyozott és megengedő álláspontot képviselünk a szexuális életet illetően, ami azt jelenti, hogy a lehető legritkábban avatkozunk bele polgáraink magánéletébe”. Végül pedig visszatér a saját nemével szembeni nyilvánvaló ellenszenvéhez: “A 21. században a sikeres középosztálybeli nők a férfiakat hibáztatják boldogtalanságukért. Ők akarják meghatározni, hogy milyennek kellene lenniük a férfiaknak, miközben fogalmuk sincs, hogy mit kezdjenek magukkal. Meg akarják akadályozni, hogy a férfiak férfiak maradjanak, mert nyilvánvalóan már nem elégedettek azzal, hogy ők nők maradjanak”.

Schmidt az írásában bolondul a cserép-bölcsességekért, amelyeknek semmi közük a szövegtesthez. De el tudják képzelni, mennyire boldog lehetett, amikor rátalált a következőkre Albert Camus-tól? “Azt a keveset, amit az erkölcsről tudok, a futballpályákon tanultam. Ez volt az én egyetemem.” És még tőle: “A boldogság kötelesség”. Vagy “A szabadságnak nincs szüksége mártírokra”, egy másik homályos, semmire sem utaló epigráfia Michel Houellebecq-től.

Végezetül szeretném felhívni a figyelmet a szövegben a Rákosi-korszakra való hivatkozásra. Schmidt felidézi, hogy a Terror Házában van egy régi film, amely több száz, ritmikusan és végtelenül tapsoló embert ábrázol. Felkutatta az egyik nőt, és megkérdezte tőle, miért tapsol olyan hevesen. A nő felháborodva mondta, hogy alig érintette meg a tenyerét, és Schmidtnek tudomásul kellene vennie, hogy ehhez akkoriban elég nagy bátorság kellett. “Most már szégyellem magam, de ezt a kifogást egyszerre találtam viccesnek és felháborítónak” – mondja hozzáértő történészünk. Lehet, hogy most szégyelli magát, de tudatlanságát és rosszindulatát folytatta, amikor hozzátette: “de most, hogy figyelem az Egyesült Államok és más fejlett országok nyilvános nyilatkozatait, kezdem érteni, mire gondolt”. A nyugati kormányokat Rákosi borzalmas diktatúrájához hasonlítani elfogadhatatlan és szégyenletes. Szerettem volna látni őt abban a tömegben bátran helytállni. Meggyőződésem, hogy hevesen tapsolt volna, ahogy most is lelkesen és lelkiismeret-furdalás nélkül támogatja egy diktátor rezsimjét.

2021. július 16.

 Balogh S. Éva blogbejegyzései magyarul is megjelennek a https://ujnepszabadsag.com/ oldalon.