Történelem embermagasságban – 100 éves Kína Kommunista Pártja

Posted by

Kocsis Tamás

>A születésének 100. évfordulóját parádézva ünnepló Kínai Kommunista Párt vezetését nyilván elégedettséggel tölti el a friss hír: a Világbank 8,1%-ról 8,5%-ra javította a kínai gazdasági növekedésre vonatkozó előrejelzését. Az értékelés szerint   az alábbi cikk megírásának pillanataiban (erre is képes az internet!)  1413 ,595.254 lakost számláló Kína az első nagy gazdaság, ami a világjárvány okozta sokkból magához tér, s a gyárak és a fogyasztók gazdasági aktivitása a válság előtti szintre ér. Azon a módon, amit kínai modellnek szokás nevezni: szocialistának számító társadalmi-állami berendezkedéssel, az állam által ellenőrzés alatt tartott széleskörű, támogatott kapitalista vállalkozói közreműködéssel. És nagy hangsúllyal a történelmi hagyományokra is építve.

            S ez együtt akkor is figyelmeztető tanulság Európán át Washingtonig mindenütt, ha a Világbank ehhez hozzáteszi, hogy a „teljes helyreálláshoz szükséges az oltási programban való előrehaladás. Mert ez – miközben nem teheti meg, hogy ne figyeljen Kína látványos előretörésére gazdaságban, tudományban, hadászatban, – természetesen igaz az egész világra.

        Kína sokezer éves ismert történetéből nekem olyan esztendők jutottak, amelyekben porcelánok gyűjtögetése helyett – keserű újságírói köteleségként –   főként arról kellett beszámolnom naponta Pekingből Budapestre, hogyan rombolják a világ egyik legősibb kultúrájának kincseit.  E tragédia csupán picinyke töredéke volt, hogy ifjú bandák e mozgalom hűséges katonáiként törték-zúzták azt is, amit a pekingi porcelánüzletekben és gyűjteményekben találtak. Nem is állt sokáig módomban – csak egy rövidke esztendőn át, 1965 nyarától – Buddha szobrokat és híresen áttetsző, vékony tojáshéj porceláncsészéket, tányérokat vásárolnom  Pekingben. Egyébként viszont merő takarékosság volt az életünk. Azzal utaztam ugyanis a Távol-Keletre, hogy Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója megjósolta, ami később bekövetkezett:

 – Arra készülj, hogy bármelyik órában akkorát rúghatnak rajtad, hogy hazáig repülsz, bármit írsz is. Mert ilyen a magyar-kínai viszony.

    Sőt – kiderült – „még ilyenebb” volt. Ideológusok úgy fogalmazták meg, hogy „immár több az, ami elválaszt, mint ami összeköt bennünket”, mármint a kínai vezetést és Moszkvát, tehát az akkori olvasatban természetesen Pekinget és Budapestet is.  A gyakorlatban, odaérkezésem után ez azonnal félreérthetetlenül testet öltött. Amikor a külügyminisztériumban –  az akkreditálásomnak megfelelően, s ahogyan az korábban is működött –  úgy jelentkeztem be,mint a Magyar Távirati Iroda és a Népszabadság közös új tudósítója, a sajtóosztály diplomata tisztviselője széles mosollyal így válaszolt:

             – Üdvözlöm Pekingben az MTI tudósítóját.

 És nehogy elszólásnak véljem a megfogalmazást, hamarosan meg is kaptam az állami hírügynökség újságírójának kiállított tudósítói igazolványt.  Néhány héttel később pedig a hivatalos tudósítói jegyzékben is ugyanez a titulus szerepelt, igaz soha, senki nem kifogásolta, hogy a névjegyemen olvasható volt a Népszabadság neve is.

            Bizonyított tény, hogy Kína az emberiség egyik legősibb civilizációja. A Sárga-folyó évenkénti áradásai során lerakott termékeny hordalékon már 8 ezer éve kialakult a földművelő életmód. A mondabeli első kínai császár Huang-ti Kr. e. 2100-ban alapította meg az első kínai államot a mai Peking környékén.  Lao Ce a nagy kínai filozófus pedig több, mint két és fel ezer éve írta le örök időkre szánt gondolkodási, magatartási útmutatásként népének és vezetőinek, hogy „a nagy nép olyan, mint a nagy ember. Ha hibát követ el, felismeri. Ha felismerte, beismeri. Ha beismerte, kijavítja. És aki rámutat a hibáira, azt a legjóságosabb tanárának tekinti.”

