A haragról és az együttműködésről

Posted by

Tömpe István

>A maga értelmiségi buborékjában a fiatal Radnóti András komoly ismertséget szerzett (ÉS, június 25). Szeretik ezért vagy sem: köszönet a pompás topikért. Az elmúlt hónapok előválasztási eseményei valamennyire csökkentették a koalíció népszerűségét. Radnóti András féloldalasan, de élesen ábrázol. A maga részéről klasszikus státuszra jelentkezett be: erős jellem, egyenes gerinc, a megalkuvók megvetése, a homályos és pártos nézelődés helyett a rögvalóságot kérlelhetetlenül kimondani. Pár kiegészítést tennék.

A magam részéről önkéntesként segítek, de a gyakran hibázó ellenzéki pártoknak nem vagyok feltétlen híve. Nem én kértem, hogy trollkodjanak az előválasztások során, hogy a falak mögött intézendő politikai munkát érzéketlenül a nagyközönség előtt és megbotránkozására végezzék. A hatpárton kívüliek kiszorítása, illetve rejtett befogadásuk sem a demokrácia, hanem néhány párt ünnepe. Értem, ez is azoknak a szagoknak az egyike, ami miatt orrbefog&önfegyelem. Amúgy az ellenzéki pártokkal kapcsolatos világképem roppant egyszerű: ha ők közelebb viszik a szavazókat a győzelemhez, én támogatom őket. Gyakori elbizonytalanodásomat a mai uralkodó réteg fellépései billentik a remény felé, ilyenkor a saját gazfickók bűze sem annyira elviselhetetlen. Hiszen én még egyszer: váltást akarok. Nem megváltást, kedves Radnóti András, hanem váltást. De azért én is tudom, gyakran miben lépkedek.

Biztos vagyok abban, hogy Orbán bukása után a politikai üzlet nem folytatható onnan, hogy Orbán felállt a székéból, mert évekig nem lesz elég erő reprodukálni a hibrid rezsimet. Nem is kell. Reményeim szerint termékeny káosz következik, amely során megerősödik és emberekkel töltődik fel a jó kormányzás, az önkormányzat és a közösségi szakma (építés, környezetvédelem, közegészségügy és mások), és ez megalapozza a jövő demokráciáját. A tiszták rendszerváltása a mindig csalódásra kész csoportok Grálja, amelyről jó beszélni, de bevezetése lehetetlen. Viszont közösen és évek alatt igen messze juthatunk el. Nem az a politikai rendszer vagy alkotmány kerül közelebb a demokratikus eszmékhez, amelyet radikális szavakkal sürgetnek, de megvalósulni képtelen, hanem amelyet közös tanulási folyamat hoz létre, és eredménye a használható és embert-társadalmat felszabadító rugalmas, életképes rendszer.

A valódi rendszerváltás, vagyis a radikális intézményi és elitcsere hangoztatásán túl az ellenzéki érzelműek gyakran türelmetlenek, nem egyszer szakmányban szólják le a bíráló szerzőket. Saját szabadságomat ugyan nem érzem veszélyben, az ugyanis stabilan bennem van, és aligha függ bármely politikustól vagy az egybites pártkrédót ismételgető, árulókat kereső aktivistáktól. Csakhogy a győzelmi esélyeket látom romlani, amikor a pártok túl sokat foglalkoznak magukkal, és alig figyelnek az el nem elkötelezettek táborára. Sokakkal együtt, időm jelentős részében önkénteskedek, vitákat szervezek, cikkeket írok, társaimmal ellenzéki orientációjú struktúrákat tartunk életben, az ellenvéleményhez való jogomhoz ragaszkodom. Amúgy sem az empatikus bírálat, vagy a Kutyák miatt veszhet el a választás, hanem, mert a párteliteknek a nemorbánista tábor egyharmadát nem sikerült még meggyőzni, és a civilek sem erősek. Igaz viszont, hogy mostani vátesz-túltengés csökkenti az Orbán elleni fellépés hatásosságát. A megoldást ismerjük: új híveket kell toborozni, nem a meglévőket fegyelmezni.

Szűk réteg ismételgeti Vörös Imre alkotmányjogi téziseit arról, hogyan lehet megváltoztatni az Alaptörvényt, kiszabadítani a demokratikus ellensúlyokat, a választás joga mellé visszadni a választás szabadságát. Ellenzéki rádió, civil mozgalom beszél róla, NER-főbíró és alkotmánybíró hümmög, mások kételkednek, én kissé ingerült vagyok. Persze túl fontos az Alkotmány a nyegle tréfálkozáshoz. De ha annyira fontos, miért nem vitatja meg nyíltan a szakma? Mire várnak, a politika megrendelésére? Arra ugyan várhatnak. Egyébként is: nem csak arról van szó, hogy van-e alkotmányozó varázsvesszőnk, hanem, hogy hosszú „munka” (ld. még Idegen szavak szótára marxista magyarázattal) vár ránk, amelynek során hatalmas struktúrákat kell átdolgozni, kezdve a kétharmados szabályoktól egészen az építési hatósági jogkörig vagy a földhivatali procedúrákig.

Budapestnek több lehetősége lenne a nemorbánista ellenzék támogatására, különösen a közös médiafelület esetében. A Klubrádió elvesztése miatt jogos a harag, de ha már időt szakítasz rá, kérdezd meg, miért nincs közös ellenzéki médium, közös kommunikáció? Volt róla szó, ugye? S ha majd lesz, el ne felejtsetek arcokat is cserélni, mert mintha a szokásos beszélgetős műsorokban mindnek nyugdíjas állása (ülése) lenne. Hiába a parádés mondatszerkesztés, ha szürke és kopásig ismételgetett a mondanivaló. Unalmas! Láttál már unalmas ellenzéki mozgalmat győzni? Ha nem érted, ez a vicc segít:
A moszkvai kupleráj rosszul megy, a párttitkár behívja az igazgatót, intézkedjen. Egy hónap múlva faggatját az igazgatót, de alig van új vendég. Nem értem, panaszkodik az igazgató, mi mindent megtettünk. Festettünk, kicseréltük a díványokat. És a lányok? Azokkal sem lehet baj, mondja az igazgató, a legkiválóbb 1917-es forradalmár elvtársnők dolgoznak nálunk.

Végül a pénzről, vagyis a pénz hiányáról. Abban az időkben, amikre a mai ellenzék szívesen emlékszik, még sokan voltak az ő baráti oldalukon tanyázó gazdagok, most meg – milyen érdekes – alig vannak. Salve kivétel, Bojár, Raskó, Polgár, Felcsuti együtt pártucatnyian, névvel és gyakrabban név nélkül. Mire is kell a pénz? Az állampolgári-választói buzdításhoz, zenéhez, spotokhoz, előadásokhoz, megmutatni a szavazóknak, hogy mi nemcsak kormányozni tudunk, de azt is keressük, ők milyen kormányzást látnak szívesen, hogy képesek vagyunk lelkesíteni, kitartani, közös médiumokat támogatni. Crowfunding (finanszírozási) fellángolások sokfelé, ezek néha sikeresek is. De az adományozók között nem látom a te neved. Ha én gazdag lennék, többet adnék. Te gazdag vagy, adnál pénzt?

Címkép: Tömpe István

.