Posted by
|
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
|
egy mennyei kastély kapuja tárult,
|
|
Múlt éjszaka — háromkor — abbahagytam
|
körötte láng gyúlt,
|
|
a munkát.
|
valami rebbent,
|
|
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
|
|
|
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
|
a hajnali homály mély
|
|
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
|
árnyékai közé lengett a báléj,
|
|
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
|
künn az elõcsarnok fényárban úszott,
|
|
nem jött az álom.
|
a házigazda a lépcsõn búcsúzott,
|
|
elõkelõ úr, az ég óriása,
|
|
|
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
|
a bálterem hatalmas glóriása,
|
|
százig olvasva, s mérges altatókkal.
|
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
|
|
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
|
halk nõi suttogás,
|
|
Izgatta szívem negyven cigarettám.
|
mint amikor már vége van a bálnak,
|
|
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
|
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
|
|
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
|
|
|
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
|
Egy csipkefátyol
|
|
köröttem a családi fészek,
|
látszott, amint a távol
|
|
a szájakon lágy, álombeli mézek,
|
homályból
|
|
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
|
gyémántosan aláfoly,
|
|
az ablakon kinézek.
|
egy messze kéklo,
|
|
pazar belépo,
|
|
|
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
|
melyet magára ölt egy drága, szép no,
|
|
Te ismered a házam,
|
és rajt egy ékkõ
|
|
s ha emlékezni tudsz a
|
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
|
|
hálószobámra, azt is tudhatod,
|
a halovány és túlvilági kékét,
|
|
milyen szegényes, elhagyott
|
vagy tán egy angyal, aki szûzi
|
|
ilyenkor innen a Logodi-utca,
|
szép mozdulattal csillogó fejékét
|
|
ahol lakom.
|
hajába tûzi,
|
|
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
|
és az álomnál csendesebben
|
|
Az emberek feldöntve és vakon
|
egy arra ringó
|
|
vízszintesen feküsznek,
|
könnyûcske hintó
|
|
s megforduló szemük kacsintva néz szét
|
mélyébe lebben,
|
|
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
|
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
|
|
mert a mindennapos agyvérszegénység
|
aztán amíg vad paripái futnak
|
|
borult reájuk.
|
a farsangosan lángoló Tejutnak,
|
|
Mellettük a cipõjük, a ruhájuk,
|
arany konfetti-záporába sok száz
|
|
s ok a szobába zárva, mint dobozba,
|
batár között, patkójuk fölsziporkáz.
|
|
melyet ébren szépítnek álmodozva,
|
Szájtátva álltam,
|
|
de — mondhatom — ha így reá meredhetsz,
|
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
|
|
minden lakás olyan, akár a ketrec.
|
az égbe bál van, minden este bál van,
|
|
Egy keltõóra átketyeg a csöndbõl,
|
és most világolt föl értelme ennek
|
|
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
|
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
|
|
és az alvóra szól a
|
tündérei hajnalba hazamennek
|
|
harsány riasztó: “ébredj a valóra”.
|
fényes körútjain a végtelennek.
|
|
A ház is alszik, holtan és bután,
|
Virradatig
|
|
mint majd százév után,
|
maradtam így és csak bámultam addig.
|
|
ha összeomlik, gyom virít alóla,
|
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
|
|
s nem sejti senki róla,
|
ezen a földön, mily kopott regéket,
|
|
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
|
miféle ringyók rabságába estél,
|
|
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
|
|
|
De fönn, barátom, ott fönn a derûs ég,
|
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
|
|
valami tiszta, fényes nagyszerûség,
|
és annyi rest éj,
|
|
reszketve és szilárdul, mint a hûség.
|
s csak most tûnik szemedbe ez az estély?
|
|
Az égbolt,
|
Ötven,
|
|
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
|
jaj, ötven éve — szívem visszadöbben —
|
|
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
|
halottjaim is itt-ott egyre többen —
|
|
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
|
már ötven éve tündököl fölöttem
|
|
s a csillagok
|
ez a sok élõ, fényes égi szomszéd,
|
|
lélekzõ lelke csöndesen ragyog
|
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
|
|
a langyos õszi
|
Szóval bevallom néked, megtörötten
|
|
éjjelbe, mely a hideget elõzi,
|
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
|
|
kimondhatatlan messze s odaát,
|
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
|
|
ok akik nézték Hannibál hadát
|
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
|
|
s most néznek engem, aki ide estem
|
de pattanó szívem feszítve húrnak
|
|
és állok egy ablakba, Budapesten.
|
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
|
|
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
|
annak, kirõl nem tudja senki, hol van,
|
|
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
|
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
|
|
s felém hajolt az, amit eltemettem
|
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
|
|
rég, a gyerekkor.
|
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
|
|
hogy lelkek és göröngyök közt botoltam,
|
|
|
Olyan sokáig
|
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
|
|
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
|
vendége voltam.
|
|
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
|
|
| a csillagok szikrázva, észrevétlen | |
| meg-meglibegtek, és távolba roppant | |
| fénycsóva lobbant, |