            Mondhatjuk akár: Kína története ennek máig létező bizonysága.  S ennek szerves része – ide illő szimbólummal élve -, hogy Kína XX. századának három kiemelkedően legtöbbet „hibázó, felismerő, kijavító” főszereplőit, legmesszebb látszó, „legmagasabb „hegycsúcsait” úgy hívták: Mao Ce-tung, Csou En-laj és Teng Hsziao-ping. Ez a valóság olyan kitörölhetetlen ténye, ami – tetszik, nem tetszik – független attól, ki, hogyan ítéli meg e három ember tevékenységének egészét és részleteit,  a létező Kínát.

            Nekem mindhárman alaposan belejátszottak a személyes életembe, s most nem csak a nagypolitikáról beszélek.

      Mao Ce-tung, a század kínai sorsfordulóinak vitathatatlanul alkotó vezére volt, s így öregen is megalapozott hivatkozási alapnak tekintette  addigi életét a mindenbe való döntés jogára. Az, hogy 73 éves, megroggyant állapotában, egy gyűlésen, a Mennyei Béke Kapujának (Tienanmen) terén teleobjektívval róla készült, nem éppen előnyösnek sikeredett fotóm bejárta a világsajtót, rosszallásra késztette a kulturális forradalom női   főszereplőjét: Mao színésznőnek indult, majd a politikai vezérkarba befurakodott hatalom sóvár feleségét, Csiang Csing-et.
Teng Hsziao-ping a felfordulások fő áldozatai közé tartozott, de végül mindent és mindenkit túlélt, s az ország legbefolyásosabb vezetőjeként ő vetett véget a zűrzavarnak, s hozta rendbe, amennyire tudta Kínát, majd indította el azon az úton, amelyen ma immár vitathatatlan világhatalomként jár. Rám ebből személy szerint annyi szakadt, hogy a pekingi stadionban lebonyolított megszégyenítésének és kínzásának részleteit jegyeztem le egy tacepaóról (nagybetűs plakát, amely a zavaros idők egyik alapvető tájékoztatási eszköze volt; csak néhány éve tudatosodott bennem, hogy a magyar elnevezést én vezettem be a nyelvünkbe).

Ezért elkapott egy csapatnyi ifjonc, akik parancsolóiktól a hunvejpin (vörös gárdista) nevet kapták. S – mert szerencse is kell az ember életében –   Csou En-laj ezt, pontosabban három külföldi letartóztatását látta meg hivatala, az Államtanács ablakából. A miniszterelnök – aki élete utolsó órájáig, így ebben a korszakban is nem titkoltan vállalta a mindenkori mentsd, ami menthető szerepét – leküldte tájékozódni az egyik emberét, aki jelentett, Csou pedig élt, a suhancok által is megkérdőjelezhetetlen tekintélyével. Parancsba adta, s ezt fülünk hallatára mondatta el a megbízottjával fogva tartóinknak, hogy engedjék szabadon a külföldieket. Azok pedig elengedtek minket: a moszkvai Izvesztyija, a belgrádi Tanjug hírügynökség és a budapesti MTI újságíróit.

