Irigység

Posted by

Kácsor Zsolt

>A balatonföldvári strandon állok sorba egy büfénél, elsőre úgy tűnik, hogy sokan vannak előttem, de amikor jobban megnézem az előttem állókat, kiderül, hogy egy család. Öt gyerek, ötévestől úgy tizenkettőig, plusz anya és apa, mindketten legalább tíz évvel fiatalabbak, mint én, úgy negyven körüliek. Három a kislány, kettő a kisfiú, a lányok már kamaszodnak, ennek megfelelően az arcukon néma utálat. Vasárnap van, este hét óra, mindenki biztosan nagyon éhes, ráadásul anya ideges.

– Anya, narancslevet kérek.
– Rendben.
– Anya, őszilevet kérek.
– Jó.
– Nem tudom, hogy mit kérek.
– Gondolkozz.
– Anya, szerinted van kaktuszos üdítő?
– Honnét tudjam?
– Anya, halat kérek.
– Jó, milyet?
– Anya, én nem halat kérek.
– Akkor mit?
– Anya, szerinted szálkás?
– Melyik?
– Az izé, nem tudom a nevét.

Egyelőre ott tartunk, hogy az öt gyerek közül három már tudja, hogy mit iszik, kettő pedig azt tudja, hogy mit eszik. A többiek gondolkodnak, de emiatt anya ideges. Apa nem ideges, ő rezzenéstelen és profi: olyan nyugalommal állja a vihart, mint egy hegy. Anya rám pillant, és azt mondja sajnálkozva: – Elnézést kérek. – Ugyan, miért? – nézek rá. – Nem sietek sehová. – Igyekezzetek, gyerekek – mondja anya –, ne tartsuk fel a sort. – Nem tartanak fel – mondom.

A gyerekzaj nem csitul.
– Anya, én mégsem narancslevet kérek.
– Rendben.
– Anya, én is őszilevet kérek.
– Jó.
– Anya, szerinted a keszeg nagyon szálkás?
– Igen.
– Anya, szerinted van kaktuszos üdítő?
– Kérdezzük meg.

A két legnagyobb gyerek néma utálattal néz, a kisebbek csivitelnek. Nagyon édes család. Engem egyáltalán nem zavar, hogy sok időbe telik, míg mindannyian rendelnek, de anya ideges és folyton mentegetőzve néz rám. Pedig nem kellene. Ha ennyi idős koromban, mint ő, tudtam volna azt, amit most tudok, akkor én állnék itt öt gyerekkel. De lehet, hogy héttel. Szeretném ezt elmondani neki, de természetesen nem én számítok most, hanem az ötösfogat. Apára nézek, aki még mindig olyan rezzenetlen, mint egy hegy. Megszokta a zsivajt.

– Anya, én mégsem halat kérek.
– Jó, akkor mit?
– Anya, én halat kérek, de ne legyen szálkás.
– Jó.
– Anya, szerinted szálkás?
– Melyik?
– Az az izé, tudod.

Végül mindenki rendel, apa pedig fizet. – Huszonegyezer forint lesz – mondja a büfés, amitől majdnem hanyatt esek, apa azonban meg sem rezdül, gondolom, már megszokta az ötös szorzót. Alighogy csenget a kassza, az egyik gyerek felkiált: – Anya, én még nem rendeltem italt! Anya kétségbeesve pillant rám, látom a szemén, hogy mindjárt feladja – pedig engem nem zavarnak, sőt, irigykedem. – Hadd vegyek egy italt én a gyereknek – javaslom, de anya udvariasan hárít, apa meg nem szól, ő továbbra is olyan, mint egy hegy.

Fizetnek és mennek, hogy helyet keressenek, s hirtelen olyan csönd lesz a strandbüfénél, mint amikor váratlanul lekapcsolják a nappaliban a tévét. Milyen kár, hogy ilyen hamar végeztek. Elnéztem volna még őket, pontosabban saját magamat – elnézegettem volna még magamat egy másik életben, ahol a strandbüfénél öt gyerekkel kell sorban állnom. Vagy héttel.

Az Új Hét írása