Posted by Fábián András
>Egy efféle ügyekben bizonyára kellőképp jártas szakembertől hallottam, hogy ez az a három mondat, amivel általában minden kocsmai verekedés kezdődni szokott. Ilyenkor rendszerint mindig akad valaki, aki elkiáltja magát, hogy „Nyugi! Nincs itt semmi baj!”. Akkor aztán kitör a balhé.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy az Európai Unió elmúlt öt-tíz éve, amióta a magyar Fidesz és a lengyel Jog és Igazságosság párt hatalmon van, egy olyan kocsmához hasonlít, ahol két deviáns természetű illető terrorizálja az amúgy békésen kvaterkázó-iszogató többséget. Pusztán az emlékezetemre hagyatkozva én nem tudok felidézni olyan nagyobb botrányt, amelyet a britek generáltak volna, mielőtt kiléptek az Unióból. Nem az Unió kollektív egységének a megbontása inspirálta őket. Csupán a belpolitikai haszonszerzés és a centrális politikai hatalom megerősítése dominált a döntéshozatalukban. Ez persze kulturális kérdés is: úriember rendes társaságban nem piszkít a szoba közepére.
Ehhez képest viszont a két említett ország kormányzó pártjai abból igyekeznek belpolitikai tőkét kovácsolni, hogy a választóik előtt brüsszeli hőstetteikkel fitogtatják az erejüket. Tehetik, hiszen az úri társaságnak nincsen lehetősége befolyást gyakorolni arra, hogy a saját országában ki mit mond, mit csinál. Ezt kihasználva a populisták az újabb és újabb, általuk előidézett krízisekkel terelik el a választókorú népesség figyelmét a belpolitikai feszültségekről, a kormányzás abszurditásairól és bűneiről, a korrupcióról és a lakosság valós érdekeit egyébként semmibe vevő politikai elit gazdagodásáról. Közhely, hogy a nagy „euroszkepticizmus” mögött van azonban egy óvatos balanszírozás is: nehogy túllépjenek egy határt, amikor az Európai Parlament (EP) nyomására a Bizottság és a nettó befizetők megelégelik bajuszuk rángatását és beintenek ezeknek a renegátoknak. Nettó befizetők az EU-ban azok az országok, amelyek a közös költségvetésbe többet fizetnek be, mint amennyit onnan különböző jogcímeken visszakapnak. A legnagyobb nettó befizető hagyományosan Németország, Olaszország, Hollandia és Franciaország. Nagy-Britannia kiesése a körből komoly érvágást jelentett a közös büdzsének, de főleg azon országok számára, akik többet kapnak, mint amennyit befizetnek. Itt említeném meg, hogy ne tessék bedőlni azoknak a szirénhangoknak, amelyek szerint az EU-csak azt adja vissza, amit mi befizettünk (dr. Varga Judit).
Talán emlékszünk még a múlt év végén kirobbant költségvetési válság esetére, amikor az EP azt követelte a Bizottságtól, hogy a kifizetéseket kössék össze a jogállamiság érvényesülésével a tagállamokban. Ezt a lengyel és a magyar kormány elutasította (ők tudják miért!), sőt! – első körben Orbán vétózott is a következő 7 éves költségvetés, és a járványkezelés érdekében tervezett helyreállítási alap szavazásakor. Az EP azonban minősített többséggel elfogadta a jogállamisági mechanizmusnak nevezett csomagot, és azonnali intézkedést követelt a Bizottságtól. Csak hogy világosan lássuk: Magyaroroszág a 2021-28. évi költségvetés szerint 7 év alatt 38,8 milliárd eurót (14 ezer milliárd forintot), Lengyelország pedig ennek több mint háromszorosát, 125,5 milliárd eurót kockáztatott ezzel a vétóval. Végül német kezdeményezésre, mint emlékezetes, az a döntés született, hogy megvárják az Európai Bíróság döntését a jogállamisági mechanizmus életbeléptetéséről, annak jogszerűségéről. Mellesleg egy ilyen döntés megszületése akár két évig is eltarthat.