            Ez a tudósítói hármas ugyanis rendszeresen együtt „tacepaózott” – azaz gyűjtötte a „nagybetűs plakátokról” a forradalmi híreket –  a városban. Jurij Koszjukov, az orosz, sinológus volt, vagyis tudott kínaiul. Mihail Saranovics montenegróinak született, így „hivatalból” 192 centi magasra nőtt, s messze körbelátott a körülöttünk nyüzsgő, többnyire kis termetű kínaiak felett: ha veszélyt jelzett, igyekeztünk eltűnni az autómmal. Az én kocsim ugyanis Volkswagen volt, s ez az „imperialista” járgány ott és akkor kisebb veszélyforrást jelentett, mint Jurij „revizionista”, sőt „szociálimperialista” Volgája. A “Ko-Sa-Ko klán” (magunkat hívtuk így) azzal a módszerrel gyűjtötte az információkat, hogy az orosz fiú olvasta és fordította nekem kínairól angolra és oroszra a szöveget, jugoszláv barátunk őrködött, majd az autóban én elmondtam, s mindhárman lejegyeztük az infókat. Dolgoztak így együtt más nemzetközi tudósító csoportok is, a legjobban a japánokat irigyeltük, mert ferde szemük és sárga bőrük jóvoltából nem volt messziről rájuk írva, hogy hová valók.  Amit gyűjtöttünk, összedobtuk, így tájékozódott a világ Kína belső háborújáról.  A kínai külügyminisztérium szorgos sajtósai pedig striguláztak. Én meg a tokiói NHK rádión keresztül tudtam meg naponta, hány óra alatt járták végig az MTI hírgyárának gépsorait a tudósításaim – és miért kaptam rossz pontokat Pekingben.

            Saranovics ezúttal – egyetlen alkalommal – nem vette észre időben, kik vettek körül minket…

            Másodízben – 1967 januárjában – Csou szerepe csak közvetett volt, de eredményes. Ezúttal a pekingi főpályaudvaron történt.

            Mongólia is tudósítói birodalmam része volt, ezért Ulan Batorban jártam, onnan érkeztem vissza szinte teljesen üres vonaton. A kínai-mongol viszony történetének mélypontján járt, s ezt hitelesen tükrözte a két főváros között utazók száma is. Odafelé akár különvonaton is érezhettem magamat, annyira kevesen voltunk: az étkezőkocsi konyháján csak nekem főztek.

            Ulan Batorban – közösen Gosztonyi Jánossal, a Népszabadság akkori főszerkesztőjével – többek között interjút készítettünk Jumzsagin Cedenballal, az első számú mongol vezetővel, amiben vastagon szerepelt Kína és személy szerint Mao is. Nem éppen dicsérő módon, s akkor még finoman fogalmazok. Mire visszaértem Pekingbe, a nyilatkozat már megjelent itthon, a világsajtó is emlegette. Bár ezt aligha tudhatták, a magukat éppen „vörös lázadóknak” nevező, Csiang Csing parancsait végrehajtó    tizenéves randalírozók, előbb forradalmi sztrájk címén órákig feltartották a nemzetközi szerelvényt Peking „Kelenföldjén”, majd a főpályaudvaron, egyetlen érkező külföldiként engem tartóztattak le, talán biztos, ami biztos alapon. Gorombák éppen nem voltak, de amikor leszálltam, azonnal körbe fogtak, és minden további magyarázkodás nélkül végig kísértek az első vágány mellett, s betuszkoltak egy szépen berendezett terembe. Ott jutottam szóhoz: angolul tiltakoztam mert már megtanultam, hogy amint a kapitalista autó is előnyösebb a szovjetnél, úgy az angol is kevésbé rossz kategóriába tartozik, mint az orosz. Valaki biztosan megértett, mert miután nagy határozottsággal azt követeltem, hogy azonnal lépjenek érintkezésbe Csou En-lajjal, mondván, ő legutóbb is szabadlábra helyeztetett, meglepő gyorsasággal és szó nélkül valamennyien visszavonultak. Csak éppen rám zárták az ajtót: azt viszont észrevettem, hogy a kulcsot benne hagyták a zárban – kívülről.

            Amikor egyedül maradtam, jobban körülnéztem. Tetszettek a kényelmes fotelek, de főként az íróasztalon sorakozó telefonok. Nagy bátran elkezdtem köztük válogatni.  S amikor úgy találtam, hogy az egyiknek a búgó hangja az általam is ismert városi vonal, villámgyorsan letárcsáztam a saját számunkat. Kiment a csöngés, és a vonal túlsó végén a feleségem hangját hallottam.

             – Szervusz, – mondtam -, de ne kérdezz semmit, csak azonnal intézkedj!

