A Chenoweth-szabály és a rendszerváltás

Posted by
Széky János

>Az ellenzék különféle irányzatai már most minden idegszálukkal a jövő évi választásokra koncentrálnak, és azt latolgatják, mit tennének, ha megnyerik a választást. Csakhogy vannak dolgok, amiket minden számításból következetesen kihagynak, másfelől vannak olyan tételek, amiknek a tagadása fölér az Egy Igaz Ügy elárulásával.

Érdemes ezért? 2: Tagmák és dobuk

A dogmák és tabuk egyébként ugyanannak a dolognak a két oldalát jelentik, de legalábbis összekulcsolódnak, mint a jobb és a bal kéz ujjai. Ebben a diskurzusban a legfőbb dogma – azaz rögtön kettő – nem egyéb, mint hogy – Orbánt választáson le lehet váltani, és – (csak) választások útján lehet leváltani.

Ami az elsőt illeti, hadd emlékeztessek arra:

2002-ben az akkori ellenzék egységesen beállt Medgyessy Péter egykori KB-tag és állambiztonsági tiszt, Grósz Károly helyettese, az 1989-es utolsó népköztársasági – amúgy világbotrány – költségvetés felelőse mögé, mert „mégiscsak jobb a Fidesznél”.

Majd miután meglepetésre kormányra került, ez az oldal nyolc éven át mindent annak rendelt alá – feláldozva emberi, politikai tisztességet és az uniós csatlakozás ritka szerencsés pillanatában eljátszva az ország felzárkózásának esélyét –, hogy Orbán vissza ne jöjjön. Az eredmény: Orbán visszajött alkotmányozó többséggel – úgy, hogy ebben a nyolc évben a hatalmi hálózata sokkal gyengébb volt, mint ma –, és belátható időn belül másnak ilyen többsége, ilyen hatalma nem lesz.

Nem látom, hogy erre a keserves és a baloldal szempontjából szégyenletes történetre sokat hivatkoznának a választási harcászatról és a hipotetikus kormánypolitika fő vonalairól folytatott vitákban. Tabu, ahogy az arról folytatott beszéd is, hogy a mostani miniszterelnök – vagy Magyar Bálint és Madlovics Bálint terminusával: főpatrónus/csúcspatrónus – formális és informális hatalma másképp is megszűnhet, nemcsak választás eredményeként.

Az ilyen, választáson kívüli fordulatnak így, az íróasztalnál ülve három fő típusát tudom elképzelni.

Az egyik a váratlan és megjósolhatatlan esemény, ami per def nem racionalizálható előre, úgyhogy most zárójelbe teszem. A második tulajdonképpen az első alesete: az addig nyerési szériában lévő főember szokásával ellentétben hibásan spekulál, és az ország fontosabb külső kapcsolatait egyszerre fordítja maga ellen, mint a moldovai Plahotniuc az oroszokat, az amerikaiakat és az EU, minekutána menekülnie kellett.

A harmadik a posztkommunista térségben egyáltalán nem ritka színes forradalom, a fennálló rezsimmel szemben elégedetlenség olyan erejű – alapjában erőszakmentes – kitörése, amit az uralkodó csoport csak erőszakkal tud vagy tudna leverni, ez viszont távlattalan, mert a belső legitimitás maradványai elvesztéséhez és külső kiközösítéshez vezet.

(A Chenoweth-szabály szerint ha a lakosság legalább 3,5  százaléka vesz részt a békés tiltakozásban, a kormányzat vagy kénytelen engedni, vagy szétesik. ( 10 milliónál 350 ezer ember). Bár mint a belarusz példa mutatja, nemcsak a vezető gyors bukása, hanem tartós, véres patthelyzet is lehet a következmény.)

Ez a változat Magyarországon azért esik tabu alá, mert bármennyire része is a politikai identitásnak az 56-kultusz, senki sem tudja elképzelni, hogy a lázadás békés lehetne. Egyfelől mert a bársonyos forradalomnak nincs hagyománya – az ország ilyen értelemben kimaradt 89-ből –, másfelől mert a kormányzat folyamatosan gondoskodik arról, hogy a nagyközönség ne feledje: az uralmi rend megzavarása esetén reguláris fegyveres egységekkel és/vagy paramilitáris kopaszokkal találhatja szemben magát.

Erre az áldozatra, ilyen kockázat vállalására ma nem hajlandó senki – de ez amúgy is elméleti kérdés, mert az elégedetlenség sem olyan arányú. A közvélemény-kutatások szerint a nép egyik fele kormánypárti, másik fele az egyesült ellenzék híve volna. Van némi ingadozás, de nincs kormánybuktató közakarat.

A forradalomról szóló beszéd, a forradalomban való gondolkodás tehát ellenzéki körökben is tabu – ezt mint ténymegállapítást mondom; ki vagyok én, hogy bárkit megítéljek?

A paradoxon az, hogy ez egy politikai-gazdasági-társadalmi rendszer, és a megváltoztatása tartalmilag forradalom lenne, akárhogy hívják.

Az alkotmányos alapintézmények megváltoztatásához kétharmad kell. Örvendetes, hogy bizonyos átalakításokhoz, amilyen a közvetlen elnökválasztás már megvan az akarat a pártokban (másokhoz, mint a tényleges önkormányzatiság, a jelek szerint nincs), de a konszenzust akkor sem lehet retorikával pótolni.

Bár a baloldali pártokat ez nemigen foglalkoztatja, a gazdaságból hiányzik a szabadság és a verseny, ami a valódi, nem csak kozmetikai műveletekkel kimutatható felzárkózás feltétele volna. Nem egyszerűen a mindent átható korruptságról van szó, hanem arról, hogy milliók, szegények, középosztálybeliek és gazdagok egzisztenciája az államnak – éspedig ennek a bűnöző államnak – a jóindulatától függ. Az ellenzék ehelyett nem tud komoly alternatívát ajánlani.

Végül a társadalom életéből módszeresen – az Akadémiától és az egyetemektől a kajajegyekig és a választható videónézésig – kiirtották az autonómiát, minden a központosított államnak van alárendelve, nincs hova elbújni (külföldet kivéve).

Választás útján kormányt lehet ugyan váltani, de ha sikerül is, ennek a politikai-gazdasági-társadalmi rendszernek a megváltoztatásához egy kormányváltás már önmagában kevés.

Legközelebb megpróbálom végiggondolni, hogy mire lenne elég. Szigorúan csak elméletileg, maradva a kérdésnél: érdemes ezért?

parameter.sk