Posted by Bárász Péter sorozata a belarusz kultúráról
>A Litván (teljes nevén: Litván, Rusz és Szamogitiai) Nagyfejedelemség a XIII. században alakult meg, nagyobb részt óbelarusz, és közeli nyelvű fejedelemségből, ezek aránya az országban a századok folyamán természetesen változó, de a belarusz anyanyelvűek mindig többségben voltak, az állam hivatalos nyelve is a leginkább a belarusz volt. Jagelló nagyfejedelem 1385-ben írta alá a krevai (dinasztia)uniót Lengyelországgal és lett II. Ulászló néven lengyel király (nem tévesztendő össze a „mi Ulászlónkkal”). Pontosabban társuralkodó a magyar Nagy Lajos király Hedvig lányával, akit feleségül vett. A két ország, bár történelmük addig is sokban közös volt, csak 1569-ben (lublini unió) egyesült Lengyel-Litván Unióvá („Két nemzet köztársasága”). Ebben az államalakulatban a lengyelek mindig is túlsúlyban voltak, bár a belarusz nyelv hátrányára hozott adminisztratív intézkedések nem, vagy alig voltak, a nyelv fejlődése megtorpant, a nagyfejedelemség (11 évig Báthory Istvánnal a trónon!) egyre inkább ellengyelesedett.
Nem utolsó sorban a szejm működésképtelenségének következménye (a ’liberum veto’ miatt), hogy a XVIII. század második felére a Lengyel-Litván Nemzetközösség annyira elgyengült, hogy a három „nagy”: Oroszország, Poroszország és a Habsburg birodalom 1772. és 1795. között háromszor is felosztotta egymás között – utoljára maradéktalanul. A belarusz területek teljes egészükben orosz fennhatóság alá kerültek. Ekkor kezdődött a belarusz nyelv tudatos, célratörő elnyomása, tűzzel-vassal történő irtása. (Más írásaimban már volt szó a nyelv lengyel elnyomásáról, ez elsősorban a két világháború közti „békeidőre” vonatkozik.) Ha megszüntetik a belarusz nyelv oktatását, hivatalos helyen történő használatát és mindennemű belarusz sajtóterméket betiltanak – ennek nagyon gyors tud lenni a hatása!
226 éve kezdődött a belarusz nyelv teljeskörű elnyomása, ami azóta két alkalommal (1918-19, 1991-94) szünetelt és háromszor hagyott alább maximum 10-15 évre.
***
Ma Francisak Bagusevicsről (1840-1900) szeretnék beszélni, pedig időrendben nem is ő volt az első igazán jelentős személyiség, aki a belarusz nyelv életben maradásáért küzdött a XIX. században. Mert van az úgy néha, hogy elsőként csinálsz meg valamit, igen jól, de aztán jön valaki más, és még nálad is jobb lesz.
Bagusevics legismertebb idézetét minden belarusz tudatú embernek fujnia kell(ene), de talán a belaruszul beszélők közül is érdemes valakit emlékeztetni rá: „Не пакідайце ж мовы нашай беларускай, каб не ўмёрлі!” – Ne hagyjátok el a mi belarusz nyelvünket, hogy ki ne haljunk! A Belarusz furulya című verseskötetének előszavából van az idézet. Mint már mondtam, akkor is veszélyes dolog volt belaruszul írni: a könyv Krakkóban (a Monarchiában!) jelent meg 1891-ben a belarusz nyelv latin betűs írásmódjával, Macej Buracsok (jelentése: Céklácska Máté) álnéven. Mind a 17 versben, bár különböző módokon, a belarusz nép elnyomásáról beszél.
Bagusevicsnek mélyreható ismeretei voltak a cári „igazságszolgáltatásról”: jogi pályája első felében nyomozó volt Ukrajna különböző részein – mivel részt vett az 1863-64-es Kasztusz Kalinouszki féle felkelésben, haza nem térhetett. 1883-ban III. Sándor cár megkoronázásakor amnesztiát hirdetett: végre költőnk is hazautazhatott szűkebb pátriájába, ekkor ügyvédi pályára lépett. Elsősorban a szegények védelmét vállalta el – olcsón, időnként ingyen. Nem csoda, hogy csak halála előtt 4 évvel sikerült kikeverednie az adósságaiból: varsói rokona után maradt rá tisztes örökség.
1894-ben jelenik meg második verseskötete a Belarusz vonó – ezúttal Poznańban (Német Birodalom), újabb – Szimon Reuka Bariszau környékéről – írói álnéven. Ennek a könyvnek az előszava így kezdődik: “Biz’ igazat beszélt Buracsok a «Furulyájában», hogy mindannyian simán «parasztinak» mondjuk a nyelvünket – nem tesz semmit, mintha így is lenne rendjén! Olvastam ám én is könyvecskéket, ha nem is olyan régieket, még nyomtatottakat is, pl. egy bizonyos Dunyin-Marcinkevics úrtól, de ezek mind, mintha a testvéreinket kinevetve íródtak volna… Firkantottam is nekik egy «Választ», de úgy látom, hogy ő maga volt az, aki sötét testvéreinket kinevetve írt, azt gondolván, hogy buta az a paraszt, hát nem lát és nem tud semmit. De mekkorát tévedett! / Nem mérhetem magam Buracsokhoz – jobb ő énnálam, lehet, többet tud a paraszti életről, többet hallott és látott, de annyira megtetszettek nekem azok a versei, hogy kitaláltam, megpróbálok én is írni valamicskét.”
Elődeivel polemizál, saját magát megerősíti. A Belarusz furulyában így írt: „Valaha én is úgy gondoltam, hogy a mi nyelvünk «paraszti» és semmi több! De adj’ Istenem egészséget azoknak a jó embereknek, akik megtanítottak írni-olvasni, azóta sokfelé jártam, sok mindent láttam és olvastam: és meggyőződtem, hogy a mi nyelvünk ugyanolyan emberi és úri, mint a francia, vagy a német és bármely más. Kevés régi, két-háromszáz éve a mi földünkön, nagy uraságok által, a mi színtiszta nyelvünkön írt papírt olvastam talán, amit mintha csak most írtak volna? … Mégis olyan lenne a mi nyelvünk, amin semmi jót nem lehet sem elmondani, sem leírni? Á, dehogy! Szent a mi számunkra a nyelvünk, hiszen a Jóistentől való – mint minden más rendes nép, mi is Tőle kaptuk, és sok szép dolgot is mondunk e nyelven, de mi magunk hagytuk, hogy megcsúfolják, ahogy a nagyurak is inkább beszélnek franciául, mint a saját nyelvükön.”
Könyveit („szamizdat”!) úgy kellett becsempészni az országba. Mindmáig fellelhető néhány kézzel másolt példánya. A cenzúra miatt két utolsó könyvének csak a címe maradt fenn: Belarusz hegedű és Buracsok belarusz elbeszélései. Nem tudni, első irodalmi műveit (publicisztika) lengyelül, belaruszul vagy ukránul írta. Egy szomszédja (ma karaktergyilkosnak mondanánk) azt terjesztette róla, hogy a lengyelt tartotta anyanyelvének, belaruszul pedig kizárólag azért írt, hogy így segítse megmenteni a nyelvet a kihalástól. Még ha igaz is lenne (de nem igaz!), az se szégyen, nem baj. Én pl. igenis ilyen vagyok.