            Hadarva elmondtam, mi történt, hol találhat rám a pályaudvaron, és hogy az ajtón kívül ott a kulcs. Ha tehát elég gyors, lehet remény a szabadulásomra.

            Eta asszony húsz perccel később tűnt fel a várócsarnokban.  Óvatosan nézelődött, hiszen így is épp elég nagy feltűnést keltett egyértelműen európai vonásaival és öltözékével, karján kétéves, szőke Laci fiúnkkal, és ráadásként kerek pocakkal: áldott állapotának hetedik hónapjában járt   második gyerekünkkel.  Megkocogtattam az ajtó üvegét, halkan, mert persze én is tartottam a vágány mellett fel-le járkáló helyiektől. Ők ugyan – szerencsére – a meghirdetett forradalmi közlekedési sztrájk miatt viszonylag kevesen voltak, de a kínaiakból soha sem tud egy helyen olyan kevés tartózkodni, hogy ne lássék tömegnek. De a kutya sem törődött velünk. Az asszony elfordította a kulcsot, én kiballagtam, majd tüntető lassúsággal kiosontunk az épületből. A pályaudvar előtt a követség egyik kocsijába szálltunk: Hun bácsi, a kínai sofőr elnézést kért mindkettőnktől, hogy nem merte bekísérni a pályaudvarra a feleségemet. Tudtam, azzal is kockázatot vállalt, hogy eljött a pályaudvarra és ott megvárt minket. Õ közölte az általam elmondottak alapján: a főpályaudvar kormányvárójában ültem őrizetlen őrizetesként.

            Az esetről kínai részről a továbbiakban nem esett egyetlen szó sem. De alig pár hét múlva Halász József nagykövet közölte: olyan híreik vannak, hogy a Cedenbal interjú miatt maga Csiang Csing döntött úgy, „betelt a pohár”, s megpendítette, tartóztassanak le Ezért itthonról – a követségen keresztül – Barcs Sándor utasított: kezdjem el a „rugalmas elszakadást”, magyarán, tűnjek el Pekingből a lehető leggyorsabban.  Ami nem ment könnyen: két követség orvosa is csak   egy fel-, leszállásos repülést engedélyezett a feleségemnek, az akkor már nyolcadik hónapos terhessége miatt. Két választási lehetőségünk maradt: Irkutszk, a Bajkál-tó partján és Phenjan. Mit csináltunk volna hetekig, talán több hónapig Szibériában, télen? Maradt tehát Észak-Korea. Megint szerencse a bajban: Phenjanban is akkreditálva voltam, de ami ennél fontosabb, ez volt az a néhány hónap, amikor a kulturális forradalmi maoistáknak Kim Ir Szen koreai vezér sem volt elég forradalmár. Így nem zavart bele a phenjani nagypolitikába a Pekingből kiutált magyar hírlapíró. Mellékesen: üresen állt egy kis lakás is az immár új, a koreai háború után épült ottani magyar nagykövetségen, ahol várhattuk a babát…

           1967 februárjában úgy indultam útnak, hogy mindenki számára azt hirdettük: elkísérem Phenjanba a kisfiúnkat, meg a szülni készülő asszonyt, s Juhász Ottó kultúrattasé feleségét, két gyerekével, aztán visszarepülök Kínába. Mivel bármi megtörténhetett: úgy csomagoltunk, hogy engem esetleg nem engednek ki az országból a kínai határőrök.

            Engedtek. Később derült ki: utolsóként a „pettyes” tudósítók közül. A következő, a brit Reuter tudósítója évekig háziőrizetben ült Pekingben, az utána bűnösnek ítélt japánokat pedig már börtönbe csukták. De gyűlölettüntetést azért szerveztek távozásomkor az erre szakosodott illetékesek a   pekingi repülőtér váróterme körül, majd ugyanennek a csoportnak a tagjai kiabálva, öklüket rázva kísértek minket az északkoreai repülőgépig.