Ezzel a halasztással minden esetre sikerült mély lyukat ütni az Unió által váltig hangoztatott európai értékek védelmének pajzsán. Joggal vívta ki a döntés az EP negatív reakcióját, hiszen olyan engedményeket tettek ezzel a két tagállamnak, amely szembe megy ezekkel az értkekkel. Ki időt nyer, életet nyer – meg addig is sok pénzt, ugyebár. És továbbra is azt csinál, amit akar. Úgy, ahogyan ő akarja. Nem véletlen tehát, hogy Ursula van der Leyen jelenleg is folyamatos nyomás alatt áll. Az EP képviselők a parlament döntése alapján dühödten követelik a forrásmegvonást a két országtól mondván, hogy a Bizottság elnöke nem köteles megvárni a bírói döntést, ha nyilvánvaló jogsértéseket tapasztal. Szerény véleményem szerint van der Leyen azért sem siet ezeket a döntéseket meghozni, mert annak idején ő kötötte a nagy volumenű fegyvervásárlási megállapodásokat Orbán Viktor kormányával. Ha megvonják az EU-támogatásokat Magyarországtól veszélybe kerülhetnek a hadiipari kifizetések is. Ezt, ugye a volt német hadügyminiszter nem akarhatja. De, mondom, hogy ez csak az én buta magánvéleményem.
A felháborodott hangok most ismét felerősödtek, miután előbb a bátor magyar 133 LMBTQI-kisebbség ellenes törvénye, majd a lengyel alkotmánybíróságnak a lengyel nemzeti jog elsőbbségéről szóló döntése nyilvánosságra került.
Utóbbi eset a bírói függetlenséget is korlátozó lengyel „szájkosár-törvény” kapcsán került a figyelem középpontjába. Az Európai Bizottság úgy ítélte meg, hogy ennek a törvénynek a meghozatalakor nem vették figyelembe az Unió ajánlásait. Ezért Brüsszel az Európai Unió Bírósága elé vitte az ügyet. A Jog és Igazságosság párt által indított eljárás alapján azonban a lengyel Alkotmánybíróság a kormány azon álláspontjának adott igazat, hogy az Unió nem avatkozhat be ilyen szinten egy nemzet belügyeibe.
A döntéshez nem mellesleg jó precedenst szolgáltatott a német Alkotmánybíróság 2015-ös döntése, mely szerint nem felel meg a német alkotmány előírásainak az, hogy az Európai Kereskedelmi Bank Németország pénzén más országok adósságát egyenlítse ki. Miután az EU bírósága 2018 decemberében megállapította, hogy de igen, megfelel, a német alkotmánybíróság mégis kimondta az alkotmányellenességet. Vagyis a német jog elsőbbségét.
A német állásfoglalást követő mostani lengyel döntés után joggal hangzik el a címben említett, a kocsmai verekedéseket megelőző három kérdés. Az van, tisztelettel, hogy belátható időn belül nagy valószínűséggel egy hasonló értelmű magyar döntés következik. A Fidesz által immáron megszállt Kúria, és az ugyancsak megszállt Alkotmánybíróság döntései ellen a magyar állampolgároknak mindeddig joga volt az Európai Bírósághoz fellebbezni. Az Európai Bíróság által hozott döntés ellen viszont már nem volt további jogorvoslatnak helye. Mondjuk arra is van példa, hogy a magyar állam a döntés ellenére sem hajtotta végre a bíróság ítéletét, ezentúl azonban már csak egy alkotmánybírósági döntésre (v.ö.: párthatározat!) lesz szükség. Ámde ettől kezdve már nem lesz hová menni panaszkodni. A szégyenteljes magyar „jogállamiság” fejére fel fog kerülni a korona.
Persze, bizonyára vannak, lesznek jogtudósok, akik ezt az én pesszimista prognózisomat rutinosan cáfolni fogják. Az idő majd eldönti, hogy kinek volt igaza. Minden esetre a közelgő magyar választások közeledtével, ha csak az előre jelezhető választási csalásokra gondolunk, ez a perspektíva számomra roppant ijesztőnek tűnik.
Címkép. Európai Tanács