Orbán és az újságos

Posted by
 Szele Tamás

>Csoda történt tegnap, csoda, kis magyar mirákulum, azonnal értesíteni is kéne a területileg illetékes püspökséget: Orbán Viktor kisétált a nép közé, látszólag minden különösebb felhajtás nélkül, benézett egy újságoshoz, és megtalálta az elveszett magyar sajtószabadságot. Hát könnyű úgy megtalálni, ha mi veszejtettük el, és könnyű úgy csodát tenni, hogy annak a fele sem igaz.

Orbán Viktor viszont olvas.

Épp ezért tegnap fogta magát, felkerekedett, és valóra akarta váltani egy hónappal ezelőtti állítását, ugyanis azt mondta Londonban egy újságírói kérdésre, hogy Magyarországon a sajtószabadság rendben van, és ha valaki egy újságos standhoz odamegy, akkor legalább egy tucat kormánykritikus lapot vásárolhat. Utánaszámoltunk: ha mindent beleveszünk, akkor sincs ilyenből már egy tucatnyi, de akkor sincs, ha egy kalap alá vesszünk napilapot, hetilapot, folyóiratot, közlönyt. Tíz, ha van. Ezt különben megerősíti a Telex egyik kísérlete, melynek során megpróbálták bevásárolni azt a tizenkét kormánykritikus sajtóterméket, de bizony csak hetet kaptak (igaz, ellátási gondok is szerepet játszottak ebben).

Mármost Orbán Viktor sem kapott annyi lapot, amennyit szeretett volna. Elment a nyóckerbe, elbeszélgetett amúgy leereszkedően a Józsefváros közismert és népszerű újságosával, Wölfinger Lászlóval, és elpanaszolta, miszerint „Fölpakoltak bennünket, mármint Magyarországot valami sajtószabadság ellenségeinek listájára. (…) Soros Gyuri bácsinak valami szervezete.”

mely állításban két hiba is van. Az első, hogy ő került fel a listára, nem Magyarország, ott azért még nem tartunk, hogy Orbán Viktor legyen az egész drótoktól ölelt, a második, hogy a RSF nem Soros György szervezete, akkor sem, ha ő azt hiszi. Idézném a Magyar Nemzetet, mert lényegében véve ők képviselik a hivatalos álláspontot ez ügyben (is):

Az árus láthatóan meglepődik és megörül a kormányfő váratlan megjelenésének az újságosbódénál, és kedélyesen elbeszélgetnek a „magyar sajtószabadság helyzetéről”. Pontosabban a miniszterelnök arról érdeklődik, hány olyan újságot lehet kapni az árus szerint, amelyekben a kormányt gyalázzák rendszeresen, mert olyan vádak érték Magyarországot külföldről, hogy itt eltiporják a sajtószabadságot. Az újságos ezek után felváltva sorolja a kormánykritikus lapok nevét a miniszterelnökkel, aki végül egy halom újságot megvásárolva távozik. Előtte elfogyaszt egy kávét, és szarkasztikusan megjegyzi: „Nyomorúságos helyzetben van a sajtószabadság, hogy csak ennyi helyen gyaláznak.”

Azt kihagyja a kormánylap, hogy mikor rákérdez arra, mennyire viszik a kormánykritikus lapokat, valami olyan választ kap, hogy „van, amihez hetek óta sem nyúltak” és a zárójelenetet is, ami kissé komikus, ugyanis mikor a kormányfő épp fordul el a lapokkal a kezében a standtól, de hátulról rászól egy nyugdíjas bácsi:

– Örülök, hogy más is vesz Népszavát, nem csak én!

– Jó napot! Látja, próbálkozom.

Azzal távozik, sietősen. A videó vágójának különben lehetnek problémái, mert a jelek szerint más is észrevette, hogy a kisfilmben Orbán Viktor nem fizet a sajtótermékekért, csak szalad velük elfele – biztos fizetett vagy ő, vagy a kíséretének valamelyik tagja, de az a jelenet kimaradt a vágás során.