            Vagyis – igaz, „mikro kivitelben” – ugyanolyan „megtiszteltetésben” részesültem, mint korábban a Kínában dolgozó szovjet diplomaták, külkereskedők és újságírók feleségei és gyerekei: őket ugyanis több ezer odarendelt „kulturális forradalmár” búcsúztatta fenyegető hullámzással, irdatlan hangzavarral. A pekingi külföldiek többszázas kollektívája – világrendszerhez tartozástól és beosztástól függetlenül – ott és akkor sorfallal védte a testi bántódástól a Moszkvába menő repülőgéphez igyekvőket. Az én jobbkezemet Bakos Tibor, követségünk magyar sofőrje markolta (azóta is barátom, annak ellenére, hogy mindmáig nem bocsátom meg neki: soha életemben nem mosatta senki annyit az autómat, mint ő, mondván „olyan rendszámú autó, amiről a kínaiak tudják, hogy magyar, nem járhat koszosan a pekingi utcán”). A balomra pedig véletlenül Payee úr, a francia nagykövet jutott. S a nagy tömegnyomás hatására éppen nálunk átszakadt a sor, nem tudtam tartani   a francia fődiplomatát, aki bizony fenékre esett. Hogy miért írom ezt le? Mert utólag kiderült, ezzel „ diplomáciai történelmet” formáltam, a kínai-francia viszonyban mindenképp: az excellenciás nagykövet ugyanis de Gaulle elnök személyes barátja is volt, aki eddig védte a tábornoknál Maot és kulturálisnak nevezett forradalmát. A vele történtek alapján azonban – ilyen az élet, a politika – gyökeresen megváltozott a véleménye, s ettől az órától váltak egyszeriben és bizonyíthatóan hűvössé hosszú időre Párizs és Peking kapcsolatai. Most már bevallhatom, mi volt a részem benne…

            Nekünk csak néhány tucat tüntető jutott, igaz, a nagyon hangos és igen harcos fajtából.  De végül csak elgördültünk baj nélkül a betonon a repülőtér épülete elől, s utolsó képünk Pekingről – örökké sajnálom – a tüntetők ökölrázása maradt. Amikor aztán a gép egy idő múlva elszállt egy folyó felett, odajött hozzám a kapitány és oroszul azt mondta:

            – Megnyugodhatnak. Amit lát, az a Jalu folyó, a határ. Ez itt már a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, a nagy vezér, Kim Ir Szen országa.

            Ma sem tagadom: addig a pillanatig soha sem gondoltam volna, attól érzem egyszer magam biztonságban, hogy a Jalu folyó észak-koreai oldalán készül landolni a családommal a KNDK egy repülőgépe. Aznap délután pedig a pekingi külügyminisztériumban hivatalosan közölték sajtóattasénkkal: megvonták a tudósítói működési engedélyemet és nemkívánatos személynek nyilvánítottak a Kínai Népköztársaságban…

            Fél évszázad telte el azóta: a távolkeleti világ hosszú történelméhez képest csupán alig negyedóra, a Jalu mindkét oldalán…Ma a folyótól délre, Kim Ir Szen unokájának országa az, amelyik nem is titkoltan rakétákkal, hidrogénbombákkal, a világ negyedik legnagyobb hadseregével fenyeget, és azt üzeni Phenjanból nyilván nem csak a megnevezett címzettnek, hogy „képes hamuvá változtatni a Japán-szigeteket”.  Ritka helyzet teremtődött: az ENSZ Biztonsági Tanácsa Kína, Oroszország és az USA együttes szavazataival hozott határozatokkal reméli elkerülni a felelőtlen pusztítást. Kína pedig eközben úton van, hogy gazdaságilag, politikailag, katonailag egyaránt megelőzze az Egyesült Államokat is. Más szavakkal, így hirdeti és gyakorolja is, a 21. század óriás ázsiai sárkányként tör a világelsőségre – ahogyan valamikor Amerika tette.  Reménykedjünk, hogy – jó sárkányként. Hiszen a kínai mitológiában a sárkányok ősidők óta általában jók, a béke, a jólét és a virágzás szimbólumai….

 

     (A cikk alapja a szerző „Sub Rosa, – avagy megíratlan megírandók” címmel készült internetes életemlékezéseinek részlete)

https://rozsalatt.blog.hu/2017/09/15/otezer_eves_orias

Címkép: A Jalu folyó a levegőből