Más jelenetek is kimaradtak. Ugyanis Wölfinger úr valóban ismert a kerületben, tehát amint kikerült a videó a kormányfő Facebook-oldalára, az önkormányzat lapja, a jozsefvaros.hu azonnal kiment hozzá. Tőlük tudta meg különben, hogy már egy ország csodálja a párbeszédet, igen gyors volt a szerkesztés. Hát bizony a találkozó nem teljesen azzal a rusztikus egyszerűséggel zajlott, amint azt a mozgókép alapján hinné a néző. Wölfinger úr úgy meséli:

„Egyszer csak megállt oldalt a kormányfő kommandós busza, és odalépett hozzá, udvariasan köszönt, kezet fogott és engedélyt kért, hogy hadd forgassanak egy rövid videót vele.

Azért keresték meg éppen őt, mert már nem nagyon léteznek ilyen klasszikus újságos pavilonok, és azt akarták nézni, hogy az ellenzék lapjait lehet-e kapni. Ő minden politikai oldal lapjait árulja, hozzá mindenféle pártpreferenciájú olvasók járnak.

A videó szerkesztve lett, így az kimaradt, hogy sem Magyar Narancsot, sem 168 Órát nem talált a miniszterelnök nála, de nem azért, mert ne árulná ezeket, hanem mert szerda van, és csütörtökön jelenik meg az új szám mindkét hetilapból, a múlt heti számok pedig elfogytak ezekből. A videó végén egy helyi törzsvásárló is összefutott a kormánykritikus lapokat begyűjtő, és egy feketét is legurító miniszterelnökkel, és meg is jegyzi Orbának, hogy „Örülök, hogy más is vesz Népszavát, nemcsak én”.

Wölfinger elmondása szerint igyekszik pártatlan maradni, ami nehéz, mert mindenki azt várná el tőle, hogy az ő pártját fogja, ő viszont nem akar politikai vitákba belemenni a vásárlóival, mert neki mindenkit ki kell szolgálnia, üzletileg is ez az érdeke. (…) Az is kimaradt a kormányfői videóból, hogy Orbán „Hajrá magyarok!” köszöntésére azt válaszolta, hogy szerinte nem olyan jó köszönés ez, neki nem jön be ez a szlogen; annak idején még Orbán blogjára is megírta, hogy sokkal jobb lenne a „Hazádnak rendületlenül”, inkább illene a nemzethez. Orbán erre azt mondta, hogy az túl komoly.”

Akkor mégis volt biztosítás, beállítás, nem arról volt szó, hogy a magyar miniszterelnök sétálgatott épp a Szigony utcában, karonfogva kedvenc operatőrével, meglátta a standot és bekukkantott újságért. Azonban arról sem, amit páran feltételeztek, hogy az eladó még csak nem is újságos – dehogynem az, huszonhárom éve árulja a sajtót azon a szent helyen, bizonyára azért pont őt választották, mert „klasszikus” újságost kerestek és ő már tíz évvel ezelőtt kapott emiatt egy Józsefvárosi Aranykoszorú díjat. Ennek alapján választhatták, bár mondtak neki valami olyant is, hogy „az ő nevét a Parlamentben is ismerik”. Ismerik hát, ha rágugliznak.

Nagyobb baj, hogy így, az információk teljesebb ismeretében már érthető, miért kellett kivágni, hogy a Magyar Narancs meg a 168 Óra a másnapi, tehát mai megjelenés miatt nem kapható – ugyanis akkor fordítva sült volna el az orbáni csodafegyver, hiszen annyira viszik, veszik ezeket, hogy elmennek az utolsó példányig! Hogy mire mondta emberünk, miszerint „hetek óta nem nyúltak hozzá”, nem tudni, de a vágástechnika és a szerkesztési elvek ismeretében bármire mondhatta. Vágtak már meg Magyarországon nyilatkozatot az ellenkezőjére is, szóval ha valami nem vágatlan, már gyanús.

Az is ékes példája a magyar sajtószabadságnak, melynek párja nincs kerek e világon, hogy ez a kis videó nem kevesebb, mint tizennyolc megyei lapban ugyanazzal a kísérőszöveggel jelent meg, mutatom is:

„A kormányfő kormánykritikus és kormánygyalázó lapokat keresett a standon azután, hogy a Soros Györgyhöz köthető Riporterek Határok Nélkül szervezet hétfőn a sajtószabadság ellenségei közé sorolta hazánkat. Orbán Viktor vásárolt is az ellenzéki orgánumokból: vett 168 órát, HVG-t, Magyar Narancsot, Élet és Irodalmat, valamint Hócipőt is. A miniszterelnök a látogatásról videót osztott meg közösségi oldalán.”

Ebben az a különleges, miszerint már kollektív tudatot feltételez, mint a Borgnál: hogy úgy mondjam, a szabadság legfelső foka, amikor szabad egyszerre tizennyolc szerkesztőnek szóról szóra ugyanaz eszébe jusson. Más kérdés, hogy kínos volt az egybeesés, kilógott a lóláb, miszerint központilag megosztott generálszöveget közöltek, tehát mostanra kivették a vezető hírek közül, én már csak a kisalfold.hu-n és a bama.hu-n leltem fel, de ott még kint van, és teljes az egyezés. A hidegháború idején a szovjetek és az amerikaiak is kísérleteztek a gondolatátvitellel, mert ideális lett volna a katonai kommunikációra, ugyanis nem lehet sem lehallgatni, sem dekódolni, de nem sokra mentek vele, sőt, semmilyen komoly eredményt nem értek el: lám, a Mediaworks most megoldotta, náluk tökéletesen működik, nap, mint nap.

Így állunk a magyar sajtószabadsággal, hölgyeim és uraim, kedves barátaim.

Ha tárgyilagosan nézzük a két próbavásárlást, mármint a Telexét korábban és Orbánét tegnap, azt látjuk, hogy az eredményük ugyanaz: már nincs egy tucatnyi olyan nyomtatott és kereskedelmi forgalomban lévő sajtótermék, amely kritikus lenne a kormánnyal. Merthogy tíz van, de egyszerre azt a tízet sem lehet megvenni, mikor egyik fogy el, mikor a másik: ami viszont nem az olvasói érdeklődés, az igény hiányát mutatja. A Mediaworksnek ezzel szemben hatvan erősen kormánypárti kiadványa jelenik meg, a KESMA-nak körülbelül ötszáz. A kormány ezzel szemben „ellenzéki médiatúlsúlyról” beszél, mert szerintük az ő kiadványaik „kevésbé olvasottak”. Ja, kérem: ha egyszer nincsenek tisztességesen megírva. Esetleg próbálják meg egy rendelet útján kötelezni is a népet, hogy olvassák a médiapari termékeiket, más megoldást nem látok. De az egész arra emlékeztet, mikor a farkas magyarázza a báránynak, hogy ne zavarja fel a patak vizét azzal, hogy iszik belőle.

– De farkas, én lejjebb iszom a patak mentén, te feljebb, nem is tudnám felzavarni a vizet úgy, hogy te azt észrevedd…

– Még pofázol, még okoskodsz is?

Szóval, OrbánViktor megpróbálta bebizonyítani tegnapi kísérletével, hogy Magyarországon igenis van sajtószabadság.

Ehhez képest azt sikerült bizonyítania, hogy nincs.

Mindezek után a kormánymédia elvárja, hogy a közönség úgy lássa: mégis van.

Én meg azt mondom: lássa ki-ki a fentiek fényében ahogy akarja.

Attól ugyanis, hogy körbemagyarázzuk, a lócitrom még nem lesz franciakrémes.

Címkép: Nemcsak ellenzéki lapokat, Mandinert is olvas